Egy vörös anyaállat és egy szőke rockmacska bandát alapítottak 2011-ben, valahol Californiában, egy kis kötögetés után. Ketten maradtak benne, szarozás pedig nem. Sejthetően nem kevés marihuana, karcos bakelit, torzítópedál, sör és kanrajongó (élve) elfogyasztása után tavaly végre kiadtak egy demót is, mire felfigyelve azonnal levadászta őket az ISLAND, és mindenestül jól megtolta a járgányukat. Így száll be két, ránézésre White Stripes gruppi a garázsrock forradalmasításába: a Sistrionixon kb. szexet izzadnak és jackkábelt szarnak, természetesen mindezt dögös, fülledt bluesba és fuzzba csomagolva. Hölgyeim és uraim: a Sistrionix a 2013-s év legszexibb albuma!
Az előző bekezdésben nagyjából ki is derült, honnan jöttek, kik is ők, de Lindsey Troy és Julie Edwards párosáról a számaik legalább annyit elárulnak, mint bármilyen bio. Arról nem is beszélve, hogy úgy festenek, mint két szakadt, kiéhezett, öntörvényű nőstény egy 80's évek-beli roadmovieból...
...amint az emitt is látható.
Egyrészt van itt egy nagyon karakán, egyéni hangzás, ami a kimért, minimalista, mégis végig feszült dobokra, kemény feedback-flanger-fuzz hármasra, 2 igazán macskás vokál kombójára épít, na meg töméntelen Led Zep, White Stripes, Runaways, Pretty Reckless meg egy kis stoner házasítása. Még maga a névadás is, a Deep Valley fonetikusan elírt alakja is a Def Leppardot idézi, és a kort, mikor a karakteresen szar helyesírás még image-formáló erő lehetett... Julie erős és állandó vokált hoz Lindsey alá, ami egyenértékűvé teszi a szereposztásban vele, nem csak egy cserélhető dobossá, valamint annyit variálja a témákat is, amennyire csak tudja: crescendók helyett felpörget, verőket ver össze, kávázik... Olyan régen hallottam ezeket a pofonegyszerű megoldásokat másutt, hogy itt már egyenesen frissnek tűntek. Persze barátnőjét sem kell félteni: maga a lassú tűz ez a lány, búgó és reszelős hangzói közt úgy csúszkál, mint ahogy más levegőt vesz. (Szórakoztató, hogy emellett a való életben ingerlően flegmák tudnak lenni.) Másrészt meg, a természetes közvetlenséggel kimondott, néha közel rapbe, spoken wordbe hajló énekdallamok két igazi rock'n'roll asszony mindennapjaiba engednek bepillantást: van itt buzdítás a világbékére (End of the World), férfigyűlölet-mentes önmegerősítés (Gonna Make My Own Money), imádnivaló punkoskodás (Bad for my Body), kurválkodó kiszólásokat nélkülöző, mégis erős nyálelválasztást és seggrázást beindító utószó bluesban egy egyéjszakás kalandhoz (Walk of Shame), és megannyi mi még...
Ja, és persze mindezekhez kiváló image-klipek, már a 12 számos album 7 dalához (valóban az erősebbekhez). Emellett pedig olyan lábjárató, fejből kiverhetetlen vezérriffek és dobtémák társulnak, amiket hetekre rá se felejtesz el (a Baby I Call Hell az egyik legszuggesztívebb rockdal, amit valaha hallottam, lassan már álmomból felébresztve is el tudnám játszani...).
Persze a Sistrinoix, az első ráindulás/beindulás ellenére, nem tökéletes... A blues- és rockalapú kettes-hármas tördelések néha az érthetetlenségig halmozódnak egymásra, kiszámíthatatlanná teszik az alapot (Creeplife), amire nem lehet egy jót headbengelni, mikor pediglen az lenne a cél, nem? A számok bonyolultsága is elég széles skálán mozog: a Lies cizellált dobtémája varázsát az üresjáratokkal egyébként zseniálisan variáló Walk of Shame szinte csapszög-egyszerűsége eléggé töri. Továbbá értem én, hogy a lecsupaszított dob jobban fenntartja a figyelmet, de itt-ott már az aláfestés-jelleget is nélkülözi a kíséret, még át-átcsúsznak a "túl üres" térfelére a lányok, van, hogy megtörik a saját svungjukat. Idegesítőek a túl gyakori "Höh!" kényeskedő felkiáltások is, valamint a számok direkt tompa zárásai - nem kapjuk meg az arcunkba robbanó levezetést, a megkönnyebbülést egyetlen dalban sem. Ez a két csaj játszik a hallgatóval, és végül se csók, se beszéd, elengedi, hogy mehetsz, bébi, tegyél, amit akarsz... Ez sokszor izgató, de egy idő után unalmas, sőt zavaróvá válhat. Valami fullos tombolást-megőrülést, valami hardcorepunkba hajló szenvedélyű egypercest kellett volna még betenni ide (tudtak is volna!), minimum megkönnyebbülésünk gyanánt.
Most pedig megengedik neked, hogy feltöröld az öledbe folyt nyáladat. Te kis csacsi.
Viszont még itt is megfigyelhető egy intelligens, bár bújtatott nyitás a modern popzene felé: pont a Walk of Shame lüktetése abszolút lehetővé teszi akár 2 dubstep szám közé is betoldani őt (majdnem elektrock a nóta, a másik hasonló ilyen epizód a Your Love "szólója"), de a Women of Intention R&B-hibrid hangkezelése is meg tud ugráltatni egy rockra amúgy nem nyitott közönséget... A Six Feet Under vége után elhangzó rejtett számban, a Spiritualban, a háttérben elhúzó kocsik, a monoton csörgők és Julie jutalomjátéka, mint pucér hangú énekes, azonnal elvarázsol minket egy mindenhez késői időpontba, egy sivatagi dinerbe vagy lerúgott mosodába, lámpaoltás után. Tökéletes, nyugodt zárása ez ennek a kiegyensúlyozatlanságában is bivalyerős albumnak.
Ja, igen, a Sistrionixnak van iTunes deluxe verziója is. Engem az ilyenek máig felcsesznek, az igazi (vagy legalábbis: régi) rockzenészek nem húzták a rajongók agyát az ilyenekkel! Gyorsan ezeken is átfutva: a Drought lassú és monoton, bár legalább súlyos lobonclóbálós southernrock nóta, a Procreate Joan Jett legjobb pillanatait idéző audio-ajzószer (hatalmas kár, hogy nincs az albumon, príma a cucc!), az Ain't Fair pedig olyan, mintha először gombászó tinipityák játszanák első stoner dalukat... Kellemes, na. Ha a lemezre nem sajnáljátok a pénzt (a letöltéspénzt, gondolom, mert magyar boltban még csak véletlen se talál ember kortárs rockot), akkor erre a pár számra se. De tudjátok mit, ne is sajnáljátok. Megérik a pénzüket!
Ezek a dalok, illetve e hullám rokon-előadói (White Stripesék meg főleg a Black Keys után, élükön velük, a Bass Drum of Death-tel és Hanni el Khatibbal ~ de róluk később!) - hadd ne kiabáljuk el! - képesek lehetnek arra, mi most lehetetlennek tűnik: visszarángatni a rockzenét a köztudatba, a tévékbe, rádiókba és klubok játéklistáira! Ha pedig ez nem is jönne össze, akkor is örülhetünk: kaptunk egy cockrock lemezt cock nélkül, retrock-házit ízléssel, képmintát ujjgyakorlatokhoz, és egy csokor erőlködés-mentesen is DÖG dalt, ami kb. soha nem fog kikopni a fülünkből, minden aránytalansága, nyerssége és egyszerűsége ellenére sem. A csajok ÉRZIK ezt az egészet, és ez számít. Senki ne csodálkozzék, hogy már Nyugat-Európát járják, meg Glastonburryt, meg Észak-Amerika legnagyobb motoros fesztiválját, meg közös miniturnét a Queens of the Stone Age-el.
És hogy miért? Azért, mer' így kell rock'n'rollt csinálni a XXI. században.
~
írta Nemesúr (Nemes Márk)
