Amikor 13 voltam, és az azóta porig égett BS oldallelátóján teli torokból énekeltem a Question of Time-ot vagy a Behind the Wheelt nem gondoltam volna, hogy 28 évvel később, pár villamosmegállóval arrébb meg énekelhetem az A Question of Lustot vagy a Strippedet. Minden alkalom egy időutazás, jó emlékezni ezekre az élményekre. Itt van az egész előttem. Az a csenevész farmerdzsekis kölyök, akit pártfogásukba vettek a menő Depeches csajok, és szedték le a metálkitűzőket, nehogy megtaláljanak miatta. Aki szisztematikus aknamunkával érte el, hogy 13 évesen elengedjék egy ilyen vircsaftra, vagy járta le a lábát azért, hogy a koncert napjára szerezzen egy fehér farmergatyát. (Fotó: Réti Zsolt)
Sok emlék, abból az időből, amikor nem volt okostelefon, így ahelyett, hogy rögzítenéd, inkább átélted, ott voltál, részese voltál. És ezek az emlékek örök éltere szólnak, míg a 270 elkészült képből talán ha 2 bír bármilyen értékkel, de közben az egész este lepereg ezalatt. Persze az Instára is kell nyersanyag, értem én. Mégis elképesztő látvány az, amikor minden negyedik ember a kijelzőjének énekel, sosem fogom se megérteni, se megszokni.
Sokadik Mode koncert a tegnapi '88 óta. Volt köztük olyan, ami nem tudta beteljesíteni küldetését, de a legtöbb alkalommal képes volt hozni azt a varázst, amit az ember vár. Hogy ez mindig egy új lemez megjelenésével párosul, azt már a megaprodukciók esetében megszokhattuk. Ha tetszik, ha nem, számolni kell azzal, hogy felhígul a setlist, kevesebb klasszikus fér bele a programba, így ez valahol nagy rizikó a zenekarnak, hiszen fenn kell tartani az egészséges egyensúlyt a klasszikusok és az újabbak közt. Mivel azonban a Spirit nekem többszöri nekifutásra is kifejezetten tetszett, így nem aggódtam túl a dolgot, arról nem is beszélve, hogy minden Mode koncertnek "talán ez lesz az utolsó" felkiáltással futok neki. És nagyon hiányzott már a Depeche Mode!!! Nagyon!
Így amikor 20:45-kor kialudtak a Groupama fényei,és a csodálatosan megkoreografált színpadra kifutott a csapat, átadtam magam az önfeledt szórakozásnak. Ahogy az várható volt, az új lemez nyitódalával, a Going Backwordsszel kezdték a bulit, amit a háttérben felhúzott ledfalakon látható vetítések, montázsok tettek még hangulatosabbá. Piszok profi volt, a fényektől kezdve a hangtechnikáig minden! Elég közel a színpadhoz halk volt, inkább csak a dobot lehetett erősebben hallani, minden más gyengének tűnt, de aztán nagyon szépen összeállt, s mikor a Home alatt kiszaladtam hallottam, hogy az oldallelátó részén iszonyat jó az egész. Mindegy, szeretek közel lenni a tűzhöz, még ha ez a hangzás rovására is megy. Andy Fletcher állt ott ahogy szokott, integetett, megnyomott egy gombot, majd tapsolt, Martin Gore elegánsan gitározott, miközben a glitter diszkréten fedte arcát, és ez a megbízhatóság piszokul megnyugtató tud lenni. És Dave Gahan, ahogy nekikezdett a nótának, minden rezdülése árasztotta magából a magabiztosságot, az eleganciát és a csibészséget.
A So Much Love volt elsőre a kedvenc az új lemezről, ezzel folytatódott a buli, majd a már old schoolnak számító Barrel of a Gun jött. A Pain That I'm Used To az Angel turnén is nagy kedvencem volt, most is örültem, hogy halhattam. A legtöbb régebbi nótán frissítettek, kiszínezték, átírták, de alapjaiban nem változtatták meg, éppen csak annyira, hogy még ők se unják halálra őket. Nekünk hallani a kedvenceinket pár évente egyszer élőben az egy dolog, de a Never Let Me Down Againnek nekifutni 21600. alkalommal már kicsit neccesebb. De nincs mese: a Népnek cirkusz kell, meg Enjoy the Silence, meg Walking in my Shoes, ami amúgy teljesen védhető álláspont, én mégis pont azért élveztem sokkal jobban a Wrongot, vagy az In Your Roomot ( libabőr ON ), mert nem a fősodorba tartoznak, így ritkábban hallottam élőben.
Volt a koncertnek pár megindító pillanata is, melyeknek egyike David Bowie Heroesa. Ami nem azért kavart fel, mert annyira rajongtam volna Bowiert. Sokkal inkább a tudat, hogy a generációnk valóban nagy ikonjai hogy hagynak itt - gondolva itt Lemmy-re, vagy a napokban elhunyt Chris Cornellre - miközben Dave áll fent a színpadon, háta mögött egy olyan élettel, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy Ő legyen a következő, és ezt tudja, és ahogy ezt a dalt énekelte, neked is tudnod kell. Vagy ugyanezen jelek felfedezése Martinnál a Home és a Somebody éneklése alatt. Mert ha létezik az életben folytonosság, az akkor válik bizonyossá, ha egy Depeche Mode koncerten Martin Gore belekezd a Homeba. Mert ugyanaz az ember, aki ezt a dalt annak idején megírta. Ez így hiteles, mese nincs.
És voltak önfeledt pillanatok is! Belekiáltani a pesti éjszakába, ebben a stadionban, ebben a jelenben, amiben élünk, hogy "Grabbing hands grab all they can", az egyszerre volt vicces, groteszk és felemelő,sokáig visszhangzott a refrén: The grabbing hands grab all they can. Everything counts in large amounts. Meg persze az I Feel You - Personal Jesus búcsúzás is nagyon rendben volt, vagy éppen az újlemezes Cover Me, ami élőben sokkal jobban megtalált.
Nem lenne teljes a kép, ha a végén nem tennék említést Christian Eigner dobosról, aki 21 éve ül a dobok mögött, és Peter Gordenoról, aki 20 éve öli bele kreativitását Martin nótáiba. Ők ketten nagyon fontos részei ennek a gépezetnek, nélkülük nem élne meg így ez a produkció! Hála nekik is az estéért, meg a Live Nationnek, hogy újra elhozták nekünk Őket.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
