Mindig akadt, aki azon kísérletezett, hogyan lehet a metal legelvetemültebb irányzatait tiszta énekkel vegyíteni. Kedvenc őrült zsenink, Devin Townsend az ezredforduló tájékán a Strapping Young Lad thrash / death / black / groove / noise / ipari stb. elegyét spécizte fel a maga egyedi dallamaival. 2004-ben a The Dillinger Escape Plan Miss Machine albumán Greg Puciato adta be a névjegyét a matekos avantgárd / metalcore alapokra. A sort lehetne tovább is folytatni, de ugorjunk inkább a mába. A húsz éve alakult olasz Destrage ugyanis, részben az előbb említettek nyomdokain haladva, hasonló törekvéseket fejt ki.
A csapat hatodik lemezének címe sokatmondó. Pontosabban a zenei tartalom (is) ad hozzá egyfajta értelmezési lehetőséget. Igen, az anyag már-már zavarba ejtően sokrétű és tömény, ami miatt nyilván nehezen befogadható. Ha viszont kíváncsi vagy arra, miként lehet valódi értelemmel megtölteni olyan kiüresedett, klisévé silányult stílus-meghatározást, mint „progresszív metalcore” és hajlandó vagy időt szánni a SO MUCH. too much.-ra, akkor a korong durván beüthet majd nálad.
A zseniális címet viselő A Commerical Break That Lasts Forever, mondhatni, tipikus lemezindító szám. Egyaránt felvonultat pincemély hangolást, „kétismeretlenes másodfokú egyenlet” jellegű hangszeres játékot, valamint hörgést és melodikus éneket. Komoly újdonság itt még nem fedezhető fel, bár Paolo Colavolpe dallamai máris képesek magukkal ragadni. Az Everything Sucks and I Think I’m a Big Part of It mindezt újabb szintre emeli. Nagy erénye ugyanakkor a korongnak – bármennyire elavulóban is van ez a szó a mai zenei stream szolgáltatói korban… –, hogy nem ragad le a puszta erődemonstrációnál. Olyannyira nem, hogy a Venice Has Sunk egy egészen elképesztő stíluskavalkád, amely jazzes basszusszólóban csúcsosodik ki, és az ezt követő dalfüzérben sem a riffek viszik a prímet: hol az ének puhítja fel, hol ilyen-olyan effektek temetik maguk alá ezeket. Mi több az Italian Boi és a Private Party (utóbbiban maga Townsend úr vendégszerepel!) alatt néhol kifejezetten poposra veszi a figurát Paolo, a záró Everything Sucks Less bevezetője meg akkora Beatles, hogy feldolgozásra is gyanakodhatnánk.
A Vasoline ellenben tényleg feldolgozás, a jól ismert Stone Temple Pilots nótát igazították a saját hangzásvilágukhoz a milánóiak. Az alapokat és Scott Weiland énekrészeit nem gyúrták át radikálisan, a dobtémák viszont rendesen meg lettek borzolva.
Az A Means to No End és a The Chosen One viszonylagos zabolázottsága után a SO MUCH. too much. ismét szerteágazóbb, kevésbé dal-és refrénközpontú alkotás. Kapaszkodókat persze ugyanúgy kínál, noha nem adja ezeket egykönnyen. Továbbra is tartom, hogy nem iskolateremtő a zenekar, de van arculata, és hallhatóan tudja, mit akar. A jelek szerint minél messzebbre igyekszik kitolni a határait, annál inkább van elemében. Ha felkeltette az érdeklődésedet a Destrage és idei stúdióproduktuma, talán a pénteki budapesti koncerthez is sikerült most kedvet csinálni. Vagyis az olaszok már a spájzban vannak!..
