A Death Angel 2001-ben lépett ismét a reflektorfénybe és 2004-től, 14 évvel az utolsó album után a második korszak olyan lemezek sorát hozta, amelyek energiaszintje egy hajszállal sem kisebb, mint a klasszikusoké és a zenekar bizonyította, hogy a visszatérésre nem nosztalgiautazás. A Death Angel nyolcadik albuma a The Evil Divide ismét remekül szólal meg, köszönhetően Jason Suecofnak, aki a harmadik alkalommal működik együtt a zenekarral, és ismét olyan dalokat kapunk, amelyek tökéletes keverékei a régi iskolának miközben egy modern hangzású thrash metal lemezt hallhatunk.
A 2013-as lemezük egy mindent elsöprő energiabomba volt, ezzel szemben ez az anyaguk a legdallamosabb az újjáalakulás óta, de így is minden dal duzzad az erőtől. A The Moth azonnal megadja az alaphangot, amit a lemez tartogat, ez a Death Angel leginkább komor albuma az újabbak közül: izgalmas darab, modern thrash,"modern", de megtartja a klasszikus Bay Area hangot, majd a folytatásban van az alkalmi fordulatszám-csökkenés a hangulatos, elektromos gitár hajtotta thrash ballada Lostban, ahol a zenekarnak sikerült keverni a visszafogott hard rockot a metalcore-szerű riffeléssel és a sebességgel, így bemutatva a Death Angel sokoldalúságát (bár a megközelítés elég rádióbarát ez egy erős és őszinte dal, főként Osegueda szenvedélyes énekének köszönhetően).
Nincs hiány komplex és ötletes dallamokban -nem csoda -, ez Rob Cavestany-nak és Ted Aguilarnak köszönhető, akik az egyik leginkább alábecsült páros a metalvilágban. De ott van Mark Osegueda védjegyszerű hangja, amiben az idő még nem tett szemernyi kárt sem, a sikolyok, a tiszta ének éppen olyan lenyűgöző és azonnal felismerhető, mint 1987-ben. A Cause for Alarm és a punk ihletésű riffeléssel a rövid, gyors és egyszerű Hell to Pay rejtik azt a Death Angel hangot, amit az első lemezen szeretett meg a közönség mintegy 30 évvel ezelőtt. Gyors, dühös és könyörtelen. Sok minden változott a Death Angelben kezdetek óta, de ez nem. Az It Can’t Be This kicsit "sablon" thrash, de az egészet húzza az ének. Az egész zenekar hozza a gazdag, erőteljes hangzást, dinamikus tempóban, mint a Father Of Lies és Hatred United/United Hatred (ebben vendégszerepel Andreas Kisser a Sepulturából).
Az album utolsó harmadában folytatódik a többnyire thrashes megközelítés, de észrevehető, hogy a refrének nem tűnnek olyan meggyőzőnek, de így is a Breakaway az album igazi thrash himnusza, fülbemászó csatakiáltás kórussal, amiben Will Carroll fantasztikus munkát végez együtt Damien Sissonnal együtt. A The Electric Cell annak ellenére, hogy a 9. szám a lemezen nem lassul le ahogyan közeledik a vége: gyors, pontos, agresszív és kiszámíthatatlan gitárokkal operál. Egyszerűen nincs töltelék-dal a lemezen!
Ha az új The Ultra-Violence lemezt vársz, akkor csalódást fog okozni, mert hangulatban visszatér a második albumhoz (Frolic Through The Park), de ha fenntartás nélkül hallgatod a The Evil Divide lemezt, akkor élvezni fogod. Ha szereted a Death Angelt, akkor biztosan élvezni ezt a lemezt is mert ez a klasszikus Death Angel és az új Death Angel egyszerre, bár nem nyújt annyi izgalmat mint a kissé durvább elődje, Nagyon jó thrash metal album egy idősebb és bölcsebb veterán thrash metal bandától!
(4.5/5)
