Dave Wyndorf-ot és csapatát, a Monster Magnet-et nem sűrűn fújja a szél a Kárpát-Medencébe. Legutóbb a Metallica előtt játszottak az MTK stadionban, de az olyan régen volt, hogy már én sem emlékszem rá. Tegnap este újból itt voltak és egy majdnem tökéletes koncerttel tisztelegtek a rajongók előtt.
A Wigwam nem az a hely ahol aréna-turnékat tartanak majd, viszont az egyik leghangulatosabb rock-klub az biztos. Tipikusan ilyen koncertekre termett, mint a tegnapi.
A kezdés halálpontos volt: este nyolckor már a deszkákon állt az angol The Pilgrim Fathers nevű öttagú formáció, akiknek első lemeze Short Circular Walks In The Hope Valley címmel éppen idén jelent meg. Hát ez az experimentális, progresszív, pszihedelikus stoner nem volt semmi élőben. Már amúgy is úgy léptek színpadra, hogy el volt szállva mindenki, de különösen a 'Joe Cocker reinkarnációja' kinézetű énekes, Shelf volt igen „fáradt”. A muzsika amit játszanak saját meghatározásuk szerint „aláfestő zene űrhajósok halálához”. És ez pont olyan: agyig torzított lebegős ének, sampler betétek és tempóváltások sokasága. Érdekes volt, csak az a baj ezzel a zenével, hogy nem koncertre termett, hanem arra, hogy otthon egy fotelben élvezze az ember. A színpad előtt összegyűlt pár műértő azért értékelte a félórás koncertet.
Rövid átszerelés után a los-angeles-i trió, a Nebula következett. A bandát az az Eddie Glass vezeti aki a Fu Manchu gitárosaként egész szép nevet szerzett magának a szakmában. Amit élőben ez az ember összepengetett az tényleg bámulatos volt. A zene amúgy is elég fogós, direktebb, nem annyira repülős és ez élőben nagyon jól működött. Új dalok mellett volt Let It Burn, Smokin' Woman, Long Day, hogy azokat a nótákat említsem amiket meg is jegyeztem, de az összes többi is simán koncertfavorit. Az időközben népesebbé duzzadt közösség vette is a lapot, a csapat nagy éljenzések közepette távozott háromnegyed óra után.
Dave Wyndorf két évvel ezelőtti gyógyszertúladagolása nem múlt el következmények nélkül. Egyrészt lejött az anyagról, másrészt felszedett vagy huszonöt kilót, harmadrészt látszik rajta, hogy büszke arra, hogy tovább tudott lépni. A 2008-as turné eredetileg a tavaly megjelent 4 Way Diablo című nagylemez Európa-turnéjaként indult, de aztán ebből inkább egy best-of műsor lett, lévén, hogy az új lemezről egy árva nótát sem játszottak.
A kezdés tökéletesre sikerült a Dopes To Infinity, Crop Circle, Powertrip hármasával. Dave még mindig igazi rocktorok, a frontemberek egyik legjobbja, bár a hangja sokszor teljesen szét volt effektezve. A hangzás bivaly volt, telten és arányosan szólt minden, kiválóan lőtték be a cuccot. A korai időkből eljátszott Twin Earth, Third Alternative, Zodiac Lung egy kicsit leültette ugyan a hangulatot, hogy aztán ismét a tetőfokára hágjon a minden. A Negasonic Teenage Warhead és a Space Lord kettőse ütötte talán a legnagyobbat, megőrült mindenki.
Rövid pihenő után még visszajöttek és bár a Melt, Cage Around The Sun, Tractor hármasa még óriási hype volt, az utolsónak játszott, hosszan jammelős Spine Of God-ot kihagyhatták volna, igaz legalább vicces volt az American Pie című dal belecsempészésével.
Egy pici hiányérzetem maradt csak: ha már best-of műsort hoztak, akkor nem kellett volna jó pár nóta végét hosszúra nyújtani, mert így belefért volna még egy Unbroken egy Monolitic vagy egy Heads Expolde. De ez már csak kötözködés, az igazság az, hogy mindenki elégedetten távozott a Wigwamból tegnap este. Egyet sajnálok csak, hogy hosszú gondolkodás után mégsem vettem zenekaros pólót.
Setlist :
01. Dopes To infinity
02. Crop Circle
03. Powertrip
04. Twin Earth
05. Third Alternative
06. Zodiac Lung
07. Radiation Day
08. The Right Stuff
09. Negasonic Teenage Warhead
10. Space Lord
----
11. Melt
12. Cage Around The Sun
13. Tractor
14. Spine of God
(A képek minőségéért elnézést, de legalább authentikusak és valóban a helyszínen készültek. Most már tényleg ideje egy normálisabb fényképész-telefont beszereznünk....)
YouTube-on máris fent van egy video:
Space Lord (részlet) - live @ Budapest, Wigwam
Sláger szempontból kiemelkedett a Bohemian Rhapsody, mely során Freddie Mercury a montreali koncert DVD-ről ismert képeken énekelte a dalt zongorájánál a kivetítőn, Brian May és Roger Taylor pedig élőben kísérték. Hatalmas ováció követett minden dalt, a Radio Ga Ga alatt végig a levegőben voltak a karok. Brian May hibátlanul elpengette a Tavaszi szelet, és a színpad elé épített kifutón ülve teljes surroundban hallgathatta végig, ahogy 12000 ember énekli körülötte a dalocskát magyarul. Ez a régi nóta adta meg az akusztikus blokk csúcspontját, két négyzetméterre tömörült a banda és tangóharmónika, nagybőgő is szerepelt. Ezt követte Roger Taylor hátborzongató dobszólója, ahol kezdésnek a lábdob bőrén és a dob testének külsején játszott egy percet, majd a basszusgitár E húrján dobolva UFO hangokat prezentált és mindenki nagy örömére „eldobolta” az Under Pressure-t is. Ezután a dobszóló közben köré építették a teljes dobcuccot, mintegy három perc alatt. Nem csak ízlésből, hangszeres tudásból, de showbizniszből is kiváló teljesítmény. Meghallgathattuk a Kind Of Magic-et is a szerző (Roger Taylor) előadásában, ami ritka és hátborzongató élmény volt az Aréna sarkaiban felállított hófehér lézerfények kíséretében. 
Bár már millió nő tudja, de emlékeztetésképpen a kis James inkább készült katonának, mint zenésznek, hiszen apuka bebarangolta szinte egész Európa haditámaszpontjait, így volt minek ragadni a gyerekre: katona lett. Anyuka azonban zenerajongó lévén, azért más kiképzést is biztosított számára. 2002 végén századosként szerelt le miután már egy csomó kitüntetést gyűjtött be, hogy aztán elkezdje csillagászati magasságokba ívelő zenei karrierjét. 
Zárásnak aztán You're Beautiful és Same Mistake, majd vissza-vissza, és ha már visszajöttek, akkor eljátszották a So Long, Jimmy-t és tényleg utolsónak az 1973-at, amelynek a végén az est főhőse, még a pianó tetején is szörfözött egyet. Ezután mindenki sikított és elalélt, James Blunt pedig megígérte, hogy visszajön, mert jók voltunk. Ő is jó volt, legközelebb lehet, hogy lemezt is veszek. 
A péceli Rokonszerv műsorát azonban nem késtem le, sőt kíváncsian figyeltem őket, hiszen ez volt az első alkalom, hogy beleshettem újdonsült városom rockzenei életébe. Hát igen. Tipikus punk névhez punkzene jár, ezt akár ki is találhattam volna, még mielőtt Kovács Mátéék a húrok közé csapnak. Kicsit döcögősen indult a dolog, az elején jellegtelennek tűnő tucatpunk akkordokat pengettek, de azért itt-ott az unásig ismert gyors punkdallamok között fel-felbukkant néhány ötletes megoldás, mint például a középtempóra váltásokból ügyesen kibontakoztatott, bólogatásra ösztönző jó kis riffek. A vége felé már elég jól belelendültek a gyerekek, dalról dalra egyre jobb és jobb volt az összhang köztük és mintha a dalok is egyre erősebbek lettek volna. Sajnos a dalaikat nem ismerem (állítólag nemsokára lesz egy demo), így gőzöm sincs, miket játszottak. Szövegeik nagyrészt angolul íródnak, de volt egy dal magyar szöveggel - na az megragadt bennem, az ügyesen volt összerakva. A Waste Of Time és a King Of Kings, amit a MySpace-en mutatnak magukból szintén tisztességes munkának tűnik; ahogy mondtam, messziről ordít róluk, hogy a punk felől jönnek, de ugyanakkor látom az igyekezetet is, ahogy próbálják a punkzene minimalizmusát egy kissé meghaladni. És ez jó. Összességében szimpatikus arcok, respekt jár nekik, amiért nem csak feldolgozásokat nyomnak az ember arcába, hanem saját szerzeményeik, ötleteik vannak. A dobos Bíró Bálintot pedig külön dícséretben kell részesítem, amiért ilyen kiválóan dobolt - a'sszem, szorult a srácba némi tehetség...
A Subscribe egy jó félórás átszerelés és beállás után fél tizenegy körül kezdte a műsorát sorozatos technikai problémák okozta sűrű megszakításokkal. Anga-Kiss erősítője rendre lecsapta a biztosítékot - amit igazából nem is csodálok, hiszen alaposan megdolgoztatja az erőlködőt és a mélynyomókat amit ez az ember összejátszik a basszusgitárján. Végül a szakemberek úgy döntöttek, hogy ha az egyik (egyébként mindösszesen öt reflektorból álló) reflektorsor sötét marad, akkor jut elég kraft a basszusszekciónak és így már mehetett a buli tovább.
Rövid átszerelés és a fejgépet kezelők ovációval kísért színpadmászása után, nem sokkal negyed tíz előtt a Life In Technicolor hangjaira felgördült a függöny és valami olyan vette kezdetét, amit nehéz szavakkal hitelesen leírni. Az hogy szinte az egész Viva La Vida-t eljátszották nem is lepett meg, de ahogy a négy katonai uniformisba öltözött ember által prezentált zene élőben egyszerre maga alá temeti és felemeli az embert az valami hihetetlen. A színpadtechnikáról nem is beszélve. Hogy cd minőségben szól a zene már megszokhattuk, de öt két-három méter átmérőjű gömb projektorként való alkalmazása, élő videóstúdió csatasorba állítása és még rengeteg apró nüansz, a mozgó reflektorsorok, az uv fények, a konfetti-lepke eső, satöbbi mind arra utalt, hogy ez bizony tényleg a profizmus legfelső szintje. 
A közönség szinte végig extázisban volt, láthatóan a zenekar is nagyon élvezte az estét. Chris Martin szuggesztív kisugárzása és a második nótaként előadott Violet Hill végén magyarul háromszor elmondott köszönjük-je pedig láthatóan megolvasztotta mindenki szívét, onnantól kezdve a tenyeréből ettek, még akkor is ha a hangja nem mindenhol volt rendben, amit fogjunk arra hogy a turné közepe fele egy picit már kikészülhettek a hangszálai. Abszolút séróból, minden erőlködés nélkül ment minden, amibe pár zenei baki is belefért, de ettől élő egy koncert. Az In My Place közben mindenki kedvenc énekese előbb majdnem orra bukott Guy Berryman basszusgitárosban majd a mikrofonjával fordulásból jól koponyán küldte a mögötte gitározó Jonny Buckland-et, amitől majdnem röhögésbe fulladt a dal. Volt aztán itt előtte és utána minden, ami tőlük a legnagyobb: Clocks, Speed Of Sound, Cemeteries Of London, 42, Fix You, a közönség közé nyújtott kis-színpadon eljátszott Talk és The Hardest Part. 
A legnagyobb dobásukat aztán egy kicsit későbbre tartogatták, hiszen a nagy sötétből egyszer csak a lelátó egyik nézői feljárójában eljátszott The Scientist és a Will Champion dobos által elénekelt Death Will Never Conquer kétségtelenül az est csúcspontja volt. 
Az iDMG a poszt-punk hullám egyik legfontosabb zenekara Ukrajnában. A zúzós basszus-dob-ének alapfelállású együttes a Primus, a Pearl Jam és a Nirvana világával mutat rokonságot, bár különös, keleties, helyenként melankolikus, helyenként különösen sodró energiájuk és hangvételük, valamint meghatározó anyanyelvi szövegeik egy teljesen új ízt hoznak a hazai hallgatók számára. A pörgős ritmusok, a lecsupaszított és gazdagon effektezett hangzások ellentéte, s az egész történetet különös, új dimenzóba helyező ének: ezek az immár tíz éve működő, Oroszország belsejétől Finnországig, a Krím-félszigettől Szentpétervárig állandóan újat és megdöbbentőt produlákó iMDG jellemzői.
Kicsit kínos lenne, ha alig lézengenénk a koncerten, mondom a barátomnak, amikor eldöntjük, hogy megnézzük, mit tud Lenny Kravitz 2008 nyarán. Az aggodalom utóbb teljesen feleslegesnek bizonyul. Már az online jegyvásárláskor kiderül, hogy a küzdőtér sold out, a belépéskor pedig „jegyet veszek”-et mantrázó alakok járnak a bebocsátásra várók között, kevés sikerrel. Ehhez képest az Arénában szellős telt ház van, amit az Index kritikusa szellős félházként aposztrofál. Feltehetőleg mindkettőnknek igaza van, s az ellentét feloldásának kulcsa a hülye (értsd: túl szigorú) biztonsági-tűzvédelmi előírásokban keresendő, amelyek nem engedik, hogy egy-kétezerrel több állójegyet értékesítsenek. Emellett azért jó pár szék is üresen árválkodik. Az egyik biztonsági fazon bennfentes infóként azt mondja, hétezer embert vártak a koncertre, de talán nyolc-kilencezren is lehetünk.
Ugyanakkor mindegyik élvezhető, és sok esetben önfeledt jammelésbe csap át az előadás. Lenny teljes erőbedobással, nagy tűzzel játssza végig a két órát, szünetet csak akkor ad magának és a többieknek, amikor a dobos tízperces fergeteges szólóval izzasztja magát.
Fél öt felé érkeztünk az előbb említett kertben hempergő tömegen keresztül, az összes színpadon szinte beállás folyt, a következő koncertekre történő felkészülés jegyében, kivéve az MR2 színpadot, ahol egy Pamut nevű rockformáció kívánt verbálisan basszusgitárost cserélni, mivel az belehibázott az egyik nótába és újra kellett kezdeni. Gondoltam, mivel éhes vagyok bedobok egy sült kolbászt, amit le is öblítettem egy jó korsó – értsd fél literes műanyagpohár – hideg sörrel. A Nagyszínpad felől szűrődő, hangokból már kivehető volt rögtön kezdődik valami. A valami nevezetesen a manapság egyre népszerűbb Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertje volt. Egész szép kis tömeg gyűlt össze a színpad előtt. Hát erre a zenére láb nem igen maradhatott mozdulatlanul. Az énekes Lord Panamo is fáradhatatlanul végezte a futópadon való futás futópad nélkül típusú mozgását. De a tömeg vette a lapot. Hat nóta után átballagtunk a MTV Headbangers Ball Arénaba, ahol a soproni Dalriada adott egy egyórás jó kis folk-metal koncertet. Az elmúlt években egész masszív kis rajongótábort gyűjtöttek maguk köré, amit jól jelez a közel háromezres sátorban a félház. Korai nótákkal kezdtek, de a hangzás gyalázatos volt. A Szelek című új album, A Nap és Szél Háza című nótájára javult a hangzás, de szövegeket csak úgy lehetett érteni, ha valaki amúgy is tudta őket. A koncert csúcspontja nekem a második lemezes Téli Ének volt. A közönség amúgy végig nagyon élvezte a bulit és a zenekar nagyon is hálás volt ezért.
A koncertről visszafele a ex-Nyers Czutor Zoli Belmondó nevű zenekarának koncertjébe pillantottunk bele, de nekem valahogy ez annyira nem jött be. A Nagyszínpadon eközben halál pontosan kezdett a Depresszió, akik az elmúlt években egész előkelő helyre küzdötték magukat a hazai rock-metal színtéren a Machine Head találkozik a Tankcsapdával típusú zenéjükkel. Nos én tisztelem a Volt Fesztivál szervezőit, de a zenekar még nem Nagyszínpad kategória. Vagy csak annak tükrében nem, hogy egy sátorral odébb meg Belga volt. Míg a Depresszióra két iskolabusznyi fanatikus metálos zúzott addig a Belga koncertjére háromszor annyian akartak bejutni mint amilyet az amúgy nem kicsi sátor elbírt volna. Harapni lehetett a levegőt odabent. Kicsit késve megjelent a három örült fehér nadrágban, fehér trikóban, és kötött sapkában, majd mikor az első dal refrénjében felcsendült a te mit, te mit, te mit, te mit parodizálsz, mi akkor távoztunk. A sátorhoz bevezető, mintegy 80 méteres úton még vastagon hömpölygött befelé a tömeg, de pár perccel később ők is szomorúan konstatálták, itt nem lesz bejutás.
Aki az említett zenekarokat szándékosan így szervezte az emberiség ellenes büntettet követett el, vagy csak egyszerűen nem ért ehhez az egészhez, vagy valami olyasmi történt amit mi nem tudhatunk, de ez akkor is bukta, nem is kicsi.
