A Földlakó számszerűleg ugyan Eddie Vedder harmadik szólólemeze, bizonyos szempontból számomra mégis az első. A másfél évtizedes Into The Wild ugyanis filmzenének íródott. A mozi, és az annak elvágyódó hangulatát maradéktalanul megragadó dalcsokor máig sem veszített aktualitásából, speciális jellege miatt mégsem az a tipikus anyag, amit szólólemeznek szoktunk nevezni. A 2011-es évjáratú Ukulele Songs inkább tekinthető szólóanyagnak, de a címében is szereplő, a rockzenében atipikus hangszer használata számomra valamelyest árnyalja a képet. Az Earthlinggel szemben viszont semmilyen fenntartásom sincs.
Ez egy vérbeli rocklemez, de a szerző veterán volta ellenére nem szimplán egy vissza a gyökerekhez típusú múltidézés. Bár, hogy gyorsan ellent is mondjak magamnak, azt el kell ismernem, hogy a közreműködők nevei alapján az idei korong akár supergroup is lehetne. Négy dal kivételével az összes nótát a Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith ütötte fel. Az utolsó előtti Mrs. Mills-ben meg egy bizonyos Ringo Starr tette tiszteletét, a The Haves-ben pedig maga Vedder ült be a dobcucc mögé. Smith mellett a főszereplő másik két oszlopa az ex-RHCP gitáros Josh Klinghoffer, illetve a rocker körökben Glenn Hughes mellől és Ozzy legutóbbi szólóanyagáról ismerős Andrew Watt voltak, akik mindketten gitároznak, billentyűznek, de ha a szükség úgy hozza, akár basszusgitárt is ragadtak.
Ahogy Ozzy legutóbbi szólólemezén, úgy - Smith és Watt mellett - Vedder albumán is feltűnik Elton John, illetve számtalan további vendég egy rakás kevésbé rock-kompatibilis hangszert is megszólaltat. A jó "öreg" – két év múlva a hatvanat betöltő - Eddie tehát jól csengő neveket csatasorba állítva rakta össze ezt az albumot. Előzetesen arra számítottam, hogy a nagy példaképek, Neil Young, Bruce Springsteen, illetve Bob Dylan nyomán megfogalmazott anyag fog kigördülni a seattle-i próbaterem falai közül. A hatások persze levetkőzhetetlenek, de az album épp ennyire Pearl Jam-es is. Némely nóta az anyazenekar mai repertoárjában is szerepelhetne, mások, mint például a nyitó Invincible meg talán a Yield vagy az azt megelőző No Code lemezeken sem tűnnének oda nem illőnek. A Power of Right enyhén dance rockos kezdése viszont a legutóbbi Foo Fighters albumot idézi. A bluesos Long Way az a fajta szerzemény, ami egy szál akusztikus gitárral is működne, kortárs amerikai népköltészet a fentebb emlegetett példaképek szellemében elővezetve.
A Brother the Cloud bevezetője hasonló szellemben folytatja, majd olyan dal kerekedik ki belőle, ami az anyazenekar Backspacer lemezén is megállná a helyét, van benne valami punkos íz is. A punkos jelleg egyébként domináns formában a CD második felében is tetten érhető (pl. a Good and Evil, illetve a The Clash dolgait megidéző Rose of Jericho című dalokban). A kilencvenes évek közepének alternatív (nem grunge) rockbandáit megidéző Fallout Today egy szimpla rocknóta, megbónuszolva egy blues-os gitárszólóval. Elton John a névjegyét a Picture című szerzeményben teszi le, Ringo Starr pedig a 60-as évek szellemében fogant Mrs. Mills-ben vendégeskedik. Ahogy a fentiekből is ki kell tűnnie, az Earthling egy sokszínű, de alapvetően a tágabb értelemben vett rockzene keretein belül maradó vérbeli szólóanyag, ahol még némi new wave is akad (The Dark).
Eddie Vedder nálam gyerekkori bálvány, az Even Flow klipjében bemutatott gyakorlata örökre a retinámba égett, az első két Pearl Jam album pedig számomra bármikor elővehető alapvetés, így kétségtelenül elfogult vagyok vele szemben. Akár ennek is be lehet tudni, hogy az Earthling maradéktalanul meggyőzött, de az is kétségtelen, hogy a grunge korszak legnagyobb hatású vokalistáinak utolsóként megmaradt mohikánja egy naprakész, időnként a műfaj keretein kívülre is kikacsintgató lemezt hozott össze. Ez pedig nálam most csillagos ötös.
