A Big Four zenekarai közül mára a Megadeth az utolsó, amely tisztán thrash metal zenekar maradt és az elmúlt időszakban a problémák sem kerülték el a legendás csapatot, de úgy látszik nem vetették vissza a teljesítményt. 2019-ben Dave Mustaine-t torokrákkal diagnosztizálták, így minden tevékenységet felfüggesztettek, de Mustaine-t még a felvételek alatti kemoterápiás kezelése sem tudta lelassítani!
2020-ra már visszatérhettek volna a turnézáshoz, mivel a kezelések hatásosnak bizonyultak és a gitáros-énekes legyőzte a betegséget, ám a Covid közbeszólt. Majd robbant a bomba: Dave Ellefson basszusgitárosról egy elég kínos videó jelent meg a neten, így (nem önszántából) távozott a zenekarból, a már feljátszott basszussávjait törölték a lemezről, melyeket Steve DiGiorgio (Testament) játszott fel újra. Ellefson helyére később James LoMenzo érkezett, aki 2006-2010 között már tagja volt a csapatnak.
A kényszerű leállás ellenére az elmúlt néhány év nem volt eseménytelen időszak a Megadeth történetében. A 2016-os kritikusok által elismert és Grammy-díjas album visszaterelte a zenekart a helyes útra, és ezzel néhány félresikerült lépés után (a Risk és a Super Collider kommerszebb hangzása), a Megadeth korrigálta a pályát. Hat év telt el a Megadeth átmeneti felállással készült de remekül sikerült Dystopia albuma óta, ami a leghosszabb idő két stúdióanyaguk között, és ez a hosszú szünet, valamint az elszigeteltség és az önvizsgálat egy jobb, összetartóbb Megadeth-albumot eredményezett mint a 2016-os, ami azt jelenti, hogy úgy hangzik, mint a régimódi Megadeth. A Dystopia a Youthanasia óta az egyetlen igazán jól sikerült albumuk, és a sikere után nagy várakozás előzte meg a lemezt, amelyet a gyenge Th1rte3n és a megosztó Super Collider után visszatérésnek tekinthető.
A Megadeth olyan formában van, amire az 1992-es Countdown To Extinction album óta nem volt példa, a The Sick, The Dying…And The Dead! olyan album, amely a múltjuk legjobb pillanataira támaszkodik, miközben sikerül új, önálló fejezetként megállnia a zenekar történetében. Nagy meglepetések nincsenek az albumon, amely egy tucat jól kidolgozott és szakszerűen előadott thrash dalt tartalmaz. Dave Mustaine és zenésztársai a precíz thrash-re összpontosítottak, ami ezúttal letisztultabb, koncentráltabb és áramvonalasabb, a maximális intenzitás érdekében hihetetlenül feszes tempókkal fűszerezve. A Countdown to Extinction/Youthanasia hangulata erősen áthatja az anyag nagy részét. Olyan könnyen befogadható számok, mint a Sacrifice és a Soldier On erre emlékeztetnek, a We'll Be Back pedig egy Rust in Peace-re emlékeztető himnusz. A Night Stalkersben a régi Megadeth érvényesül, egy Ice-T cameóval, de feleslegesen nyújtották több mint 6 perc hosszúságúra. a Killing Time szintén Youthanasia-vonalra illik, de könnyedén felveszi a versenyt a Countdown To Extinction bármelyik számának fülbemászóságával, hasonlóképpen a Mission to Mars, amely a Hangar 18-re hasonlító, élvezhető Megadeth-dal lenne, de a hangalámondások valamelyest rontanak rajta, de a Mission To Mars és a We'll Be Back duó még így is kétségkívül a legjobb dalok között van a lemezen.
Mustaine hangja az évek során egyre mélyebb lett, és már nem tudja eltalálni a korai dalainak magas hangjait. De ez nem feltétlenül rossz, bár ma már nem ugyanaz a vicsorgás van a hangjában mint régen, de a visszafogottabb énekhang a zenére helyezi a hangsúlyt, ettől függetlenül Dave éneke meglepően erősen szól. A Killing Time ugyan lelassítja a tempót, de Mustaine itt hozza a legjobb formáját, ahogy mérgesen köpködi a szöveget. Kiko Loureiro gitárossal, Dirk Verbeuren dobossal és Steve DiGiorgio (ill. James LoMenzo) basszusgitárossal kiegészülve a Megadeth új kiadványa a zenekar összes védjegyét kínálja. Kiko és Dirk tehetségének köszönhetően a dalok komoly határozottsággal rendelkeznek az erőre és a pontosságra támaszkodva, nem a puszta sebességre.
A Megadeth nem találta fel újra a thrash metalt és önmagát, de nem is ezt vártuk. Tudják, hogyan kell tizenkét dalon keresztülvinni a hallgatót (talán a Junkie és felesleges Psychopathy kivételével), és olyan meglepetésekkel szolgálni mint a Soldier On!, This Planet's on Fire (Burn in Hell), de az albumon bőven van sötétség, erőszak és társadalomkritika. A lemez középpontba állított hangszere természetesen a gitár és Mustaine hibátlan szólói, hiszen az album hemzseg jobbnál jobb gitárszólóktól. Közel négy évtizedes munkássága alatt a talán világ egyik legnagyobb gitárhősévé nőtte ki magát, mégis elég teret enged Kikonak, nem nyomja el. Mustaine és Kiko jól összehangolt duója közötti gitárjáték az egész albumon felülmúlhatatlan! Dirk fenomenális teljesítményt nyújt a doboknál, hozzájárulása ehhez az albumhoz nem hagyható figyelmen kívül.
Hiányzik a régi nyers Megadeth? Akkor ez a te lemezed! Mert van egy észrevehető különbség, valami, ami hiányzott az elmúlt néhány albumról: úgy tűnik komoly erőfeszítést tettek, hogy a dallamos és a súlyos oldal egyensúlyba kerüljön, és ez nagyszerűen sikerült! De a So Far, So Good...So What! hagyományaihoz illeszkedő gyors számok mellett a középtempósak sem akármilyenek, a Sacrifice például nem fukarkodik a Rust In Peace-ről ismerős valamivel játékosabb megközelítéssel és amikor a hallgató már azt hiszi, hogy a 'The Sick...' kezd kifulladni, a Mission to Mars és a We'll Be Back visszahozza az album többi részének elsöprő erejét. A két bónusz feldolgozás, a Dead Kennedys Police Truck-je és Sammy Hagar '79-es Street Machine című albumáról a This Planet's On Fire (Burn In Hell), amelyben maga Hagar is közreműködik, rendkívül jók, mindkettő energikus és élvezetes hallgatnivaló. Mielőtt úgy tűnne, hogy nosztalgiázásba és retróba fullad a lemez, ez nincs így. Az albumon a Megadeth a korai albumok néhány hatását modernebb megközelítéssel egyensúlyozza ki, a diszkográfiájuk különböző korszakait kihallhatjuk, de sikerült megtartaniuk a lendületet elkerülve a múltba révedést. Az 55 perces album egy kissé hosszú, a közepén veszít némileg lendületéből, egy-két dalt le lehetett volna rövidíteni, de a hosszúság nem rontja le az anyag minőségét.
A The Sick, The Dying... And The Dead! sok tekintetben visszautal a legkorábbi munkáikra, még a címe is egy visszautalás, hasonló mint az első három albumuké: Killing Is My Business... and Business Is Good!, Peace Sells... but Who's Buying? és So Far, So Good... So What!. Nekem úgy tűnik, hogy nem nehéz ezt az albumot szeretni, több korábbival ellentétben, különösen, hogy nem a Risk, a Th1rte3n vagy a Super Collider kereskedelmi eladhatóságára koncentráltak, de azért nem egy Rust in Peace, mert a The Sick, The Dying...And The Deadben nincs semmi olyan epikus, mint a Holy Wars vagy a Hangar 18, vagy olyan azonnal emlékezetes riff mint a Symphony of Destruction. Tudatosan igyekeznek visszatérni a zenekar 80-as évek közepi, 90-es évek eleji fénykorához, és aminek a régi rajongók biztosan örülni fognak az, ahogy az albumon a zenekar különböző korszakait felidézik, ráadásul a hosszúsága ellenére a lemez nem fárad el. Összességében, ha hajlandó vagy túltenni magad az egydimenziós dalszövegeken és témákon, a The Sick, The Dying... And The Dead!-nek a 2022-es év top albumai között kell lennie a listádon.
