1992 januárjában, a Megadeth a burbanki Enterprise Studios-ban elkezdte új lemezének felvételeit Max Normann producer segítségével, közreműködésével. A cél egyértelmű volt: a zenekar értékeit megtartva rövidebb, némileg rádió-barát dalok komponálása. A zenekar négy hónapot töltött a stúdióban és elkészült a Megadeth máig legsikeresebb lemeze a Countdown To Extinction.

Hillel Slovak tragikus halála után a fiatal John Frusciante lett a Red Hot Chili Peppers új gitárosa. 1989-ben a Mother’s Milk című albumot már vele vették fel. A zenekar összeállt: már csak egy igazán nagy sláger kellett, ez két évvel később meg is érkezett. A Blood Sugar Sex Magic azonban több annál, hogy egy legyintéssel elintézzük, miszerint „az album, amin az Under The Bridge van”.

A Nu metal-korszak önkényesen kijelölt ösvényén haladva utunk második felére érkeztünk: Linkin Park: Hybrid Theory. A párhuzam nem tűnik irrelevánsnak; mindössze egy héttel később jelent meg a már tárgyalt lemeznél, 2000. október 24-én. 10 éves jubileum, mondhatnám, nagyszerű alkalom a megemlékezésre, de, őszintén, csak a cd-gyűjteményemet rendezgetve bukkantam e két darabra. Merthogy akkoriban még vásároltunk ilyesmit, pl. ebből az albumból is jó sokat, 24 milliót világszerte. Vajon mi lehetett ennek az oka?

E sorok írója nem átallja bevallani, hogy életkorából adódóan (a Tankcsapdán túl) leginkább a nu metal (nu-metal, new-metal) volt az, ami végül is a rock zene ösvényére terelte. Nem kis vitaalapot adva a választást tekintve, teljesen önkényesen két albumot vizsgálnék meg ezzel kapcsolatosan. Akiket szintén bedarált akkoriban a gépezet, talán az évszám megemlítésével már tudják is ezen albumok címét (és számlistáját, az összes szám szövegét, a borítókon fellelhető színárnyalatok abc-sorrendjét). 2000. Akik mégsem, azoknak az előadókat elárulom: Limp Bizkit, Linkin Park.

Megkockáztatom: nincs ismertebb és többet vitatott rock-zenekar ma Magyarországon a Tankcsapdánál, legalábbis az állítás első fele mindenképpen igaznak tűnik. És talán pont ez az ismertség hozza magával a fanyalgók és kiábrándultak hadát, mint ahogyan a folytonosan megújuló, és állandó teltházat biztosító rajongók armadáját is. Mondhatunk bármit, a Tankcsapda él, megkerülhetetlen, a nagyobb magyar fesztiválok elképzelhetetlenek nélkülük. Arról, hogy ez jó, vagy nem, hogy honnan indultak és hova jutottak, hosszan lehetne értekezni (ebben a cikkben csak dióhéjban lesz erről szó), és úgy vélem, egyértelmű választ nem is lehetne adni. Ellenben az 1994-ben megjelent, barátságos című Jönnek a férgek albummal kapcsolatosan megoszthatok néhány gondolatot az olvasókkal, és talán előrébb jutunk Tankcsapda ügyben. Vagy nem.

Az Electric Wizard 1995 óta zúdítja ránk a mélyre hangolt, végletekig lassított sludge, doom zajongását, a Witchcult Today a hatodik nagylemezük. A ködös albionból való ez a banda, így talán meg se lepődünk azon, hogy a nyomott hangulatot szinte tökéletesen interpretálják nekünk, az egyik kezükben egy old school horrorfilm VHS-sel, a másikban egy bonggal.

Az Electric Wizard szövegeit ugyanis a leginkább ez a két dolog befolyásolja, amire a legkifejezőbb talán a Satanic Rites Of Drugula című számuk, a legutóbbi albumukról a Witchcult Today-ről. A mondanivaló tehát az ezt megelőző évek, és albumok óta nem változott, zeneileg azért még is másabb ez az album, mint az elődei. A fejlődés szót túlzás lenne használni, hiszen egy jól bevált recepthez nyúltak a varázslók, és előkapták az Orange erősítőket, meg a Black Sabbath korabeli súlyos riffeket, így egy egyszerű, de nagyszerű lemezt csináltak, ami azért elüt az olyan anyagaiktól, mint például volt a Dopethrone a maga velőtrázó basszusaival, torzított, ordibálós énekével.

Mivel augusztus végéig semmi épkézláb anyag nem érkezik, így hosszas szünet után folytatjuk Alapművek című rovatunkat, hiszen méltatlanul hanyagoltuk hónapokon keresztül. Rob Zombie és csapata viszont méltán kerül eme rovatunkba. 

Rob Cummings (merthogy erre a névre keresztelték) asszisztensként és egy pornómagazin designereként kezdte karrierjét, de ezek a foglalkozások igencsak messze álltak a zeneipartól egészen addig amíg meg nem ismerkedett Shauna Reynolds-szal, aki hozzá hasonlóan szintén rajongott a kemény zenékért meg a horrorért. Úgy döntöttek zenekart alapítanak. Egy apró szépséghibája volt csak a dolognak, nevezetesen, hogy nem tudtak zenélni.

Nem volt baj ez sem: Rob énekelni, míg a lány basszusgitározni tanult és később felvette a Sean Yseult művésznevet. Így alakult meg a White Zombie, ami nevét Lugosi Béla 1932-es filmje alapján kapta.  Több demó után 1987-ben megjelent a banda első lemeze, amely a Soul-Crusher címet kapta. Cummings itt vette magára a Rob Zombie művésznevet. 1989-ben jött a második lemez a Make Them Die Slowly, mely szintén nem sok vizet zavart, ellenben a még ebben az évben kiadott God Of Thunder EP hatására szerződtette a bandát a Geffen Records, így bekerültek az élvonalba.        

A nagykiadónál 1992-ben jelent meg első lemezük La Sexorcristo: Devil Music Vol. 1 címen. Ezt az albumot mind a mai napig az amerikai underground zenei világ egyik legnagyobb lemezeként tartják számon. A mélyre hangolt basszusgitár és metálosra behangolt gitárok, valamint Rob Zombie szövegei szörnyekről, piálásról, illegális utcai versenyekről egyből megragadták a hallgatók figyelmét olyannyira, hogy csak Amerikában egy millió példányban kelt el a lemez.

A második Geffen által terjesztett lemez 1995-ben jelent meg. Az Astro Creep: 2000 - Songs Of Love, Destruction And Other Synthetic Delusions Of The Electric Head (merthogy a teljes cím ez volt) már egy teljesen új felállással látott napvilágot. Már csak Rob és Sean maradt meg az eredeti bandából, hozzájuk csatlakozott J. gitáron és a zseniális dobos John Tempesta (ma The Cult).  Az Astro Creep tovább folytatta azt a vonalat, amit Rob a La Sexorcristoval megkezdett. A témák középpontjában ezúttal csajok, robotok és gonosz bohócok kerültek. A lemezt a híres Terry Date producelte; úgy is szól. 

Az Electric Head Part 1 (The Agony) sci-fi hangjaival veszi kezdetét az indusztriál hatásokkal vastagon megkent lemez. Rob csak kántálja a szöveget ének téma vajmi kevés, de a zakatoló fémes csattogásokra érkező kövér riffek ezzel együtt is zseniális összhatást eredményeznek. A kettes Super Charger Heaven a sláger a lemezen. Ehhez foghatót mindenki csak egyszer ír életében: tökéletes. A következő komótosan menetelő Real Solution #9 fővonalát a nyújtott riffek adják, de Rob Cypress Hill szerű szövegmondása is kellően érdekes. A betonozós riffekre épülő Creature Of The Wheel, minden léggitárt kedvelő álma, csakúgy, mint a szigorúan indító, de zaklatottságba váltó  Electric Head Part 2 (The Ecstasy), melynek zárása maga a tökély. A vursli hangjaival nyitó Grease Paint And Monkey Brains vastag basszusfutamaira érkezik a koszos riff, Rob pedig mély hangon dörmögi a szöveget. Az Ave Maria hangjait megszakító I Zombie hamar átcsap egy őrült rohanásba. Káosz és zűrzavar lesz úrrá valamivel több, mint három percen keresztül. Ezt követi a lemez másik csúcspontja a More Human Than Human. Minden megvan benne ami egy jó dalt jellemez, húzás, jó riffek, egyszerű, de jó refrén. A kilences El Phantasmo And The Chicken-Run Blast-O-Rama (jó hülye cím) vastagon használt samplerjeivel szinte táncolható kategória. Zombie valami dallamfélét is próbál kiereszteni a torkán kevés sikerrel, de a nóta így is király. Az utolsó előtti Blur The Technicolor kiváló zakatolós ősmetálos témáival igazi gyöngyszem és azért az igen jól kivehető, hogy nagyon  kiváló zenészek játszották fel ezt a korongot. A zseniális lemezt a keleties (indiai) dallamvilágot is felhasználó málházós, lassú-lebegős Blood, Milk And Sky zárja a maga tizenegy percével.      

Rob ezután a saját neve alatt hozott ki pár lemez (nem is rosszakat), s bár a társak egy darabig még meg maradtak mellette szép lassan egyenként távoztak. Rob ezután vagy még eközben kiélhette különböző ambíciót. Minden volt - vagy lett – csak akasztott ember nem, ahogy mondani szokták. Rendezett videoklipeket saját magán kívül olyanoknak, mint Ozzy Osbourne, a Black Label Society vagy a Prong. Rendezőként jegyez pár B kategóriás kult horrort és szinkronszínészként több - a tengerentúlon sikeres - mesében is szerepelt, de volt már TV-s műsorvezető és írt képregényeket is. 

Hogy zenét ír e még azt tudja a fene, de ő a magáét már így is letette arra a bizonyos asztalra.

White Zombie : More Human Than Human

Bigott trash- és mosh metálosok most biztos heves anyázásba kezdenek, mert hát hogy a francba lehet, hogy itt nem az Among The Living vagy a State Of Euphoria kerül bemutatásra. Hát mert én ezek megjelenése után ismertem meg ezt a zseniális csapatot és mert John Bush köröket ver (szerintem) az előző énekesre Joey Belladonára.

A zenekar 1981-ben alakult Dan Lilker és Scott Rosenfeld (ismeretebb nevén Scott Ian) által. Gyorsan összeszedtek a haveri körből egy dobost (Charlie Benante), egy gitárost (Dan Spitz), majd csatlakozott hozzájuk végül Neil Turbin is. Első lemezük Fistful Of Metal címmel jelent meg és csak nyomokban tartalmazza azt, amitől ez a zenekar alapvetés lett.   Ezután a Belladona váltotta Turbint a frontemberi poszton és elkezdtek olyan  alapvetéseket letenni az asztalra a 80-as években, mint a Spreading The Disease vagy a fentebb említett Among the Living, State Of Euphoria kettőse.

91-ben beüt a krach, a stúdiófelvételek alatt elázik a cucc és a komorabb hangvételű, felemás Persistance Of Time sem üt akkorát. A kicsit mindig is lágyabb zenék felé vonzódó Belladonával egyre nagyobbak a többiek nézeteltérései, így nem hat meglepetésként hogy rövidesen mennie kell.

És jött a Bush éra. Az Armored Saint volt énekesével készült a 93-as Sound Of White Noise még merít a múltból, de már kísérletezősebb, néhol indusztriál hatásokat is felvonultat. Aztán 95-ben megjelenik írásunk tárgya, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb lemeze, rengeteg keményebb, metálosabb hangzáselemmel. A lemezen már nem a korábbi alapítótag Dan Spitz gitározik, hanem a dobos Charlie Benante, aki amúgy az égész lemezt írta. Univerzális dobos nemde? Gitárokon kisegít még a roadból előléptetett Paul Cook, aki aztán később tag is lett.  

Mint mondtam, metálosabb a megközelítés és ez a nyitó, dühös Random Acts Of Senseless Violence-en érződik is. A kettes Fueled könnyedebb, amolyan metál sláger is lehetne, kiváló kétlábgépekkel. A King Size megint ezen a vonalon evez remek refrénnel. Iszonyatos sodrás van a dalban, a szólót szegény Dimebag Darrell (R.I.P.) nyomja és Bush is királyat énekel benne. A Riding Shotgun ezerrel kezdi a rohanást, hogy csak a verzék alatt nyugodjon meg egy kicsit. Dimebag itt is jókat szólózik megint. A Perpetual Motion megint a lazább vonulatból való, szinte már dúdolható, nagy koncertkedvenc. A hatos American Pompeii folytatása az előzőnek, zseniális darab és a dal vége az igazi headbangereknek való. A szitárszerú hangokból előbújó In A Zone masszív betonozással kezd és a faltörő kosként folytatja, az egyik legkeményebb dal a lemezen, abszolút metál A nyolcas Nothing a kedvencem, bár talán a legpopulárisabb – ha lehet ilyet metálzenére mondani – dal a lemezen. A málházosabb, mázsás súlyként gördülő riffeket felvonultató Drop The Ball hamar ellenpontoz. A Tester megint ez a kategória. Mély, zakatoló riffelés, sodró refrén, káosz befejezés. A záró, szinte akusztikus Bare megnyugtatja az addig ezerrel robogó lemezt. Kiváló befejezés.  

Fueled

Blogger-társammal Saabival 96-ban volt szerencsénk a PECSÁ-ban elcsipni a csapatot a lemez turnéjának zárókoncertjén. Életem egyik legnagyobb koncertélménye máig.  

A Stomp 442-t követő nyolcadik Anthrax albummal a  Volume 8 - The Threat is Real-lel a zenekar elérte a mélypontot. Promóció nulla, terjesztés nulla és sajnos a produkció is elég szürke.
2001-ben kitör az anthrax-vírussal kapcsolatos hisztéria, megtalálja Őket a média, de ahelyett, hogy ezt jól meglovagolnák, majdnem visszavonulót fújnak és még a névváltoztatás gondolata is felmerül. Meglátszik, hogy sohasem voltak a mainstreamben. Más már ebből milliókat kaszált volna. Ezt követő – ezidáig utolsó - stúdióalbumuk We've Come For You All címmel 2003-ban jelent meg tőlük, amely egy nagyon minőségi alkotás. Aztán csend. Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar reunion koncerteket akar adni Belladonával. Aztán Belladonát újra bevették a csapatba, majd megint kilépett. Most éppen egy bizonyos Dan Nelson nevű fickó a csapat énekese, és bele hallgatva a fickó korábbi csapatának dolgaiba elsőre szöget ütött, hogy hasonlít a hangja John Bush-éra.

Hogy ekkora keverések után mit tesznek le asztalra azt nem tudom, de a múlt eredményeit ne vegyük el tőlük, mert az igazságtalan volna.

Nothing

Diszkográfia:
A Fistful Of Metal – 1984
Armed And Dangerous EP – 1985
Spreading The Disease – 1985
Among The Living – 1987
I’m The Man – 1987
State Of Euphoria – 1988
Penikufesin EP – 1989
Persistence Of Time – 1991
Sound Of White Noise – 1993
Live-The Island Years – 1994
Stomp 442 – 1995
Volume 8-The Threat is Real – 1998
Attack Of The Killer A’s – 1999
We’ve Come For You All – 2003