Az idén nagykorúvá érett Cage The Elephant májusban jelentkezett a hatodik nagylemezével. Ez az infó itt, Európa közepén kevesek számára lehet releváns. A hatos elsődleges terepe ugyanis az Atlanti-óceán túlsó partja, illetve önkéntesen választott új hazájuk, Anglia. A szigetországból szemmel láthatóan nem is nagyon vágynak az öreg kontinensre.

A zeneipari központnak távolról sem nevezhető Kentucky egyik megyeszékhelyén, egészen pontosan Bowling Green-ben alapított zenekar kitervelői a Shultz fivérek, az énekes Matt és a gitáros Brad voltak. Ők a fő dalszerzők is. A ritmusszekció, vagyis a basszusgitáros Daniel Tichenor és a dobos Jared Lloyd Champion szintén a kezdetektől fogva itt vannak. A jelenlegi hatos pedig Nick Bockrath szólógitáros és Matthan Minster billentyűs 2017-es csatlakozásával állt össze.

Amennyiben nem ismerjük a korábbi lemezeket, ezekből az előzetes infókból, pontosabban magából az alapítás helyszínéből egy country, bluegrass formációra számíthatnánk. Nos, végképp nem erről van szó. A zenekar az első lemeze megjelenése előtt nem véletlenül tette át a székhelyét a szigetországba. A játék neve – ahogy a britek mondják – classic rock, annak is a huszonegyedik századi variánsa. Szóval a táptalaj úgy en bloc, progostól, blues-ostól, pszichedelikustól a hatvanas-hetvenes évek rockzenéje, jelentős merítéssel a kilencvenes évekbeli alternatív rockból, továbbá mindabból, ami a műfajra ilyen-olyan irányból az utóbbi három évtizedből rárakódott.

Két, a rock album kategóriában elhozott Grammy díjjal és több tízmilliós követő táborral a háta mögött a Cage The Elephant errefelé mégsem nevezhető egy jól bejáratott névnek. Pedig teljesen ártalmatlanok, de mégsem konvencionálisak. Bátornak nem mondanám őket, de megvan bennük az egészséges mértékű kísérletezőkedv, épp csak olyan mennyiségben, ami véletlenül sem megy a befogadhatóság, mi több, a sláger-faktor rovására. Árulkodó adat, hogy a tucatnyi új szerzemény egyike sem lépi túl a bűvös négy perces határt. Az összes dal potenciális kislemez jelölt, és nem csak a puszta számadatok alapján. Lényegében a számsorrend is irreleváns.

A stones-os gitárokat ritmikus, dance rockos alapokkal keverő HiFi (True Light), a britpopos – nem maradt nyomtalan a tartósnak bizonyult angliai kiruccanás – Rainbow, a popos lüktetésű, a nyolcvanas évek közepét is magába integráló címadó a lemez első negyedében jól fel is skiccelik, hogy mi várható a későbbiekben. Alapvetően bármi, amit 2024-ben rockzene alatt értünk. Legyen szó mondjuk a két részre tagolható Float Into The Sky hangulattémájáról, az engem egy az egyben a kortárs The War On Drugs-ra emlékeztető Metaverse-ről, vagy a britpop művészi vonalára rácsatlakozó, Caitlyn Smith énekesnő vendégeskedésével rögzített Out Loudról. És ez csak a lemez első fele. A második hatosból kiemelném az Arcade Fire-rokon Good Time-ot, a lüktetően radiohead-es Shy Eyes-t, a hatvanas évekig visszavezethető Silent Picture-t és a záró, epikusabb felfogású Over Your Shoulder-t.

Slágeres classic rock, naprakész tálalásban, széles látókörű zenészektől - a lényeg nagyjából ennyi.