Folytatja hódító hadjáratát a mongol The HU zenekar. A rockzenét tradicionális mongol motívumokkal, népi hangszerekkel és különleges énektechnikával gazdagító banda nemrég adta ki a második nagylemezét, ami várhatóan szélesebb körhöz is eljut majd.
Akik követik magazinunk híreit, bizonyára találkoztak már a The HU valamelyik dalával vagy videójával. Ha mégis kimaradt, egy kis gyorstalpaló: a zenekar 2016-ban alakult Ulánbátorban, a most megjelent Rumble of Thunder a második albumuk. Négyen vannak, a felállás a kezdetek óta változatlan. Mindenki énekel, és különféle egzotikus zeneszerszámokon is játszik. A jellegzetes hangzásukat olyan hangszerek adják, mint a tovshuur (mongol akusztikus gitár), vagy a morin khuur (ez leginkább a hegedűhöz hasonlít), de az arzenál nem merül ki ennyiben. A koncerteken nyolcan lépnek színpadra, a vendégzenészek játszanak a számunkra is értelmezhető hangszereken.
A banda már a bemutatkozó lemezzel ismertséget szerzett, amit ügyes együttműködésekkel (vendégénekesek, filmzene, videójáték-zene, Metallica feldolgozás) sikerült tovább szélesíteni. 2019-ben megkapták a legmagasabb mongol állami kitüntetést, a Dzsingisz Kán Rendet, és a mongol kultúra nagyköveteinek nevezték ki őket. A jóérzésű ember itt azért csuklik egyet, mert ugye láthatjuk, milyen az, amikor a politika és a művészek egymáshoz dörgölőznek. Szerencsére itt legalább nem a középszerű teljesítményt kell adótugrikokkal felturbózni – és akkor hagyjuk is annyiban ezt a kérdést.
Megvannak azok a videók, amiken bendzsón játsszák a Raining Blood-ot, vagy a capella éneklik a Fear of the Dark-ot? Vagy amikor vicces kedvű fiatalok új hangalámondást készítenek a Dallasnak vagy a Barátok Köztnek? Az a közös ezekben – és bátran ide vehetjük a mindenféle tehetségkutatós produkciók nagy részét is – hogy kb. másfél perc után rohadt unalmassá válnak, legalábbis ha valaki elmúlt már 12 éves és épp józan. Több kérdés is felmerült bennem a The HU-val kapcsolatban, de talán a legfőbb az, hogy az első meglepetés elmúltával érdekes tud-e maradni hosszabb távon? Lehet-e úgy hallgatni, mint egy hagyományos lemezt az elejétől a végéig, vagy a harmadik szám után lapozunk, hogy „jól van, ilyet is hallottunk, nézzük inkább az új Megadeth-et.” Vajon hajlandó lennék rászánni 1090 koronát és két órát az életemből, hogy láthassam őket?
Az első benyomás mindenesetre ígéretes volt, a kóstolónak kiadott This Is Mongol és Black Thunder dalok sokáig megmaradtak a saját és a telefonom memóriájában is. Aztán aznap, amikor a teljes lemez előzetes promója is befutott, épp társasozós este volt, és közben kétszer is végighallgattuk. Mire nekiláttam komolyan is meghallgatni, készülve a lemezismertetőre, addigra megnyertek maguknak, sőt, most már a koncertjegy vásárlásán lamentálok. De hogy jutottunk idáig? Mit rejt a bő egyórányi tatármetál?
A lemezt a This Is Mongol nyitja, ez volt az első dal és videó, amit megmutattak még tavasszal. A témája a spirituális kapcsolat a Földdel, és tágabban értelmezve a természet megóvása. Ezt a sajtóanyagból tudom, ugyanis a zenekar mongol nyelven énekel, csupán a dalcímeket írták át angolra. A klip gyönyörű, a természeti képek és a zenélős részek is látványosak. Kíváncsiságból megnéztem, a Youtube-on 3 millióan látták, a Spotify-on 1,7 milliószor hallgatták meg a megjelenése óta. Ez persze még nem a Metallica ligája, de egyértelműen mutatja, hogy szintet léptek, és az új lemezt már jelentős követőtábor várta. Mondhatjuk, hogy a This Is Mongol a lemez slágere, könnyen emészthető, és az egzotikus nyelv, valamint a torok-ének ellenére pillanatok alatt befogadható. Vicces azért úgy dúdolni, hogy lövésed sincs a szövegről, olyan, mint gyerekkorunkban a jamaha-jamaszó, hehe. (A fiatalabbak kedvéért ez a You’re My Heart, You’re My Soul akart lenni a Modern Talking-tól.)
Nagyon tetszik, hogy nem slágerekben gondolkodnak, a lemez tele van csúcspontokkal. A Triangle egy pattogós dobtémán alapul, a „riffet” pedig a tovshuur szolgáltatja. A rockhangszerek inkább csak alapoznak, és a telt, vaskos megszólalást biztosítják. A felvételek amúgy a hazájukban készültek, azért nem lehetett egyszerű a hangmérnök feladata, hogy ebből a sok és sokféle hangszerből valami értelmezhetőt mixeljen össze. De sikerült, megvan a rockos sodrása, a hangképben a mélyek dominálnak, de kellő teret kapnak a népi hangszerek is. A zenekar követői már ismerhetik ezt a dalt is, ugyanis egy jótékonysági fellépésen már előadták. A metál vs. népzene tengelyen az utóbbi irányába lendül ki a mutató, igaz, a zene keménységéről eleve nehéz az esetükben beszélni. Az ő erősségük a hangulatteremtés, és a kompozíciós készség.
Ha esetleg táncra perdülnénk, a Teach Me és a Bii Biyelgee képviseli a mulatós vonalat, illetve általában a könnyedséget a jellemzően komoly témák mellett. Ezekben a morin khuur, a mongol hegedű viszi a prímet, a lüktetést pedig különféle ütőshangszerek biztosítják. Határozottan ne valami részegen vonatozós dologra gondoljunk (azt végülis bármilyen zenére lehet, nem igaz?), de annyi biztos, hogy a lábunk automatikusan beindul, ha halljuk. A Bii Biyelgee dalhoz videó is készült, ami a nagylemezzel együtt jött ki.
Ha már videó, ejtsünk szót a Black Thunder dalról is, ami Galbadrakh "Gala" Tsendbaatar énekes szerint a lemez koronaékszere. Két verzióban is felkerült, a 9 perces hosszabb változat zárja az anyagot. A videót is kettészedték, és külön-külön adták ki. Otthon, Mongóliában forgatták, és van benne prérin lovaglás, csatajelenet, még egy temetési szertartás is. A zene még érdekesebb: lassú, málházós kezdés után… nos, marad ugyanolyan, akkora teste van, hogy rá lehet ülni, csak a legvégén szaladnak egy kicsit. Ennek közzétették az angol szövegét is; akár a Sabaton is írhatta volna, ha a dárdát sörétes puskára cseréljük benne.
A Mother Nature a legkülönlegesebb dal a lemezen, noha nem sok rock vagy metal jutott bele. Lassú, szomorkás, finom darab, ami egészen hosszúra terpeszkedik. Nekem a Dead Can Dance ugrott be mint referencia, de ezt ne vegyétek szentírásnak, lesz, akinek az Enigma neve villog majd. A cím nyilván behatárolja a témáját, és egy élő fellépésen, a megfelelő fényekkel, esetleg vetítéssel megtámogatva nagyon jól működhet. És ha utána páran úgy döntenek, hogy mégsem dobják el a sörösdobozt az utcán, már megérte, nem?
Nem sorolom fel az összes címet, de általánosságban igaz, hogy minél többet hallgatjuk az albumot, annál inkább előjön a dalok karaktere, és válik okafogyottá az „olyan egyformák a témák” megjegyzés. Emlékszem, így voltam régen a zseniális Children Of Bodom-mal, hogy elsőre csak egy nagy dara volt, aztán szépen kiismertem, és kikristályosodott. A The HU zenéje is annyira VALAMILYEN, hogy a 12+1 dal hajlamos egybefolyni, de sosem lesz unalmas, csak egy kis teret és időt kell adni neki, hogy a bimbók szép sorban kinyílhassanak.
A Rumble of Thunder sok új hallgatóhoz fogja eljuttatni a The HU zenéjét, és az sem véletlen, hogy az európai turnét már főzenekarként teljesítik. Ha így folytatják, és a következő lemezen is hozzák ezt a hangulati és dalszerzői minőséget, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem egyszeri szenzáció, vagy valamiféle cirkuszi látványosság lesz belőlük, hanem teljes értékű rockbanda – egy kis extra hozzávalóval. Az album már megjelent, a budapesti koncert november 8-án esedékes, erősen ajánlott mindkettő.
