Van egy elméletem, amit kitűnően lehet alkalmazni a Triviumra, valószínűleg, ha olvastátok, valamelyik korábbi Trivium-kritikámat, találkozhattatok is vele: egy igazán jó lemezt (Ascendancy, Shogun) mindig egy kísérletezős, vagy szokatlan (Crusade, In Waves) követ. Míg az utóbbi két "zárójeles" albumot sikerült megszeretnem, addig a következő jó-rossz (Vengeance Falls és Silence In The Snow) páros bontotta a sormintát, a kettő közül egyik sem hatott meg igazán, viszont az igaz, hogy a havas korong még viszonylatban sem lett egyáltalán egy veretes alkotás. Erre jött frappáns válaszként a The Sin And The Sencence, azaz tartotta magát sorminta, a megfelelő ponton jött az odaillő, nem kicsit robbanásra feszített műremek és ahogy várható is volt, emiatt el is kezdtem rögtön fázni: a What The Dead Men Say lesz megint a "rossz"...?
A Catastrophist megjelenésénél nem lepődtem meg, mivel az előző lemez címadója sem talált be elsőre, mint indító kislemez, később szerettem meg, ahogy ezt is. Viszont amikor már az új lemez nevét kölcsönző What The Dead Men Say és az Amongst the Shadows & The Stones sem vetette szét elsőre a hangfalakat (előbbi azért betalált néhány körrel később), akkor álltam meg egy pillanatra: "Mi a kegyelmes...?". Ez nem lehet! Alapból nem rosszak a dalok, technikásak is, de mintha az előző album sikerétől megrészegülve félvállról vették volna ezt az albumot. Vagy nem is tudom... Nem elsőre üt az album, az biztos, többet kell pörgetni.
Mielőtt félreértenétek: nagyon szeretem a Triviumot, az egyik kedvenc zenekarom azóta, hogy a régen megboldogult Megawattban megláttam a Dying In Your Arms klipjét (meg is lepett utána az Ascendancy, haha). De én képes vagyok úgy rajongani, hogy közben ne elvakultan kanalazzak mindent, amit bármelyik kedvenc kategóriás csapat belepakol a képzeletbeli tányérba. És ismét azt kell mondanom, hogy ne értsetek félre: egyáltalán nem olyan rossz a What The Dead Men Say, megadtam neki a kellő időt és minél többet pörgetem, annál jobban kezd beérni... De korántsem érzem tökéletesnek.
Vannak iszonyat jó pillanatok: például a címadó (látjátok, csak megéri a hallgatás), vagy ha még a kazettakorszakot élnénk, akkor a B-oldalt nyitó nótaként felkerülő The Defiant, ami az Ascendancy-korszakos riffelésre épülő verzéjével és orbitális, falat bontó refrénjével. Ez már elsőre szétvitte az agyamat, abszolút csúcspont! Remélem, ezt koncerten is elő fogják kapni, mert az biztos, hogy leszakítja majd az arcokat (mondjuk egy Like Light To The Flies és egy Beyond Oblivion ölelésében és mindenki rottyon lesz)! De valahogy a többi, akárhogy magas a színvonal, nem akar annyira beütni...
Ilyen hülyén sem éreztem még magam, megmondom őszintén... Itt van egy nagyon jó album, amit megnéztem, a nemzetközi sajtóban is nagy hajbókolással fogadnak. Egy olyan lemez, ami tényleg aránylag frankó alkotás, de valahogy a többedik hallgatásra sem akarja magát megadni, vagy valahogy nem érzek rá. Mindegy, úgyis rászánok még jó sok kört, mert megvannak a maga erényei, de már most érzem, nem ez lesz a definitív Trivium-lemez (azért a Vengeance Fallsnál és a Silence In The Snownál még így is mérföldekkel jobb). Felkészül a tízedik Trivium-album, mert annak akkorát kell majd szólnia, hogy lepereg a vakolat! Jótékonyan fölé fogok most pontozni, mert tudom, hogy lesz ez még jobb is idővel, csak hallgatni kell.
