Sötét fellegek gyülekeznek Európa ege felett. Lengyelország újra ránk szabadítja a gonoszt és annak minden formációját. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor megtudhatod, hogy a jó Isten milyet is székel. Na, izgalomba jöttél? Itt van a Behemoth tizenharmadik stúdióalbuma a The Shit Ov God!

A Ballbreaker nagyon sokáig az egyik kedvenc AC/DC albumom volt. Nem is tudom, hogy miért szerettem annyira, miért állt ennyire közel a szívemhez. Volt benne valami különlegesség, ami magával ragadott miközben én a hetedik életév felé trappoltam. Na, de milyen így harminc év távlatából ez a lemez? Simogassuk meg és kiderül, hogy harap-e még?

A rendhagyó kislemezről írt ajánlóból terjedelmi okok miatt kispóroltam a magyarázkodást, a Kraftwerk szerepeltetését indokló lehetséges miértek felsorolását. Most se mennék bele a részletekbe, tényleg csak néhány példát hoznék fel arra, hogy rocker körökben miért nehezen megkerülhetők az elektronikus zene ’70-es évekbeli német úttörői.

Manapság nem túl gyakori, hogy egy zenekar bemutatkozó albuma rögtön nagykiadós hátteret kap, főleg nem egy olyan irányban, mint a garázspunk, pláne, ha az a nyolcvanas éveket idéző, ma már megmosolyogtató sátánista körítéssel van megszórva. A Teen Mortgage mégis megugrotta ezt a lécet, a Devil Ultrasonic Dream pedig nem is tököl sokat, egy nagyon izmos, punkos anyaggal találkozik, aki rászánja magát arra, hogy meghallgassa a duó debüt albumát.

A Platon Karataev azon zenekarok közé tartozik, akik albumról albumra újraértelmezik önmagukat, miközben mindig megőriznek valamit abból az érzékenységből, ami az első pillanattól meghatározta őket. 

A politikai és társadalmi témákat koncepciózus módon feldolgozó zenekarok (sajnos) soha nem szenvednek ihlet hiányban, hiszen mindig van kire és miért dühösnek lenni, egyedül azon kell törni a fejüket, hogy milyen zenei aláfestést kapjon a mondanivaló.

A Deafheaven a 2010-es évek meghatározó csapata volt. Ott voltak az elsők közt, akik vegyítették a black metalt a shoegaze elszállós, álmodozós soundjával, a 2013-as Sunbather pedig elég nagy hullámokat vert az undergroundban. Persze, ahogy az egy új hangzásvilágnál lenni szokott, legalább annyi utálat szakadt a nyakukba, mint rajongó. Nekem eddig nagyjából semleges volt a csapat, a Sunbather tetszett, de nem gyakorolt akkora hatást rám, mint például az Alcest. Később el is vesztettem a fonalat velük kapcsolatban, a legutóbbi Infinite Granite-nál pedig elfogadtam, hogy ez már nem nekem szól. Érdekes módon a legújabb Lonely People With Power teljesen visszakanyarodott a korai érához, sőt ennyire agresszívak talán még sosem voltak.

A svájci Borgne még az előző évezred végén alakult, azaz manifesztálódott, lévén a formáció mögött az induláskor egyetlen személy, bizonyos Bornyhake állt. Ha a LADLO kiadó neve önmagában ugyan nem, a lemez borítója a fekete fém territóriumán belül kevésbé járatosak számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy emberünk annak idején a „pokoli ricsaj” mellett kötelezte el magát.

Vajon a doom metal mint műfaj, miért nem lépte át sosem (kis túlzással) az underground küszöbét? Pedig a világ egyik leghatalmasabb metalbandájától, a Black Sabbathtól eredeztethető. Az, hogy a csigalassú ütemekre épülő, vegytiszta doombandák kissé öncélú húrtépése nem hatol át minden falon, még érthető is, de hogy egy olyan heavy/doom metal zenekar, mint például a Warlung, miért nem tarolta még le a fél világot, az hatalmas kérdőjeleket állít fel számomra.

Nemrégiben megjelent a Scowl második nagylemeze, ami valamilyen szinten stílusbeli változást hozott az egyelőre még csak a második nagylemezénél járó, bár több EP-n is túllevő zenekarnál. Most akkor ez milyen zene? A nu metal mellett a visszatér a grunge is? Kapunk egyáltalán választ a kérdésekre?

Egyszer olvastam, hogy minden zenekarnak egyetlen egy eredeti, önazonos albuma van csak a karrierje során, ez pedig a legelső, amikor még semmilyen elvárásnak nem kell megfelelniük. Sem maguk felé, sem a közönség felé. Egyszerűen csak kiadják azt, amik ők maguk valójában, ellenben utána már mindig meg akarnak felelni. Jobb legyen, mint az előző lemez, többen jöjjenek ránk, itt jobban szóljon a gitár stb. A Deftones már első alkalommal sem okozott csalódást. Harminc éves az Adrenalin!

Angol, illetve ír gyökerei miatt a shoegaze irányzatot hajlamosak vagyunk összemosni a britpoppal, vagy legalábbis annak egyik leágazásaként azonosítani. Bő három évtized távlatából, Közép-Európából szemlélve a dolgot azonban úgy tűnik, hogy a két zenei világ a La Manche csatorna túlpartján nagyjából szinkronban kezdett kibontakozni. A táptalaj közel azonos volt, ám még az előbbi elsősorban a hangok által keltett hangulatteremtésre, utóbbi alapvetően a dalokra koncentrált.

A kétezres évek elején eléggé rajta voltam a skandináv rock ‘n’ roll-on, The Hellacopters, Gluecifer, The Hives, Refused meg ilyenek, aztán valahogy elhalt ez az érdeklődés, illetve a nagy kedvencek vagy földbe álltak vagy hosszabb szabadságra mentek.

Az 1995 óta gyaluló finn szimfonikus black metal banda, az ...and Oceans tulajdonképpen egy jó ideje már simán beleesik az experimentális metal kategóriába, ugyanis a zenekar a második nagylemeze után arculatváltásba fogott: egy logóváltoztatást, valamint egy zenei iránymódosítást eszközöltek a srácok az indusztriális vonalra kanyarodva.

Vannak olyan napok, amikor egyszerűen az ember füle nem kívánja a torzított gitárt. Vannak olyanok, amikor a zenét se nagyon, de mostanában különösen szeretem azokat az albumokat, amik inkább kicsit nyugtatnak. Így volt szerencsém belefutni a Stone Rebel-be is.

Lehet-e bármi újat írni egy olyan markáns zenei világgal rendelkező, közel hat évtizede létező zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely jó ideje maga sem akar újat mondani…?! A törekvés elvetélt próbálkozásnak tűnik, azonban kétségtelen, hogy már csak a fenti számadatok miatt is meg kell emlékezni a Curious Ruminant-ról.

(Tribute bandákat bírod?) Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt az Akela Fenevad c. lemeze. Most egy másfajta élménnyel "kedveskedett" a zenekar. A farkasok legutolsó lemeze finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Aztán tanultam új kifejezést is: steampunk metal - nem is értettem, mi ez - , de ez sem tudta alulmúlni az újabb nemzeti rock csapást. De jött az AWS, a Thy Catafalque és mások, hogy egyensúlyba hozzák ezt az epizódot is.

Szerintem, aki a rock/metal megújításán fáradozik, jobb, ha elengedi a dolgot, mert ez valami olyasmi, mint a világbékét megcélozni: nem fog sikerülni. A komolyzene vagy a jazz megreformálását sem erőlteti már senki, minden lehetőség kiaknázott, a kör bezárult, kész, vége van, ennyi. Megy ezerrel a nosztalgiázás, maradnak a régi szép emlékek. De ez baj? A válaszom egy határozott nem.

Robert Majd leginkább a Metalite basszusgitárosaként ismert, de van két hobbizenekara is, a Nighthawk és a Captain Black Beard. Idén az utóbbival adott ki nagylemezt, ami igencsak jól sikerült.

Szia Bátyus! Sátánnal mi a helyzet? Hangozhat a kérdés hatodik alkalommal 2025-ben, amikor is Tobias Forge a nagyérdeműnek is bemutatta a zenekara hatodik stúdióalbumát a Skeletát. Természetesen piros betűs napként volt belevésve a naptárba, hogy jön az új Ghost lemez, így egyértelmű volt, hogy azonnal nekiesek.