Az Emperor of Sand megjelenésével a Mastodon végérvényesen a hibázni nem tudó intézmények közé került. A zenekari evolúció egyik altípusa ilyenkor dupla-tripla-tetra lemezeket, szimfonikus zenekarral kiegészült, hárfákban dús konceptalbumot az ózonpajzs elvékonyodásáról eredményez. Mivel ezek a legritkább esetben viszik jó irányba az adott zenekart, a másik altípus a jobbik eset: jönnek a tagok szólólemezei. Az életmű fényében magától értetődő, hogy a Mastodon tagjai egy harmadik utat járnak azzal, hogy ráérő idejükben egy rakás különféle alkalmi társulásban zenélnek. Jelen írás az egyik legborultabb ilyen anyagot tárgyalja: terítéken a Brann Dailor-féle Arcadea első albuma.
Brann Dailor súlyos tag, aki – legalábbis az átlagrajongó szemével – a lehető legjobbat hozza ki a rocksztár státuszból. Baromi jó zenész, hiperlaza figura, és minden percét élvezi annak, amit csinál. Ennek az egyik terméke az Arcadea albuma, amit két másik, hasonló taggal, Raheem Amlani (Withered) gitáros-énekessel és Core Atoms (Zruda) billentyűs-gitárossal közösen rögzítettek, az interjúk tanulsága szerint még évekkel ezelőtt. A hivatalos megjelenés után nyolc nappal, nagyjából a tizedik hallgatás után még mindig a feldolgozás fázisában vagyunk, mert ez a szűk negyven perc tényleg nem mindennapi. Képzeljünk el egy stimulánsokkal túltöltött, pörgetésmániás metáldobossal kiegészült Kraftwerket, és még mindig csak a közelében járunk annak, amit a Relapse rászabadított a világra.
Analóg és digitális szintik, három ének és Dailor eszement dobolása, nagyjából ennyiből áll össze a lemez. Mostanában boldog-boldogtalan a hetvenes-nyolcvanas évek horror- és sci-fi zenéire hajazó projektekben utazik, szóval mondhatni, hogy tökéletes az időzítés, az analógia (…) mégsem teljesen állja meg a helyét. Ennek az oka pedig végtelenül egyszerű: Dailor maga. Az Arcadea dalai legalább annyira a dob köré épülnek, mint szintikre, és bármilyen hihetetlen, ezzel nagyjából az első teljesen gitármentes rockalbum képe rajzolódik ki az egyszeri hallgató előtt. A nyitó Army Of Electrons és a záró Magnificent Facade lényegében két Mastodon dal, úgy nagyjából a Crack The Skye környékéről, ami keretbe foglalja az albumot, a kettő között pedig … Ha a Zombi lemezei tökéletesek lennének a 2001: Űrodüsszeia vagy Tarkovszkij Sztalkere alá, akkor a Gas Giant / Rings Of Saturn kombó a Kiberharcosok a Megatron ellen zenéje lehetne.
Meg lehet-e egyáltalán kritikát fogalmazni egy olyan albummal kapcsolatban, mely lényegében egyedüli képviselője egy nemlétező stílusnak? Nem egyszerű, és nem is feltétlen negatívum, de az biztos, hogy az Arcadeahoz strapabíró idegrendszer kell. Elképesztően tömény, wall of sound jellegű anyagról beszélünk, ami egyetlen pillanatra sem engedi pihenni vagy elkalandozni a hallgatót, hanem átszáguld rajta. Ez pedig pillanatnyi hangulattól függően vagy bejön, vagy őrjítően idegesítő. Volt olyan, hogy az első dal alatt kikapcsoltam, máskor háromszor lemegy egymás után; valamiért mégis újra és újra előveszem, és pillanatnyilag ott tartok, hogy bőven többször hallgatok Arcadeát, mint ahányszor az Emperor Of Sandet. Ezzel minden bizonnyal kisebbségben vagyok, de sebaj, legalább nyugodt szívvel bíztathatok minden Mastodon rajongót (és mindenki mást is), hogy ne legyintsen a szintik miatt, hanem bátran hallgasson bele az anyagba. Mert ugye ki az, aki nem szereti a Kiberharcosok a Megatron ellent?
4.5/5
