Két éve a Green Lung második albuma kapcsán azt írtuk, hogy igazi underground szenzáció, és hogy az a lemez meghozhatja nekik az áttörést. A nehezen felcímkézhető stoner-folk-doom csapat harmadik csomagja már a Nuclear Blast kiadó felségjelzése alatt érkezett.
Van az úgy, hogy a sajtó néha olyan zenekart kezd hype-olni, akik tényleg megérdemlik. A britek különösen jók ebben, hiszen az ötször akkora USA árnyékában folyton a következő nagy szenzációt keresik. A német Rock Hard októberi táblázatában bezzeg Doro vagy tíz hellyel előrébb végzett, mint a Green Lung, ami viccnek egész jó lenne, csak hát a Rock Hard nem vicclap. Szóval, ha nem is ők lesznek a következő Beatles, otthon már komolyabb bázissal rendelkeznek, és most van itt az ideje, hogy a kontinenst is elkezdjék meghódítani.
Ehhez a hódításhoz igen gazdag muníciót táraztak be, a This Heathen Land képében. Sikerült úgy előrelépni az elődjéhez képest, hogy közben drasztikus változtatásokat nem eszközöltek. Aki már a 2021-es Black Harvestet is ismeri, esetleg várta is a friss anyagot, nem fog meglepődni, csupán valahogy minden még jobb lett egy kicsit. A legfőbb plusz, hogy a This Heathen Land egy konceptlemez, az alcíme (A Journey into Occult Albion) pedig azt is elárulja, hogy a pogány-okkult Anglia világába invitál minket. Valamivel gazdagabb és teltebb lett a hangzásuk, nekem nagyon bejön az új grafikai világ is, a dalok meg eddig is hibátlanok voltak.
Tom Templar énekes már gyerekkorában is szívesen forgatta a Britannia néphagyományai, mítoszai és legendái című könyvet, és az új nagylemezzel ezt az élményt akarta zenei formába önteni. (Nemrég jelent meg egy hasonló kiadvány a magyar folklór csodás teremtményeiről, a Bestiarium Hungaricumról Szabolcs kolléga mesél bővebben ITT.) A másik ihletforrás a klasszikus filmek, elsősorban a horrorok irányából érkezett, az urak egy képzeletbeli folk-horror mozi tökéletes filmzenéjét tervezték megalkotni. És hogy teljes legyen az élmény, készült egy limitált vinyl verzió is 16-oldalas füzettel, és külön térkép-melléklettel, amin bejelölték a dalokban megénekelt történések helyszínét. Elég kerek koncepcióval álltak elő, mondhatni.
Kezdesz gyanakodni, hogy kicsit túl sokat beszélünk a körítésről? Nem szükséges, a This Heathen Land sima rocklemezként is megáll a lábán, sőt, ami azt illeti, számomra év végi toplistás anyag lett. De az is igaz, hogy az igazi extrát most a koncepció szolgáltatja. Mindig jó, ha egy nagylemeznek saját világa van, most csak annyi történt, hogy ezt több irányból is megtámogatták. A zenei összkép még színesebb lett, ezen a téren óvatos evolúcióról beszélhetünk. Az első, szinte reflexesen bevillanó zenei hatás továbbra is a korai Black Sabbath, le sem tagadhatnák. Nem is akarják amúgy, a sajtóanyagban is többször megemlítik. További fogódzó lehet a Type O Negative, főként a billentyűsök és a gyakori orgonás hangszín miatt. Végül megemlíthetjük a Ghost első két albumát is, ezt a világot a Maxine (Witch Queen) dallal talán a kelleténél alaposabban is megidézik.
A lemez úgy kezdődik, mintha valami ismeretterjesztő filmet néznénk, a narrátor elmeséli, hogy most egy utazásra indulunk az okkult Albionba. Miután hangulatba kerültünk, a The Forest Church olyan fifikás riffel indít, amit akár végtelenítve is elhallgatnék egy darabig. A refrént egy hosszú crescendo vezeti fel, majd egy kiállás után olyat robban, hogy csak tátjuk a szánkat. Mindig félek, amikor egy zenekar nagyot gurít egy nagylemezzel, hogy sikerül-e megőrizni a varázst a következőre, nos, ebben a pillanatban máris szertefoszlott az aggodalmam. Atyaég, mekkora egy dal ez!
A kettes Mountain Throne felépítése is hasonló: zsírban tocsogó Sabbath-riff, azonnal ragadó dallamok – talán a hangulata lazább valamelyest. Ha már a dallamok szóba kerültek, ezekből Scott Black gitáros is kiveszi a részét, egyik dalból sem spórolta ki a rendes, értelmezhető gitárszólót, amit sokszor John Wright billentyűssel pingpongozva vezetnek elő. A Maxine (Witch Queen) a lemez slágere, a Ghost párhuzamot már említettem. A fődallamot ezúttal a Hammond szolgáltatja, és pont jólesik ez a kis háromperces lazulás a One for Sorrow előtt, ami pont az ellentéte. Nem kis bátorságra vall, hogy ez volt az egyik felvezető kislemez, bár az tény, hogy a sokszínűséget remekül illusztrálja. Hosszú, nyomasztó dal, a riffje pedig olyan sűrű, mint a német autópálya-hálózat. A verzék dallama távolról Az operaház fantomja főtémáját idézi, de a dallamos refrén és a földöntúli billentyűszóló ebből sem hiányzik. Ha fülhallgatóval hallgatjuk, Wright mester végig ott színez a háttérben, de ha autóban vagy tömegközlekedés közben, a környezet alapzaja szépen elnyomja majd.
Kedvenc vesszőparipám, az atmoszféra-teremtés a Song of the Stones-ban sikerült legjobban. Mintha titokban meglesnénk egy rituális szertartást az erdő mélyén. Szinte látjuk, ahogy vezetőnk a szája elé emeli a mutatóujját: csak csendben, nehogy megzavarjuk őket! Nem éppen egy verze-refrén-verze-refrén dal, a szólója pedig ismét egy csoda azokkal a zengetésekkel. És a végén az a kórus – újabb csúcspont. Ők is érezhették, hogy ha már nem a lemez végére tették, akkor valami lájtosabbal kell folytatni: a The Ancient Ways a lineárisabb, metálosabb megközelítést alkalmazza.
És még mindig van két dal, ezeket már terjedelmi okokból nem szemlézném alaposabban. Amúgy semmivel sem gyengébbek a többinél, nem áll fenn a „B-oldal hármas szindróma” egyiknél sem. A 42 perces album összesen 8 dalt és az intrót rejti, és úgy érzem, az év egyik csúcsteljesítményével van dolgunk. Sokszínű, mégis könnyen befogadható. Dallamos, barátságos, mégsem lett instant netflixmetál. Folkos, de nem hejehujacsuhajja. Nem riasztja el a hallgatót, mégsem akar mindenkihez szólni. (A szerző ezennel berekeszti az ellentétpárok ész nélküli halmozását.)
Nem is titkolom, hogy szorítok a Green Lung-nak, és azt kívánom, hogy legalább az arra fogékonyakhoz jusson el a hírük. Nem kell, hogy rocksztárok legyenek, hiszen a hasonlóan indult Ghost is csak akkor tudott bankot robbantani, miután átmentek lakosságiba. De azért jó lenne látni, hogy egy szélesebb közönség is ráérez a világukra, és van élet a lassan kiöregedő szupersztárok meg a gagyik világán túl is. Ki ne hagyd!
