Ez az év vége valahogy nálam nagyon betalált most. Folyamatosan találok olyan zenekarokat, amik annyira elkapják az adott "ünnepi" hangulatomat, hogy az valami hihetetlen. Továbbra is a YouTube mocsarában szörfözök és keresem a mélyebbnél mélyebbre hangolt dolgokat, amiket csak a térd alatt lehet megpengetni, amik úgy szakadnak ki az énekesek torkából, hogy a hanggal együtt a hangszálaik is napvilágot látnak. A legújabb felfedezettem a Negative Concept és az ő Unwelcome elnevezésű albumuk.
A francia csapat már viszonylag régóta működik, mégis a mostani felállása, amiben jelenleg is alkot, mindössze két éve nyerte el végleges formáját. A zenéjüket talán úgy a legkönnyebb leírni, hogy az Eyehategod Párizsból származó szerelemgyereke. Na, és kell ennél jobb hír? Imádjuk Mike IX Williams-éket, de így most van egy európai verziónk is, aminél azért jelentősebben nagyobb az esély, hogy elénk kerüljenek valamelyik kisebb klubban (vannak még rendes klubok?) A zenekar első anyaga az ötletes Unwelcome címet viseli. Az biztos, hogy a családunkból nem mindenki fogadná kirobbanó örömmel ezt a hangcunamit, de én oda voltam érte már az első hallgatás közben is. Egyből megfogalmazódott bennem, hogy ezt meg kell ismertetni minél több emberrel, szóval ezzel a lendülettel fel a füles, háttérmunkákat most előtérbe helyezni és hallgatni, hogy mit is alkot a hanyatló nyugatról származó négyes.
Az albumon tíz dal található és meglepő módon az anyag, kicsivel több, mint egy óra hosszúságú, ami azét lássuk be, hogy mostanában ritka, tehát egyértelműen járt a piros pont a zenekarnak, hogy ezt a félóra-negyvenperces keretet, ami mostanában megszokott félretették és toltak egy olyan anyagot a képünkbe, ami nekik kényelmes. Az Anthem To The Void az első rifftől kezdve eloszlat minden bizonytalanságot. Ami ennyire mocskos, sáros az csak rohadt jó lehet. Tiszta Dopethrone hangulatom van pedig az Electric Wizard legendás albumát nehéz megközelíteni is. A L'agnue pedig egy olyan torokénekkel nyit, amit akár The Hu is megirigyelhetne, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a kedves énekes nem Mongóliában szedte magára ezt a tudást. A basszusgitár úgy harap, mintha a legjobb Belzebong dalt hallgatnánk. A fuzz hatást pedig a reggeli kávéja mellett a Monolord zenekar is megirigyelheti. A dal nagyon lassan indul el, igazi építkezős szerzemény, amin minden artikulációtól mentes énekdallamokat fedezhetünk fel. Amúgy az album dalai egy kivételével nem is igazán igyekeznek pörögni. Külön élmény, hogy az albumon található több szerzemény is, ami tíz perc fölött van. A szenvedős éneken marha sokat gondolkodtam, hogy az Eyehategod mellett vajon mire emlékeztet és akkor ugrott be a semmiből egy kanadai zenekar. Na, kitaláljátok melyik? Totál olyan a hang, mint Liamnek a Cancer Bats-ből azzal a különbséggel, hogy itt nem az atom gyors tempóra van ráordibálva, hanem a lomha, tonnás riffekre. Érdekes, hogy a zenekar mennyire megtudja mutatni a líraibb arcát is egy dalban, mint például a My Way-ben. Nem, ez nem egy Limp Bizkit átdolgozás, ez saját szerzemény. Igazi állat gitárszólóval és öblös, másnapos gyomorból jövő, kínkeserves hörgéssel.
Néha azt érezheti az ember, hogy egy kicsit sok ez az anyag, de közben valami eszméletlen király cucc lett, ami szépen lassan beszippant. Én is azt vettem észre, hogy Dirt Forge új anyaga mellett már napok óta csak ezt hallgatom. Érdemes rámenni, ha bírod a hasonló zenéket, és elveszni benne egy kicsit jobban.
Béke, Szeretet, Metal
