Nagyon vártam ezt a lemezt. Két év telt el a Thirteen megjelenése óta, már éppen ideje volt. Dave Mustaine úgy harangozta be az új korongot, hogy "gyorsabb és sötétebb" mint az előzőek, és ez bizakodással töltött el. Bíztam benne, hogy a Super Collider folytatja a Megadeth legújabb kori történetét (2010-től, David Ellefson visszatérésétől számítva), amelynek megítélése részemről teljesen pozitív. Majd Junior nyilatkozata, amely szerint a Countdown to Extinction szellemét véli felfedezni az elkészült nótákban tovább fokozta a várakozásomat, persze nem vártam világmegváltást, új RIP-lemezt vagy radikális változást-újítást. Az első hidegzuhany akkor ért amikor közzétették a már elkészült nótákat a neten és nekem nem egy súlyos és sötét album képe rajzolódott ki, hanem a Risk szellemét láttam fenyegetően a háttérben tornyosulni.
De a remény hal meg utoljára és különben sem törnék pálcát az egyik kedvenc zenekarom felett, mielőtt az egész lemezt nem hallgattam meg. Most viszont, hogy itt van az egész lemez, többször is meghallgattam, ítéletet kell hoznom és az ítélet 6/10. Mert jó szívem van. Meg a szép emlékek és a lemezen hallható jó ötletek-pillanatok miatt. Miért?
Egy jó ideig abban a hitben éltem, hogy csupán zűrzavaros hazánkban fordulhat elő olyasmi, hogy azonos – vagy kísértetiesen hasonló – nevet viselhet egy időben két zenekar is (pl.: P. Mobil, P. Box, Kormorán és néhányan mások). Később fiatalkori ideálom, az albioni Saxon is klónozódott, de még itt legalább az egyik neve elé odabiggyesztették az Oliver – Dawson-féle birtokos jelzőt, addig a „Queensryche-oknál” ilyesfajta gesztusnak a tervezett, illetve a már megjelent borítón nyoma sincs. Csupán a népnyelv keresztelte el a Frequency Unkown megalkotóját Geoff Tate’s Queensryche-nak, máris megkülönböztetve a lemezt a (konkurens Crimson Glorytól kölcsönzött) új énekessel felálló hangszeres frakció napokon belül megjelenő munkájától.
