A szegedi Real Lies nem ma kezdte a zenélést. A legutóbbi anyaguk a Tenorman EP volt, ami óta eltelt szám szerint öt csendesebb esztendő. Ezalatt az idő alatt szerintem jócskán gyommá is hallgattam a Tenorman-t, és a zenekart meg jobb híján az ország egyik legalulértékeltebb zenekarának tartottam. Tartom most is egyébként, mert a bemutatkozó lemezük, ami a 9 nevet viseli, ott folytatja a Real Lies történetét, ahol az 2009-ben abba maradt.

Maga a lemez összhangulata is átadja azt a fílinget, amit már korábban is éreztem. Egyedien vegyítik a stílusokat, de leginkább a grunge, stoner vonal, az ambientes lebegés, és a pofátlanul slágeres, fejben ragadó rock zene metszéspontjára lehetne belőni a zenéjüket. Az okos jelzőt meg csak módjával használnám, mert zeneileg, részben szövegileg folyamatosan tud újat mutatni a 9-en, de nem kell sem cipőt bámulós bánat ambienttől, vagy dohos pince szagú alter rocktól tartani. 

A hangzásba nem is megyek bele, mert a gyanúm az, hogy a Black Hole Sound volt a felvétel helyszíne, aminél jobbat ehhez a stílushoz nehéz lenne találni. Az első hangtól gyakorlatilag hallgattatja magát a 9. És az a bizonyos első hang el lett találva egy fokozatosan kiteljesülő, kicsit melankolikus, de nagyon fogós dallal (Róma). A folytatásban jön Foo Fighters/ Queens Of The Stone Age ízű 46.2452 N. / 20.1646E, ami lazán beférne a rádióba egy tökéletesebb világban.

Ez az, ami nagyon felbaszó ebben a helyzetben. Ahogy anno a Dystopia esetében is írtam, a Real Lies is betölthetné könnyedén a hallgatható, szerethető és okos rock/metál tátongó rését a magyar zene piacnak. Pozitívumként viszont még megemlítem, hogy ebben az évben kiadott Turbo, és Grand Mexican Warlock lemezek mellé totál beillik a 9, és hallhatóan van egy erősödő prog rock vonal, amelyik nemzetközi szinten is simán megállná a helyét. 

A Real Lies sajátossága leginkább abban van, hogy egyszerre tudja megidézni az Alice In Chains zúzásait, az Amplifier játékosságát, vagy akár a Foo Fighters slágerességét. Ilyen dalok például a Prizmaállandó, a Majd Azt Én Tudom vagy a Döntetlen. Ezeknél a daloknál azért kicsit van hiányérzetem, bár ez annak is betudható, hogy a 9 második fele teljesen magába szippantott.

Néha azt érzem, hogy a Real Lies-nak jobban állna, ha néha szélsőségesebben állnának a zenéhez, de a Bont; Agytörés; Ó, Hallgass! Szabad!; Forró és Kék, Széteső négyes teljesen feledteti azokat a pillanatokat. Benne van egy zsigeri tökösség, amit néha megreptet pár ütem becses ambient, és közben minden hang, minden ütem átgondolt, és végig meg van a maga karaktere, atmoszférája. Emellett átüt az érzelmi töltet is, hova tovább a már nem post-hc-metal core (+2006), de még torzított gitár alapokon nyugvó (-2011) Thrice is eszembe jutott néhol.

Nem tudom idén mi van a magyar undergrounddal, de ilyen év, hogy gyakorlatilag másfél havonta belefutottam olyan hazai albumokba, amik a maguk műfajában gecijók lettek, nem nagyon fordult elő korábban. A Real Lies nálam erre még rá is tromfolt a 9-cel. Nagyon hallgattatja magát, és fenntartja végig a figyelmet, leginkább azért mert tökéletesen meg tudják fogni, azt az ambivalens hangulatot, ami például a Deftones, A Perfect Circle hallgatása közben idéződik fel, azaz: egyszerre ad egy gyomrost, és simogat; úgy rezignált, hogy közben lüktet. Aki csípi, hogy fogadója legyen az ehhez hasonló finomságoknak, az nem fog csalódni a Real Lies-ban.

Erről beszéltem: