Szerintem vannak azok a koncertek ahol az énekest kell nézni, mert inni kell minden kiénekelt vagy elüvöltött szavát. Meg aztán vannak a grindcore koncertek, ahol a transzaljas színpadkép közepén mikrofonba vicsorgó forma szavát úgy sem érted, így érdemes inkább a dobost figyelni, akinek pont úgy pörög ki a lába, mint Speedy Gonzales mesternek, mikor valahonnan gyorsan le kellett pucolni. Ezeket a zene véráramába bejuttatott antitesteket amikből az új Magrudergrind lemezen most tizenöt is szerepel, ugyanis csak azt tudja leütni, aki nagyon tudja. 

Nem tudom van - e egyébként valami verseny, vagy házi szavazás a kiadót működtető arcok,és az oda elkötelezett bandák tagjai között a Relapse Records háza táján, azzal kapcsolatban, hogy ki hozza adott időszakban a legsúlyosabb, legvészjóslóbb borító tervet, de a római kettessel besorolt új és egyben utolsó Magrudergrind lemez szerintem simán lehetne az elsők között egy ilyen megmérettetésben. Mint ahogy abban sem marad el ez a hamarosan feloszló trió a kiadó többi gyógyíthatatlan, kritikus zenekarától, hogy szintén felőröl mindent témát amihez hozzányúl és matt lesz tőle bármi, ami nem igazán fényes. 

Ebből pedig már sorvasztó ízelítőt adtak utolsó hat évvel ezelőtt megjelent nagylemezükön és egyéb nem kevésbé sűrűbb hanghordozóikon. Sőt, az a kijelentés sem valótlan velük kapcsolatban szerintem, hogy a korábbi cuccaikon hallható hangzásvilág nagyjából egy trend kialakításában is felelős, ami a mai grind bandák legjavának megszólalásában baromira ott van. Ettől pedig fikarcnyit sem tértek el, ezen az új tizenöt sokkoló felvételt tartalmazó anyagon sem. Az egész mocskosul testes, zömök, szemét ami folyamatosan csak jön feléd megállíthatatlanul. Pincemély, vastag gitárhangzás, géppuska dobok és sakálkutya üvöltés. Körülbelül annyi feszültséggel, mint amennyit egy hírcsatorna közölni tud manapság a világról amiben élünk, csak itt nincs jól szabott mosoly, meg bemondó nő, korrektül megszerkesztett háttérrel. Meg fény sincs, az alagút végén. Csak az alagút van. Amiben az ilyen lemezeknél már egyáltalán nem meglepő név, Kurt Ballou terelte a hangokat a vég felé. Ami most tényleg nem csak egy jól idepattintott hasonlat, ugyanis ha a híreknek hihetünk, több lemez nem fog készülni ez alatt a név alatt ebben a felállásban. Amit sajnálhatunk is, de ugyanakkor fel is emelheti ennek az anyagnak az értékét. 

Az anyag szó pedig szintén frappáns egy ilyen lemez esetében. Mert ez az a cucc ami beüt, sokkol, megrág, kiköp, leharcol. Sok extrém a zene és a zaj határát súroló produkcióhoz hasonlóan a Magrudergrind is nagyjából olyan, amit meghallgatsz egy fülesben, vagy ha szerencsés vagy élőben, és úgy araszolsz ki az élményből, mintha mindent újra kéne rakni és kezdeni az életben. Ez az érzés pedig tökéletesen összecseng a mondanivalójukkal, szóval ha zenének nem is lehet nevezni a ezt a vonalat, valamit ami harmonizál, azért mégis csak sikerült beletaposni. Azt meg csak remélni tudom, hogy mindezeket a rút harmóniákat kellő súllyal és szennyel tapossák majd az arcunkba március 12. - én, a másik Relapse féregnyúlvány, a Primitive Man társaságában a Dürer Kertben közel két múlva.