Folyamatosan keresem az új zenéket. Aztán van, hogy találok valami számomra érdekeset, de többségében azért a középszerű alkotások uralkodnak. Most is a szokásos volt a kotta. Megy a megszokott stoner-doom csatorna a YouTubeon és hirtelen bammm, bejött a King Buffalo The Burden of Restlessness című albuma. Egyből felkaptam a fejem, hogy ez érdekes. Nem egy könnyen emészthető anyag, de a Tool rajongók biztos meghallgatják majd.
Csak ültem, dolgoztam, semmi extra és hirtelen megcsapta a fülemet a Tool szerű zene. Egyből felfigyeltem, hogy ez vajon mi lehet, leálltam mindennel, nekifeszültem a YouTube-nak. King Buffalo, aha! Hallottam már róluk, de akkor valahogy nem tettek annyira mély benyomást rám, mint most. Aztán jött egy cikk is, hogy ezekre a srácokra érdemes odafigyelni. Ha jól tudom a zenekar 2013-ban alakul Rochesterben. A The Burden of Restlessness pedig a harmadik teljes hosszúságú anyaguk, amivel a srácok fel is rakták magukat az én kis térképemre. A többi anyagukkal még csak barátkozom, mert most ezen a lemezen volt a hangsúly, de így is egy kerek képet kapok a zenekarról.
A totálisan elmebeteg borítóval megnyertek már maguknak, de amikor elindult a Burning akkor betojtam a nadrágomba. Oké, az albumnyitó eleje még csak zaj, de utána egy annyira jellegzetes Adam Jones féle riff jön, hogy agyamat eldobtam, mindezt úgy, hogy közben nem azt érzem, hogy a legendás zenekart nyúlná a banda. Szóval, marha nagy piros pont már az első másodperctől. Erre pakolnak még rá úgy az arcok, hogy iszonyatosan vastagon szólnak. A basszusgitár olyan gyönyörűen, telten szól, hogy azt az iskolában is tanítani kellene. Erre jön rá az a viszonylag visszafogott, de tökéletesen kezelt dob téma. Ezért jó a YOB is, mert ott is a dobos kb. AC/DC alapokat toll, persze itt-ott díszít, de pontosan tudja, hogy hova mi kell. De maradjunk a King Buffalonál, ugyanis a kántálós ének totál magába szippant, hogy aztán ordítsuk a refrént a nagy ürességbe bele. A majdnem hét perces dal egy pillanatig sem lesz unalmas, sőt.... Ha csak ez az egy dal lenne az albumon, akkor is maximálisan elégedett lennék. Amúgy hét dalt tartalmaz a negyven perces lemez, amit igazából nem tudsz megunni. Folyamatosan fedezem fel benne az apró finomságokat, és igazából mindegyik dalnak van egy egyedi íze, amitől jó lesz. Nincs olyan, hogy ez a dal nem tetszik, mert mindegyikben van valami olyan téma, amitől hanyattvágódom a gurulós székkel. Amúgy ezen a Tool vonalon mozog még a Locustus című dal is. Nem félnek a reverb és a delay-es hangzástól gitárfronton, aminek hatására én úgy érzem magam, mint egy spirálban. Folyamatosan tekeredek, tekeredek és csak tekeredek. Furcsa érzés, olyan, mint egy backflash. Vagy mondhatnám úgyis, hogy katarzist okoz a dal. A lemezen a kicsit vadabb The Knocks az, ami darabosabb és keményebb. Itt nem igazán a visszhang az uralkodó, hanem sokkal inkább a torzító pedál, de itt is van egy olyan ízes kis szóló, amitől a Tony Iommi fanok bekaki-pisilnek egyből.
Egy szó, mint száz. Ez a lemez iszonyatosan jó! Eszméletlen sokszor meghallgattam már, és még mindig tetszik. Csomószor van az, hogy próbálkozom más zenekarokkal, de mindig ide lyukadok ki mostanában. Remélem vége lesz hamarosan a turné mentes időszaknak, és ezeket az arcokat is elhozza hozzánk végre valaki!
Béke,Szeretet, Metal!
