Én is így találkoztam a titokban megnézett pitedugdosós film által ezekkel a bandákkal. Tizenkettő voltam így hatalmasat ment nálam az All Killer No Filler album. Emlékszem még, hogy egy igazán szemét osztálytárstól vettem meg horror összegért másolva a lemezt. De ez már történelem. Azóta én is felnőttem, a zenekarok is tovább nyomultak, hol kisebb hol nagyobb sikerrel. Valahogy úgy adódott a dolog, hogy a Sum 41-t mindig elkerültem, mondván két régi dal miatt nem utazom. A nyár közepén-végén azonban otthon nagyon beakadt a Sum 41 az egész családnál. Ekkor jött a hír, hogy a zenekar nem csak sima bulit tol nálunk majd, hanem az első két albumon lesz a főhangsúly. Irány Budapest és a Papp László megint!
Később tudtam meg,hogy a Simple Plan mellett van még egy előzenekar, akikről sajnos lemaradtam. Tanulság koncert előtt érdemes még ránézni mi, hogy lesz az este. Az Arénában iszonyatosan meglepődtem, noha a szerkesztő kollégák szerint nem volt rá okom... A színpad szokás szerint elforgatva, mint ahogy azt már megszoktuk a kisebb zenekarok életében. Azonban engem megdöbbentett, hogy a Ghoston például, ami lássuk be, hogy eléggé populáris, dallamos és népszerű, éppen csak lézengtünk, itt viszont már Simple Plan alatt olyan tömeg volt, hogy mozdulni is nehéz volt. Virágzik a skatepunk, virágzik a nosztalgia faktor. A Simple Plan esetében is énekelnek a zenekarral, mozognak, táncolnak az emberek. Direkt úgy jöttem el, hogy nem hallgattam semmit előre meg a zenekartól, hogy itt érjen el a zene. A kanadai brigád nem nekem szól, egyáltalán nem, de abszolút értem, hogy miért rajonganak értük az emberek. Totál egyszerű, befogadható, dallamos, benne marad a füledben. Nekem olyan, mintha a Green Day legnagyobb slágerei lennének rádió barátabb verzióra (még annál is rádióbarátabbra) átgyúrva. Kellemesen elhallgattam, de azért nem sajnáltam, amikor átadták a helyet, hogy jöjjön a főzenekar.
Be kell valljam, iszonyatosan szükségem volt erre a koncertre. Persze tök király volt látni az Iron Maident megint, eszméletlen volt újra átélni idén a Tool koncertélményt, de kellett egy olyan buli, ahol kikapcsolod az agyad és nem csak arra figyelsz, hogy ki mit játszik, hanem elenged magad és csak bulizol. Itt most nem az számított, hogy mennyire szippant magába egy-egy dal. És ebben a Sum 41 még akkor is rohadt jó,ha már régen túl vannak a csúcson. Lássuk be, az első két lemez sikereit soha nem sikerült reprodukálniuk és jó eséllyel már a felét is nehéz lesz elérni egy új albummal.
Most sem azért jött az emberek nagy része, hogy új dalokat hallgasson, sokkal inkább a szakadt kis deszkás emlékeiket akarják feleleveníteni, újra átélni. Ami nekem például sikerült, mert totál elkapott a hangulat. Ahogy belépsz a küzdőtéren az iszonyat heringparty-n átverekedve már sokkal kellemesebben találhattál magadnak egy kis helyet és még láttam is a színpadot. A színpadkép amúgy a megnyíló pokollal nagyon jól nézett ki. A háttérmolinón a temető és a zenekar logója, előtte pedig egy hatalmas felfújt ördögfej. Tisztára old school hatás, de nagyon bejött.
A zenekar nemrég kezdte a turnét, így még tele vannak energiával, ami nem is árt, ha az AC/DC klasszikusa után a Motivation című dalukkal kezdik a koncertet. Mindenki mozog, mindenki csinál valamit és amúgy ez az egész koncert alatt így volt. Számomra most realizálódott, hogy az Arénában mennyire nem mindegy, hogy merre felé is áll az ember. A koncert elejét a színpadhoz közel töltöttem, ahol észrevettem, hogy se ének, se gitár nincs sehol, ellenben a dob az szétszaggatja a fejemet. Így a Hellsong és az Over My Head dalok után inkább hátrébb vonultam, ahol megjött a gitár és az ének is! Külön meg kell jegyezni, hogy Derycknek marha nagy tisztelet jár; huszonegy év után is simán elénekli a dalokat és a hangja is csak akkor lesz bizonytalan, amikor gitárt akasztanak a nyakába, de ez már szerencsére csak ritkán történik meg. Az egész koncert alatt talán öt percet volt a kezében a gitár és sokkal inkább arra figyelt, hogy kommunikáljon a közönséggel, bejárta az egész színpadot és mindenhol jelen volt. De nincs is ezzel semmi baj, ha valaki belátja, hogy már nem megy az ének meg a gitár is egyszerre. Nem hiába van Tom Thacker a zenekarban.
Az egész buli alatt átjárt a nosztalgia, nem is kicsit, de ahogy körbenéztem a tömegben nem csak engem .Ezerrel pörögtek a régi klasszikusok, My Direction / No Brains / Rhythms / All Messed Up, amik akkor is hatalmasat szóltak, ha amúgy a dobnak valami eszméletlen rossz hangosítása volt. Alapból a dobsound sem az én világom, de ez ízlés dolga, elfogadom, hogy valakinek ez jön be. Ellenben szinte az egész koncert alatt iszonyatosan ki volt emelve a dob, ami ugyan nem nyomott el semmit, de iszonyatosan idegesítő volt néha. Mondanom sem kell, hogy az olyan dalokra, mint a Walking Disaster és az In Too Deep a közönség egy emberként tombolt. Végig mindenki jelen volt, együtt lélegzett a zenekarral, azoknak bármilyen megnyilvánulását iszonyatos örömmel fogadta. A vége felé azért már lehetett érezni, hogy ez egy show műsor, hiszen Deryck többször is elmondta, hogy most "csak mi vagyunk, nincsenek szaros effektek, tűz, cover dalok" aztán elkezdték egy dallal később a Queentől a We Will Rock You-t nyomni a saját szájízük szerint. Amivel amúgy nem is volt baj, mert egy remek átdolgozás, nincs az az érzése az embernek, hogy helyette inkább mást hallgatott volna. Mondjuk vicces volt, hogy a guggoltatós résznél a budapesti közönség nem igazán értette, hogy mikor kellene felugrani, de hát nem lehet minden tökéletes. Rövid ráadás után a zenekar búcsúzott, de más settel, mint azt tette Prágában előző este. No Reason, Machine Gun és természetesen a Fat Lip zárta az eseményt, amit mindenki kirobbanó örömmel fogadott.
Ahogy ballagtam kifelé az Arénából azon gondolkodtam, hogy ezt miért nem lehetett húsz évvel korábban látni? Most is hatalmasat szólt és nagyon jól éreztem magam, de húsz éve ez szét vitt volna mindent. Ettől függetlenül sok ilyen buli kell még, mert szükség van az ilyesfajta kikapcsolódásra! Találkozunk jövőre valami menő kis koncerten!
Béke, Szeretet, Metal
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
