Az eredeti tervhez képest három év késéssel, de végre megjelent a Kamelot új albuma. A The Awakening már a tizenharmadik nagylemezük, és az új dobos, Alex Landenburg kivételével a dalokat a teljes legénység közösen írta meg.
Túl azon, hogy a lemez-sorban volt egy ötéves kihagyásuk, kicsit elmentek mellettem az utóbbi kiadványaik. Pedig „ott voltam 3000 évvel ezelőtt,” amikor szárnyaikat bontogatták, a Khan-korszak klasszikusait betéve ismerem, sőt, a Grieg-motívummal feldobott Forever daluk kb. az összes playlistemen ott figyel. Szóval, dacára annak, hogy az utóbbi kiadványaikat már elég repetitívnek éreztem, az újat lelkesen vártam. Kamelotot hallgatni jó, és a promó-dalok is ígéretesek voltak.
Az első lejátszás után ellenben megint robotpilóta-érzésem volt, de hát sosem egy menet alapján formálunk véleményt, így egy hosszabb repülőút alkalmával elmélyedtem az 52 perces, 11 dalos (plusz intro, outro) The Awakening-ben. A nyitány olyan, mintha valami fantasy film trailere volna, bár ez az ő esetükben inkább feature, mint bug. Utána már érkezik is a léleksimi a rajongóknak, a The Great Divide képében. Tipikus Kamelot szimfó-gyönyör a legjobb fajtából, mintha csak meg akarták volna ünnepelni a visszatérésüket. A fan service folytatódik az Eventide-dal is, ez kapta a leginkább emlékezetes refrént, és a szólója is különleges. Tommy Karevik melankolikus éneke remekül illik hozzá, én meg még 10 év után is rá tudok csodálkozni, mennyire hasonló a hangszíne Roy Khan-éhoz.
Utóbb kiderült, hogy az erős kezdés ki is merült az első két dalban. A One More Flag in the Ground már gyengébb eresztés, olyan érzés, mintha a dalszerzésbe a Godsmack-et is bevonták volna. Szaggatott ütemek és riffelés, az egésznek van egy ugrabugra lüktetése, szinte látom magam előtt Tommyt 3 számmal nagyobb pólóban, bandanával a fején, hehe. Az Opus of the Night (Ghost Requiem) következik, amit valószínűleg az egyik kiemelt dalnak szántak. Ebben szerepel ugyanis az első különleges vendég, Tina Guo, aki a villanyos csellójával próbál meg sejtelmes árnyalatokat kölcsönözni a dalnak. Szükség is van rá, mert amúgy annyira Kamelot-sztenderd, hogy ha nem írták már meg legalább háromszor korábban, más-más szöveggel, megeszem az ossiános baseball sapkámat. Tina szolgálatait a következő Midsummer’s Eve-ben is igénybe vették, ami egyébként egy zongorás lassú – mondjuk úgy, ennek a paneljei is megvoltak már egy ideje. El is sütötték még egyszer őket a Willow-ban.
A NightSky hallgatása közben az jutott eszembe, hogy ha így fejlődik a tudomány, egy ilyen dalt 3 éven belül emberi beavatkozás nélkül meg lehet írni és fel lehet venni. Sajnos, nélkülöz minden karaktert. Igazi filler, amilyenből sajnos jutott bőven az anyag második felére. A másik kiemelt dal a New Babylon, ennél külön kiírták, hogy Melissa Bonny (Ad Infinitum) a meghívott közreműködő, pedig nemcsak ő szerepel benne, hanem Oliver Palotai billentyűs felesége, a gyönyörű Simone Simons is. Az elején levő kórusért viszont jár a körmös, ugyanis az egészségesnél jobban hasonlít a Sabaton: Great War intrójához. És hát az extrém női éneket is elsütötték már párszor. De nem lenne ez gond, ha a dal olyan bomba lenne, amilyen nem.
A legjobban összerakott téma a My Pantheon (Forevermore). Ebben tökéletesen összeáll minden alkotóelem, a karcos riff, a tempós lüktetés; Alex Landenburg dobjátékára külön is érdemes odafigyelni. Nem egy azonnal ható sláger, de mindenképp a legkülönlegesebb dal az albumon. A középrészbe még egy komolyabb vadulás is belefért. Aztán már csak az Ephemera címre keresztelt szimfonikus outro maradt, és le is forgott a The Awakening.
Aki figyelmesen olvasott, sejtheti, hogy ez sem fog 5 pontot kapni. Nehéz megfogalmazni, mi a gond az albummal, azért megpróbálom. Olyan érzésem van, mintha a zenekar már korábban elmondott volna mindent, amit akart, de azért még maradtak egy kis levezetésre. Ha ez egy akciófilm lenne, akkor tudnánk, hogy a “még egy utolsó bevetés” hamar robbanó autókban és repülőből kiugrálásban folytatódhat, de itt semmi ilyen nincs.
A The Awakening megint egy olyan power metal lemez, amivel alapvetően semmi gond nincs. Bármeddig el lehet hallgatni, nem fognak kiütések jelentkezni a bőrünkön. Gondosan összerakták, klassz a borító, szépen szól a műcselló, meg minden más is. Vannak különleges vendégek, akikkel lehet majd keresztpromózni. Csak ugye ha a 11 dalból mindössze 3 igazán jó, másik 3 so-so, a többi meg ízlésesen becsomagolt semmi, akkor hiába minden jóindulatom a zenekar iránt.
Érdekes, hogy bár manapság nincsenek markáns divatok a rockzenében, azért megfigyelhető, hogy bizonyos műfajokban remek albumok születnek, míg máshol csak a takarékláng ég. Napjainkban például nagyot megy a dallamos death metal meg a skandináv hard rock, miközben a power metal látványosan vergődik. Olyan legendák adtak ki mostanában “egynek elmegy” lemezeket, mint a Stratovarius, a Helloween vagy az Accept, nem is beszélve a gyalázatos Hammerfall anyagról. Tényleg, mi a fene történt? Szabadságra mentek a sárkányok meg a tündék? Mégsem hallgathatjuk életünk végéig a Keeper… 2-est!
Lehet, hogy ezúttal túl szigorú voltam, és biztosan lesz olyan, akinek tetszik a The Awakening, meg olyan is, aki beéri az “egynek elmegy” szinttel. Balsors-szaggatta nemzetünk hozzászokott már, hogy a kicsit rossz az bizonyos fényviszonyok mellett már szinte jó. És ahogy írtam is, teljesen hallgatható a csomag. Sőt, a power metal előbb említett vergődése azt is jelenti, hogy bizony vannak sokkal rosszabbak is. Olyanokra gondolok, mint az újraélesztett Delain, a Visions of Atlantis vagy a Leaves’ Eyes, amiket csak védőoltás után engednék lejátszani, akkor is csak saját felelőssegre. Nyilván ezekhez képest a Kamelot lemeze igazi mestermű. Ha épp tegnap ébredtél egy 25 éves kómából, már indíthatod is a lejátszását. A BAZ+et és a Lulut meg majd elmeséljük máskor.
