Valószínűleg ez a megkopás elleni, kétségbeesett harc szülhette az idei dalcsokrot is, hogy bebizonyítsa: a Caliban hajó még közel sem süllyedt el, sőt a kellő irányvonalat megtartva, ám mégis annak széles határaihoz kissé közelebb merészkedve igyekszik néhány újabb lehetőséget kiaknázni, már amennyire ez egy tizenhárom éve a malmot taposó, és hét nagylemezt maga mögött tudó zenekartól egyáltalán lehetséges.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt mindenképpen muszáj leszögeznem, -mielőtt még az a vád érne, hogy a puszta ellenszenv és zsigeri nem tetszés szülte e sorokat,- hogy a Caliban munkásságát nagyjából egészen tavalyig kiemelt figyelemmel kísértem. Habár nyilvánvalóan, minden igyekezetük ellenére sose volt bennük annyi potenciál, mint tengeren túli társaikban, (pl.: korai Killswitch Engage és All That Remains, As I Lay Dying, stb.) azért az európai viszonylatokat, kitartó munkájuknak és kifejezetten turnéerős mentalitásuknak köszönhetően sikerült annyira kinőniük, hogy mostanra (még) az említett stílus egyik megkerülhetetlen zenekarának minősülnek szerte a világon. -(Melynek tényét még az sem tudta eléggé befeketíteni, ha hőseink éppen az alkotói válság szülte kortárs nagyoktól való rifflopás gyalázatos ösvényére kényszerültek lépni. Persze mindez kit érdekel, ha másból merített ötleteiket képesek voltak olyan slágerekbe felhasználni, mint az I Rape Myself vagy a Nothing Is Forever.) 

Most viszont egy eddig még ismeretlennek kikiáltott (mellék) csapásra szándékoztak egy kis kitérőt tenni, ahol a szintén nem kútfőből született alapok csomagolását gondosan ellátták a cover címkével, így önálló és épkézláb ötletek híján legalább megelőzték azt a plágium vádja okozta bőrmarató kellemetlenkedést, melynek következtében születhetnek az olyan összevágott videók, melyben a főszereplő Caliban, saját címen eladott riffjeit helyezik szembe az eredeti dallamokkal. Ám minden kétséget kizáróan a Caliban soha nem volt (és véleményem szerint sajnos soha nem is lesz már) olyan magaslatokban, mint abban a már említett négy (-öt?) esztendőben, amikor az a három dalcsokor született, melyeken visszaköszönt néhány már korábbról ismert momentum.

Nyilvánvaló volt, hogy a népszerűség és a siker ellenére, elkerülhetetlen egy kis (zenei) vérfrissítés a srácok soron következő tételsorukba, hiszen negyedszerre már tényleg borzasztó lapos és kiszámítható lenne ugyanazt a kártyát kijátszani. Így születhetett meg a helyenként már szimfónikus betétekkel operáló, ám valljuk be kissé sterilebb szaggal felvértezett Say Hello To Tragedy, mely itt-ott(!) hiába bűzlött a műanyagtól, azért képes volt néhány kellemes pillanattal szolgálni. Ám sajnos hiába ez a pozitív(abb) irányba való fejlődés, sajnos a zenekar nevéről még ez a fajta kellemes meglepetés is képtelen volt lefújni az egyre csak vastagodó porréteget. Melyre hozzátenném nem biztos, hogy kifejezetten jótékonyan volt képes hatni, az idén áprilisra beharangozott négy számot tartalmazó feldolgozás-ep, ami sajnos okkal veti fel bennünk a kérdést, hogy vajon a Caliban legénysége miért kényszerült már meglévő dalokhoz nyúlni, pláne a már említett Say Hello után? 

Nyilván nem lenne szabad elveszni az ilyen jelentéktelen részletek alkotta útvesztőben, sőt kicsit talán még örülhetnénk is, hogy hőseink kikapcsolódásképp és egy esetleges idénre beharangozott vadonatúj nagylemezt felvezetve összedobtak egy minőségileg természetesen kifogásolhatatlan alig negyed órányi kis szösszenetet, ám a tapsvihar okozta ováció és az aranyba suttogott áldások most alkalmi némaságot fogadva, udvariasan maguk elé engedik a felhúzott szemöldök és a szkeptikus homlokráncolás okozta, kissé fancsali ábrázatunkat. Na, de lássuk a lemezt!

Eredetileg hiába beszélünk négy, teljesen különböző műfajban megírt darabról, -az mindenképpen a Caliban profizmusának (rutinjának?) számlájára írható, hogy -a dalokba kellően belegyúrva az általuk képviselt műfaj sajátosságait,- a lemezen egymás mellé pakolt nóták mégis képesek alkotni valamiféle egységet. Így juthatunk el, (némi breakdown-al megtámogatva) a modern Rammsteintől a klasszikus Beatles-ig, vagy a gótikus Type O Negative-től a göteburgi At The Gates-ig. 

 

 

Azt hiszem felesleges volna egyenként, részletekbe bonyolódva végigmenni a dalokon, inkább célszerűbb lenne egy-egy mondatban érzékeltetni a tételek erényeit vagy épp gyengéit. Szerencsére a kezdésnél, a Type O Negative frontemberének, Peter Steele-nek a jellegzetes orgánumát, Andy Dörner nem akarja minden áron lecsenni, hanem a metalcore morózus és agresszív acsarkodásaival egészíti ki az egyébként nem sok mindenben újragondolt nótát. 

A Sonne-ra nagyjából ugyanezt lehetne elmondani, hogy a lábdob alkalomszerű csattogását kivéve túl sok újjal nem kísérleteztek bele a srácok. Ám azt mindenképpen hozzátenném, hogy ez nem biztos, hogy akkora baj, hiszen az eredeti Rammstein dal már önmagában is rendkívül erős ahhoz, hogy ne kelljen teletűzdelni mindenféle oda nem illő újítással, amik lehetőleg pont annyira rontanák el az összképet, mint amennyire a Caliban által eljátszott (kellő szigorral és dinamizmussal megtámogatott) verzió képes megállni a helyét akár a lemezen, akár pedig egy koncerten! A soron következő At The Gates Blinded By Fear-je áll műfajilag a legközelebb a Caliban-hez, ami abban is tökéletesen megmutatkozik, hogy képesek úgy eljátszani ezt a felejthető bő két és fél percet, hogy semmiféle erőltetett műanyag szagot nem hagy maga után a szerzemény. Nem úgy, mint a The Beatles Helter Skeltere, (ami valljuk be attól még, hogy az egyik legszigorúbb 'Beatles dal, még nem biztos, hogy a legjobb is!) melynek záró, kissé Emmure-os effektekkel megtámogatott breakdown-ján kívűl túl sok érdekességet hiába is keresnénk. 

Aztán ez a majd' tizenöt perc már át is suhant rajtunk anélkül, hogy bármiféle maradandó vagy emlékezetes pillanat arra késztetne minket, hogy újra elindítsuk a lemezt....

 

Végszónak talán illene valamiféle ítéletet hozni, bár be kell valljam ez olyan szempontból nem túl egyszerű feladat, hogy habár ez a mellékösvény egy apró zsákutcaként is funkcionál, mégsem beszélhetünk egy vérgáz vagy vállalhatatlan produktumról, mindössze vélényem szerint az elit rajongók táborán kívül túl sok mindenkit nem lesz képes hosszútávon kielégíteni. Ennek tudatában muszáj lesz egy legalább olyan erősségű dalcsokrot kreálniuk, ami pont elegendő szelet képes biztosítani arra, hogy a vitorlájukba kapva újra gond nélkül szelhessék a metalcore folyó, olykor meglehetősen viharos hullámait.