„Ezek még élnek?” – rovatunk mai vendége a Running Wild. A hamburgi kalózmetálosok már a tizenhetedik lemeznél járnak, pedig gyakran hosszabb szüneteket is beiktatnak. A Blood on Blood még a német top 10-be is bejutott, ami talán még őket magukat is meglepte.
A Running Wild tehát továbbra is a germán színtér egyik élmunkása, bár a Helloween és az Accept azért más ligában játszanak. Fanatikus és hűséges rajongótáboruk van, de az olyan örökzöldjeiket, mint az Under Jolly Roger, a Riding the Storm vagy a Treasure Island az átlag kocametálosok is ismerik. Ha az előbbi csoportba tartozol, az elmúlt két hétben már valószínűleg rojtosra hallgattad az új lemezt, és elégedetten állapítottad meg, hogy a Blood on Blood jobban sikerült, mint az újraélesztés utáni anyagaik. Ha esetleg nem vagy aranyokleveles RW-fan, vagy érdekelnek a részletek, olvass tovább!
Emlékszem, Rock N’ Rolf és aktuális kísérőzenekara gyakran volt élcelődés célpontja, még akkor is, amikor a csúcson voltak. A jellegzetes, kalózos arculat azokkal a heredomborító cicanadrágokkal már önmagában elég indok erre, de gyakran előkerülnek Rolf erősen limitált hangi adottságai, vagy a zenei változatosság teljes kizárása is. Közismert, hogy a zenekar valójában Rolf Kasparek egyszemélyes projektje, így a gyakori tagcserék is előkerülnek, ha fogást keresünk rajtuk. Nem átallottam megszámolni, eddig összesen 26 zenész mondhatja el magáról, hogy hosszabb-rövidebb ideig magára ölthette a kalózjelmezt Rolf mellett.
De hallgattassék meg a másik fél is; szedjük csokorba, mi az, amit még az elitista rock-sznobok és a kritikusok is elismernek! Rolf kivételes dallamérzékkel és dalszerzői vénával rendelkezik, és ha összekapja magát, abból remek dolgok származnak. Mostanában már a szövegírás is erős lábakon áll: a tematikát kibővítette egy ideje, és a kalózos történetek mellett más történelmi témák is előkerülnek a dalokban. Ezeknek alaposan utánaolvas, és bár ezen a területen a Sabaton az etalon, a Running Wild komoly szövegei sem maradnak el tőlük. És ide venném Rolf elkötelezettségét is; a több, mint négy évtizedes kitartás, az aprólékos munka mindenképp megsüvegelendő. Mielőtt belehallgatunk az új dalokba, nézzük mit mond maga a kapitány:
Mindannyian tudjuk, milyen nehézségekkel kellett a kulturális szektornak szembenéznie a lezárások idején. Ugyanakkor, mivel a legtöbb kiadványt el kellett halasztani, ez egy kis extra időt biztosított nekem és sok más művész számára is. Ezt az időt arra használtam, hogy az új anyagom minden apró részletét tovább finomítsam. A végeredmény egy olyan album lett, ami – legalábbis szerintem – a Running Wild pályafutásának talán eddigi legjobbja. A tíz dal mindegyike pontosan úgy szólal meg, ahogy elképzeltem, amikor komponáltam őket. Még sosem voltam ennyire elégedett egy Running Wild lemezzel sem.
Bizony, eredetileg a Blood on Blood is korábban jött volna. Talán emlékeztek, a Crossing the Blades dal első fecskeként már több mint két éve kiröppent. Ez a dal a lemezre is felkerült, bár az itt hallható verzió eltér néhány részletében. Rolf a gitárhangzáson is sokat dolgozott, elmondása szerint régi csatabárdja, egy 1976-os Gibson Explorer most szól igazán úgy, ahogy megálmodta. Mi tagadás, a képek alapján remek formában levő Rolf nagyon ért a várakozások felcsigázásához.
Az én jóindulatomat azzal biztosították be, hogy ezúttal mellőzték a bugyuta intrót. Különösen a német bandák szeretik valami hangjátékkal vagy induló-szerű szimfonikus izével kezdeni a lemezt, most szerencsére semmi ilyen nincs. Egy rövid folkos bevezető, és már jön is a sodrós riff, és egy igazi trappolós nóta a címadó képében. Az erősen visszhangosított pergő is RW-jellegzetesség, meglepetés kizárva, újabb himnusszal gazdagodott a katalógus. Ha azt mondom, Rolf hangja semmit sem kopott az évek alatt, az nagyon gonosz oltás lenne, maradjunk annyiban, hogy könnyen felismerhető. Úgy-ahogy ismerem az életművüket, de nem vagyok rendszeres fogyasztó, így kellemes nosztalgia töltött el. (Ha most ismerkedsz a zenekarral, az 1992-es Pile of Skulls lemezt javasolnám.)
A Wings of Fire viszont olyan tucat-riffel indul, amit szerintem már ők maguk is vagy tízszer felhasználtak. Végül egy középtempós dal formálódik belőle, de a fénykorukban az ilyeneket valahova a B-oldal közepére száműzték volna. És a következő Say Your Prayers is pont ugyanilyen, ezek alapján nehezen hiszem el, hogy Rolf egy teljes évig formálgatta őket finomszemcsés csiszolópapírral. A lemez további részében egymást váltják a jobban sikerült és a közepes szerzemények. Igazán rossz dal nincs, de feltűnő, hogy vannak dallamok, amik nagyon sok meghallgatás után sem akarnak megtapadni a hallójáratokban.
Ha a legjobbakra összpontosítunk, akkor említést érdemel a címadó, a három testőrről szóló Crossing the Blades, a régi Black Hand Inn témáját megidéző The Shellback, valamint a lemezt záró tíz és fél perces The Iron Times (1618-1648). Ez utóbbi (talán már kitaláltátok) a harminc éves háborút dolgozza fel, zeneileg pedig a Treasure Island és a Ballad of William Kidd kistestvére. Merít is belőlük egy-két motívum erejéig, de ezt most nem rójuk fel. A maga nemében különleges a One Night, One Day is, de nekem nagyon nem talált be, ezt kezdtem először ugratni, amikor már sokadszorra forgott a lemez. Valószínűleg nagyívű, emelkedett hangulatú eposznak szánták, de inkább egy We are the World-szerű együtt-tapsolós dal lett, jajj. De az is igaz, hogy elég jó gitárszólók vannak benne.
Egy fényképrendezgetős, merevlemezre-másolós délutánon is ezt tettem be háttérnek végtelenítve. Azt vettem észre, hogy nemcsak hogy nem rögzülnek az elvileg slágeres dallamok, de elkezdtem telítődni vele, sok volt a majdnem egy óra belőle. Először csak a One Night, One Day-t ugrattam, aztán már több dalt is, végül inkább egy kedvenc playlistet hallgattam. Arra jutottam, hogy a Blood on Blood mégsem sikerült olyan jól, mint ahogy Rolf megígérte a kampányban. A 2010 utáni időszakból talán a legerősebb, de nem ér fel a fénykor klasszikusaihoz, hiába szólt erről a lelkesítő felvezetés. Nincs harag, továbbra is szeretem őket, becsülöm a kitartást, de ez most kapufa.
