Nagy rajongója vagyok a dühös riot grrrl zenekaroknak, kávé helyett mindig jöhet egy kis L7, Babes In Toyland, Hole vagy 7 Year Bitch az álmos reggeleken, de a budapesti tömegközlekedés is elviselhetőbb Donita Sparks vagy Kat Bjelland társaságában. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy bár elsősorban a 90-es évek bandáival emelem a pulzusszámot, azért a frissen pörkölt Shooting Daggers is simán odafér a polcra a többiek mellé.

A londoni hármas csont nélkül hozza a példaképek szellemiségét és zenei világát, ebből fakadóan a magukat feminista punk rock trióként definiáló Shooting Daggers nem csak a grunge korszak karcos-zajos olympiai színtere előtt tiszteleg, de a hardcore panelekkel is ügyesen bánik, nem hiába emelnek kalapot (vagy kötött sapkát) a Turnstile előtt is.

Egyébként a Turnstile-hoz hasonlóan őket is a játékosság emeli ki az átlagból: nem félnek a dallamoktól, viszont ha a helyzet úgy kívánja Sal Pellegrin gitáros-énekes a Ruhr-vidék thrashereit megszégyenítő módon öklendezi ki magából az ének témákat (pl. Dare) amihez zeneileg is hasonló változatosság társul, egyszóval crossover a javából amit a csajok művelnek.

A Love & Rage igazi programadó cím, hiszen nem csak a bontáshoz értenek, de a lebegősebb daloknak is megvan a helye a lemezen, így ezzel a kettősséggel végig fenn tudják tartani az érdeklődést, bár kétségtelen, hogy ennek a rövid játékidő is kedvez.

Mindazonáltal, még ha a dühös nóták is vannak túlsúlyban, azért van ebben a lázadásban egy kis modorosság. Mikor Sal azt üvölti, hogy “Give violence a chance” az inkább a zsánernek kijáró póz, mintsem határozott állásfoglalás, illetve a Not My Rival megőrülősnek szánt party videójában is feltűnően vigyáznak a barátok a berendezésre és csak annyira szabadulnak el az indulatok, mint egy hetedikes osztálybulin. Visszatérve a korábbi analógiához, a kávéíz megvan, csak kicsit koffeinmentes, ugyanakkor nem von le semmit az élvezeti értékből.

Az viszont külön plusz pont, hogy az én személyes kolomp-fétisem is kielégítésre kerül. Az L7-ben is az excesszív kolompolás adott még plusz dögöt egy csomó nótának és olybá tűnik, hogy Raquel J. Alves dobos is nagyon szereti ezt a hasznos kiegészítőt (a Tunnel Visionből a feleségem például a legújabb L7 nótát vélte kihallani és bizony nem alaptalan ez a feltételezés). Ha már ritmusszekció, akkor ne menjünk el Bea Simion basszer játéka mellett sem, aki meg a beatdown-os lüktetés felelőse. 

Fotó: Xandru 

Ha a fentiekből nem derült volna még ki, akkor most leírom, hogy a Love & Rage a banda debütalbuma és egy ilyen izmos indulással könnyen pole-pozícióban találhatják magukat a közönségbarát(abb) punk/HC mezőnyben, amennyiben a zeneipari pályán továbbra is jó ívben veszik a kanyarokat.