A Rivers Ablaze, azaz Kertész Márton, pontosabban már nemcsak ő (hiszen időközben a címben szereplő név alatt összeállt egy kvázi zenekar) a mai magyar underground egyik legaktívabb képviselője. A formáció már az új, azaz a koronavírushoz köthető időszámítás utáni korszak termése. A 2020 októberi debütálás óta pedig a CD formátumban hivatalosan április közepén érkező The Black Hole Era már a harmadik nagylemez a Rivers Ablaze logója alatt.
Egy gyorstalpaló Rivers Ablaze-ügyileg: a Kertész Márton dalszerző-gitáros által életre hívott projekt lényegében egy szólóanyagnak indult. A 2020-as debüt a Sear Bliss főnöke, Nagy András közreműködésével készült, aki azon az anyagon a vokálokért felelt. A bemutatkozó Blood Canvast követően, szűk egy év elteltével pedig meg is érkezett a Devoid Dying Sun, mely egy instrumentális dalcsokor volt. Az idei folytatásra Marci (akit a többség az instrumentális progresszív rock/metalban utazó Special Providence soraiból ismerhet, de jelenleg a From The Sky-ban is érdekelt) valódi zenekarrá alakította át a projektet. A mikrofon mögé a hazai földalatti mozgalom egyik veteránja, az egyebek mellett az Insane, illetve a Grizzly soraiból ismert Knapp Oszkár került, a másik gitárosként pedig a Niburta révén ismerős Ferenczi Mártont igazolták le, bár ő épp nem szerepel a friss lemezanyagon. A dobos ezúttal is Ziskó Olivér, még a billentyűkért a stúdióban Cséry Zoltán felelt.
A tagok tehát a hazai földalatti mozgalom szélrózsájának különféle irányaiból érkeztek. Aki ismeri a két előzményt, az képben kell legyen a Rivers Ablaze zenei világát illetően, és ha ezen a vonalon mozog, feltehetően magas elvárásokat is támaszt a profetikus című harmadik koronggal szemben. A később érkezettek kedvéért; a játék neve - talán - progresszív extrém metal. Lényegében van itt minden, ami jó volt az utóbbi harminc év szélsőséges metal muzsikáiban (death, groove, post, nu, sőt talán még black és atmoszférikus metal is), kivéve a doomből eredeztethető alműfajokat.
A gyökereit tekintve kb. a második Meshuggah lemez és az 1995-ös évjáratú Fear Factory környékéről eredeztethető stílus az, amelyikben a zenekar alkot. Az elmúlt évtizedben neveztük ezt djentnek is, de a mindenáron skatulyákban, fiókokban való gondolkodás most teljesen felesleges. A lényeg, hogy Marciéknál bonyolult, nehezen átlátható, szélsőséges fémzene van az étlapon. A gyanútlanul közelítő hallgatónak olyan érzete lehet, mintha egy sziklafallal találná szembe magát. Természetesen vannak ritkán járt ösvények, vájatok, amik kitartó keresgélés után a fal tetejére vezetnek, de ezeket meg kell lelni a sűrű rengetegben. Kapaszkodóként a legváratlanabb helyekre integrált dallamok, sőt többnyire épp a jól megformált, sokszor hosszan kibontott gitárszólók szolgálhatnak. Az a fajta muzsika ez, ami eredendően az angolszász nyelvterületen hasít, de itthon is megvan a maga hallgatói tábora, képviselője viszont magyar földön jóval kevesebb akad.
A technikai felkészültséggel, a hangszeres játékkal szerencsére senkit sem kell untatnom. Ha valakit soraiba fogad a Special Providence, illetve olyan dobos üti fel a lemezét, mint Ziskó Olivér, ott nem érdemes ezeket a dolgokat elemezgetni. Ez a muzsika nálam, és feltehetően a további, szintén zenei előképzettség nélküli hallgatóknál azon áll vagy bukik, hogy néhány nekifutást követően mit sikerül befogadni, jobb esetben memorizálni belőle. Ha az egyes tételekben nincsenek kapaszkodók, akkor számomra marad az üres, tartalom nélküli keret.
A Rivers Ablaze harmadik korongja pedig jó érzékkel épp a határvonalon egyensúlyoz. A formáció hajlamos hat-nyolc perces tételekben fogalmazni, de önmérsékletet tanúsítva nem próbálják igénybe venni a CD formátum adta maximális időkeretet. A Sear Bliss főnöke után nem tudtam, mit várhatok Knapp Oszkár leigazolásától, aki ugyan már a debüt egy tételében is vendégeskedett, de homlokegyenest más zenei gyökerekkel rendelkezik, mint Nagy András. Nos, Oszkár nem kíméli magát és az extrém vokalizálás teljes skáláját prezentálja. A nagyszabású Perished Fountains of Life című tételben extra hangszerként a Beneath The Void (ex-Kill With Hate) mikrofon felelőse, Gyémánt Krisztián kínozza meg a hangszálait, még a The Claiming-ben szereplő dallamos témák a From The Sky név mögött álló Tari Szabolcsnak (ex-Miserium) köszönhetők. Az említett két szerzemény akár a The Black Hole Era két véglete is lehetne. A beszüremkedő dallamok többnyire a dalszerző gitárjátékából erednek, a vokálok lényegében speciális hangszerként funkcionálnak.
A Rivers Ablaze harmadik megnyilvánulása tehát tobzódik a kreativitásban, ebből eredően csak egy szűk közönségréteget tud majd megszólítani, illetve maga mellé állítani, akik közül sokan fognak ódákat zengeni róla.
