Elég érdekes volt a zenekarok kombinációja ezen az estén, kész stíluskavalkád volt a Hajón és ennek köszönhetően a közönség is elég vegyes képet mutatott. De ismét jól megfértek egymás mellett a Metallica pólós, hosszúhajú metalosok és az indusztriálrajongók.

A nyitó Night Club elektronikus darkwave zenéje nekem már sok volt és hiába volt energikus és magabiztos a színpadon a dekoratív Emily Kavannaugh énekesnő inkább kihagytam a koncertjük nagyobbik részét, de végig ott motoszkált a fejemben,hogy ezt a zenét már hallottam valahol. Amikor utánanéztem a duónak kiderült, hogy a Holdfényváros (Moonbeam City) című rajzfilmsorozat zenéjét is ők jegyzik, onnan volt ismerős. De ez nem változtatott azon, hogy ez nekem már túl elektronikus zene különösen, hogy a '80-as évek szintetizátorhangzását használják, abból pedig anno kaptam eleget. Bocs Emily...

A Wednesday13 viszont már rockzene volt. Wednesday 13 (született, Joseph Poole) a Joey Jordisonnal összehozott Murderdolls után alapított szólózenekara, mintha az Addams Familyból lépett volna ki, hogy nekünk zenéljenek. A W13 élőben kombinációja egy koncertnek és egy performansznak ami punk, hard rock, horror és egy kis humor keverékéből áll. Igazából nem számoltam Poole hányszor "változott át" de legalább öt különböző jelmezben és maszkban jelent meg. Néha úgy éreztem, hogy a zene már háttérbe szorul és a látvány fontosabb lesz, de a közönséget ez cseppet sem zavarta: ahogy a koncert elindult a rajongók táncolni kezdtek, ugráltak és természetesen jól érezték magukat. Igaz, hogy a háttérben mintha felsejlett volna Rob Zombie a Scream Baby Scream-nél, de a Blood Sucker és a közönségénekeltetős I Love to Say Fuck - amit Joseph egy nem akmármilyen esernyővel vezényelt le - javított az összképen. Még ha a zene nem is tetszett maradéktalanul a
Wednesday 13 fenntartja a közönség figyelmét minden dalon keresztül és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem volt szórakoztató a buli még úgy is, hogy nem ismerem a lemezeiket. A Combichrist elé bemelegítésnek tökéletesen megfeleltek.

Bár a Combichrist rendszeresen fellép nálunk, de most négy évet kellett várnia a rajongóknak a zenekarra, ráadásul az Everybody Still Hates You Tour nem igazán kedvező időpontban ért el az A38-ra a fesztiválszezon közepén. Talán ennek tudható be az, hogy végül kevesebben voltak mint vártam, de így is bő félház volt a Hajón és ez több, mint elég volt a jó bulihoz!

Elektronikus zene, electro-industrial, aggrotech, vagy nevezzük akárhogy ez nem metal-és mégis! Már az előző koncertjük kapcsán is feltettem a kérdést, hogy mit keresek én itt? Aki nem hallotta még a Combichrist zenéjét annak sem szabad előítéletekkel hozzáállni, élőben mindenképpen érdemes látni őket mert a CC úgy "metal", hogy közben nem metal. Nem metal mégis nagyon súlyos. Ha metalkoncerten jársz általában a basszus, gitár(ok), dob a megszokott felállás, ami ezt a súlyosságot adja, itt azonban az elektronikától és egy gitártól kaptuk majdnem ugyanazt, élőben a CC teljesítménye lehengerlő, de a legtöbb elektronikus zenével ellentétben itt egy zenekar van a színpadon és ez egy igazi koncert nem DJ szett és gombnyomogatás!

Miután vége lett az intrónak és a felsétáltak a színpadra szó nélkül, hatalmas energiával belekezdtek a nyitódalba ami szinte csak felvezetés volt, mert a Blut Royale-tól elszabadult a partyhangulat és mindenki ugrált vagy táncolt! A színpadról szinte sütött a jókedv és az intenzitás, amely elragadta a közönséget, ami nem csoda mert Andy nagyon aktív volt, folyamatosan mozgott akárcsak Eric13 gitáros, a színpad két szélén pedig a dobosok Joe Letz és Nick Rossi előadásmódjukkal vonták magukra a figyelmet, csak fokozták szürreálba hajló megjelenésükkel a hangulatot és a látványt-különösen Letz, a tőle megszokott egyedülálló öltözékével, folyamatosan rombolva a dobfelszerelését sok munkát adva a roadoknak szinte második frontemberként működöt.

Gyorsan pörgött a buli a közönség lelkes részvételével olyan számokban mint a Fuck That Shit és a Get Your Body Beat ami az utolsó szám volt és mire észbekaptam mindössze tíz dal után a srácok szó nélkül levonultak a színpadról. Ez azért meglepetésként ért, mert a közönség többsége önfeledten táncolt és remekül szórakozott, ennél azért hosszabb bulira számítottam! Azért még visszajöttek egy ráadásra a három legnépszerűbb számukkal amelyek nélkül már elképzelhetetlen egy CC buli.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy élőben láttam a zenekart és egy percig sem unatkoztunk a rövidre sikerült buli alatt és nem távoztam csalódottan.

Fotók: A38, további képeket IDE KATTINTVA találtok.