Hát, a Slovnaft olajfinomító társaság egykori szerelőcsarnokát sem fogom a szívembe zárni! Voltaképp már akkor sejthettem volna, hogy lesznek gondok, amikor semmilyen útbaigazító táblát / molinót / egyebet nem lehetett észrevenni a környéken (de legalább parkolóhelyet nem volt nehéz találni). A beléptetés még gyorsan és gördülékenyen zajlott, ám utána évtizedeket ugrottunk vissza az időben. Az egy dolog, hogy kiülős szabadtéri terasz nincs, de a két, egymással szemben elhelyezett „vályúnál” nagyjából egy reumás csiga tempójában csapolták a sört – megjegyzem, a kínálat ki is merült ebben –, a sorok pedig métereken át kígyóztak. Az egyik ráadásul a koncertteremben végződött. A légkondit meg, ha egyáltalán van, gondos kezek „télen hűt, nyáron fűt” programra állították. Már csak a dohányzási tilalmat kellett volna feloldani, és máris kész a tökéletes szocreál élmény…
Ami a hangzást illeti, azt befolyásolhatták a csarnok nyilvánvaló technikai hiányosságai. Valaki szólhatna az üzemeltetőnek, hogy ha egy hely céges rendezvények és kiállítások lebonyolítására alkalmas, attól még élő zenés bulikhoz nem feltétlenül ideális. Ugyanakkor a gyakran emlegetett előzenekar-szívatás (vagy, ha úgy tetszik, cserbenhagyás) gyanúja szintén fennáll részemről: a többiekhez képest kevésbé gyors és tömény, egy gitárral kiálló Sepultura kimondottan jól szólt, és a Testament is sokat ki tudott hozni a helyzetből, az előttük látott-hallott három csapat soundja ezzel szemben a katasztrofális és az elfogadható közötti tartományban vergődött.
Mondanom sem kell, a legnagyobb cumi a nyitó Heathen osztályrésze lett. A két hathúrosból csupán valami alig kivehető sistergés jött át, a dob és az ének meg ezerrel tolult a fülünkbe. A banda kiállásával és előadásmódjával nyilván nem volt gond – Lee Altus helyén a fiatal Kyle Edissi pengetett –, ám ebből a menetből sajnos csak rokonszenves vesztesként jöhettek ki. Aligha sikerült bárkinek is kedvet csinálniuk az egyébként kitűnő Empire of the Blind albumhoz, illetve 2010-es elődjéhez, a The Evolution of Chaoshoz, amelyekre a nyúlfarknyi szett épült. Aki meg képben van ezekkel, valamint a hőskorban készült két lemezzel, az legfeljebb a szürkeállományba beépített lejátszóra hagyatkozhatott.
Pár fokkal élvezetesebbnek bizonyult a Death Angel műsora. Persze ha azt nézzük, hogy Mark Osegueda ma is a színtér egyik legszimpatikusabb frontembere és hogy (bármennyire hihetetlen) most játszottak először „Bratis-fuckin’-lavában”, hát ők is sokkal jobb körülményeket érdemeltek volna. Na, majd a Fezenen… Markék nem a legutóbbi anyagukra feküdtek rá, inkább áttekintő programot raktak össze, már amennyire ez hat szám erejéig megvalósítható. Ha a tompán kongó megszólalástól eltekintünk, példásan zúztak a Halál Angyalai, mint mindig.
A San Franciscói öböl újabb legendája folytatta a sort és az Exodus lett az első – mint utóbb kiderült, az egyetlen – fellépő, akiknél nem maradt hiányérzetem. A hangzás eleinte náluk sem klappolt, csak a második félidőre, a Piranha alatt javult fel, de Holt kapitány és állománya addig is lehengerlő színpadi munkával és dalösszeállítással örvendeztetett meg. The Beatings Will Continue (Until Morale Sound Improves), hogy a briliáns Persona Non Grata album egyik húzónótájának címén csavarjak egyet a helyzet érzékeltetésére – történetesen ezzel indítottak. Tom Hunting teljesítményén nyoma sem mutatkozott annak, hogy a dobos egy éve még a szakadék szélén egyensúlyozott egészségügyileg, Altusnak pedig itt is kompetens helyettese akadt a The Black Dahlia Murderből ismert Brandon Ellis személyében. Zetro meg volt olyan jó fej, hogy egy számot Trevor Strnad emlékének ajánlott. Szóval nálam ők vitték el a pálmát ezen az estén.
A Sepultura rögtön az elején bedobta az Arise-t, később két Derrickes darab közé bepréselte az egészen korai Troops of Doomot. Ezzel lényegében át is hidalta az akkori thrashes csapásirány és a Chaos A.D. - Roots időkben megkezdett, majd az amerikai frontember érkezésével megszilárdult groove-os vonal közötti árkot. Sokatmondó tény viszont, hogy e két lemezről összesen hét tétel hangzott el, ami pont a műsor felét tette ki; a poszt-Cavalera termésből értelemszerűen a Quadra anyaga kapott hangsúlyt. A lábtörés után még júniusban visszatért Eloy Casagrande dobjátékát végig ámulva figyeltem, ellenben a beugrós Jean Patton nem tudta meggyőzően pótolni az otthon gyászoló Andreas Kissert. Tudom, örülhetnek, hogy nem kellett lefújniuk egy teljes turnét…
Az ehhez hasonló kármentő műveletek persze végigkísérik az ilyen veterán zenekarok tevékenységét az utóbbi időben. Hogy mást ne mondjak, az előző évtizedben az Exodus soraiban a Heathen gitárosa, Kragen Lum vette át periodikus jelleggel Gary Holt szerepkörét, amíg a Slayer gépezete még mozgásban volt. S most a nagy Bay Area vetésforgó betetőzéseként a Testamenthez ismét csatlakozott Dave Lombardo – nem kisegítő jelleggel! A vele készült The Gathering album mindössze az eleve biztosra vehető D.N.R. (Do Not Resuscitate) erejéig került napirendre, amit bevallom, kicsit sajnáltam is. De még ha a szett más tekintetben sem rejtegetett komoly meglepetéseket – aki nem látta őket 2020-ban, annak a Titans of Creationről lepödört két nóta jelentett újdonságot –, azért az impozáns színpadképet felvonultató, irgalmatlanul feszes tempót diktáló banda learatta a maga babérjait. Jó hangulatban együtt muzsikáló társaság benyomását keltették, noha a látványosan kiterebélyesedett, cipófejű Chuck Billyből a rocksztár-attitűd sem hiányzik.
Odaverős thrash csomagot kaptunk, amelynek hatásából az egyes zenészeket érintő magánéleti gondok, tragédiák sem, de még a hangárban uralkodó valószerűtlen állapotok is csak részben tudtak visszavetni. Brazília ezúttal némileg lemaradt az USA mögött, augusztusban pedig az irányzat európai titánja, a Kreator bizonyíthat a Barbában.
