Van az úgy, hogy egy album nehezen hallgattatja meg magát. Jelen esetben a Monster Truck váltotta ki nálam az odázás művészetét. Hogy miért? Nézz rá a borítóra, olvasd el a szám címeket, és passzold össze a nap-éj egyenlőség előtti borús, esős, sötét napokkal. Nem vitt rá a lélek, hogy fejest ugorjak egy újabb sörszagú, hard rock-doom-stoner-rock n’ roll univerzumba.

Elég kemény sztereotípiával álltam a kanadai bandához. Ráadásul ahogy elkezdtem hallgatni a Sittin’ Heavyt minden előfeltételezésem beigazolódott. Mély tartalmat, gondos precizitással felépített zenei művet nem érdemes várni a Monster Trucktól. Viszont a megátalkodott, széles terpeszben headbangelő, középtempós zúzdát igen. Ezt viszont hitelesen, és kellő alázattal hozzák. A hiba talán bennem van, de még így sem igazán sikerül magával rántania.

A gond talán az, hogy a Monster Truck olyan ötvözetet hoz a lemezükön, ami nekem semmi újat nem tudott adni. Chris Cornell és Ronnie Van Zant énekstílusa visszaköszön, alatta pedig olyan zenei alap, ami időtálló abból a szempontból, hogy a hetvenes évektől kezdve szinte minden dekád szembe hozta már ezeket a karakteres riffeket, amibe beledíszít egy-két szóló, vagy jól elhelyezett felütés. De fejből eszembe jut vagy öt olyan zenekar, aki mindezt jobban és hitelesebben adta elő.

Pedig profi a megszólalása a Sittin’ Heavynek, de ha hallottad már a Clutchot, a Unidat, vagy a COC Deliverance albumát, akkor nagy újdonságokkal nem találkozol. Annyiban másabb, hogy kicsit rádióbarátabb és sokszor a csordavokálra buzdít. Talán emiatt lett számomra a Monster Truck egy utánérzés banda.

Nem lehet viszont a végtelen primitivitással vádolni őket. A Black Forrest hammond orgonás lazább hangvétele, vagy a To The Flame és az Another Man’s Shoes hithű stoner hangsorai jól ellensúlyozzák az olyan dohosabb, hard rockba hajló tételeket, mint a For The People pajtatáncra komponált örömködését, vagy az arcpirítóan tökös(ködő), és kínos mondanivalójú Why Are You Not Rocking?-ot.

Lehetne hosszú vitákba merülni a Monster Truck létjogosultságával kapcsolatban. Mert egyfelől jól csinálják, amit csinálnak. Tudnak elég koszosan megdörrenni, ha kell jól hozzák az emelkedett pillanatokat, és tudnak fülbemászó dolgokat is hozni. A gond viszont az, hogy a csont amit ők is a szájukba vettek már lassan le lesz rágva teljesen. A döngölős ősrock-stoner vonalból pedig azért nem emelkedik ki a Sittin’ Heavy, de egy tisztességes stílusgyakorlatnak megteszi. (V:3)