Olyan koncerten voltam, ahol nem a saját telefonjuk fényét láttam az emberek arcán ragyogni. Sőt, egyáltalán nem volt semmilyen ragyogás. Szóval erős gyanú ébredt fel bennem, hogy akkor valószínűleg a többiek is érezni jöttek el. Azt a valamit. Vagy inkább sok mindent. Alig ismertem pár embert, de örültem, hogy együtt tudjuk vállalni ezt a kockázatot. Mi együtt és ő velünk. A fazon színpadon, azzal egy szál gitárral. Ami máskor bendzsó. Ehhez ugyanis nagy bátorság kell. Mert egyszerűen nincs ott semmi, ami mögé ellehetne bújni. Ember, hangszer, mikrofon és szék. Olyan közel, hogy a számok között történő újrahangolás is kapcsolatot teremt. Legalábbis ezt figyelte meg és mesélte most el nekünk az, aki a koncertje előtt megfogadta, hogy csak játszik majd és nem beszél. Két szám között pár dolog azért mégis elhangzott. Amik közül az egyik az volt, hogy az új dalok megértek a felvételre, amiből januárban stúdió lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy csak hazudni kell és utána minden mehet szépen tovább.