Ha valaki nedvedző seb néven üzemeltet zenekart, az vagy nem dédelget komolyabb popzenei karrierről szőtt álmokat, vagy csak simán pocsék a marketingje. 

Az Oozing Wound esetében az első állítás mindenképpen igaz és a második is helytállónak tűnik bár legújabb We Cater to Cowards című albumuk szerencsére mégiscsak utat talált hozzám, bár ezt azért inkább magamnak köszönhetem.

Péntekenként szertartásosan ránézek a legújabb megjelenésekre és a vizuális szűrő mellett nyilván az előadó személye a másik kritérium ami végül a lejátszásig juttatja az aktuális versenyzőt. Az Oozing Wound-ot korábban semennyire sem ismertem, a név alapján kapásból pakolnám is őket a gusztustalankodós grindcore fiókba, azonban a mérsékelten gyagyás borító valamit megszólított bennem, így vállalva annak kockázatát, hogy valaki gyomorból hörög majd a begyulladt aranyeréről végül megnyomtam a play-gombot.

Legnagyobb meglepetésemre nem holmi death-grind szörnyeteg hányta rám az epesavat, inkább az a fajta zajos sludge az irány, amiről nekem elsőre a korai Kylesa, vagy a Black Tusk ugrik be, de még ennél is jobban hozzák a Bleach korszakos Nirvana karcosabb oldalát, vagy az ős-grunge TAD morcosságát. 

A Nirvana szellemidézés szerencsére nem párosul modorossággal, sőt mi több inkább sötét humorral átszőtt tisztelgést orrantok. Ezt a gyanúmat igazolja például a The Good Times (I Don’t Miss ‘Em), ami konkrétan a Scentless Apprentice (In Utero ugyebár) vokál témáját hasznosítja újra, de láttam a Bandcampjükön Blech-re (nem, nem elírás) keresztelt félhivatalos bootleget, ami meg a Bleach artworkjét nyúlja.

Azért nem kell megijedni, tényleg nem holmi pofátlan tolvajlás fültanúi vagyunk éppen és mivel dallamossággal meg aztán végképp nem vádolhatjuk őket, így a párhuzam ennyiben nagyjából ki is merül. 

Bár meglehetősen tömény az anyag, ezzel együtt kellőképpen eklektikus is, így a szélsőségek ellenére is hallgattatja magát ami egyrészt a bivaly hangzásnak köszönhető, másrészt a tempóból is visszavettek és a korábbi dolgaikat jellemző thrash-es tekerést komótos-bólogatós őrlésre cserélték (lásd Total Existence Failure vagy az apokaliptikus hangulatú Crypto Flesh).

A változatosság jegyében persze akadnak azért gyorsabb tételek, mint a black metalos Hypnotic Jerk, vagy a progos virgázással színesített Between Cults, de a kitekert szaxofon szólók szerelmesei is megkapják a magukét (Old Sludge).

Külön kiemelném még Zack Weil gitáros énekes orgánumát, amiből csak úgy süt az undor meg a gyűlölet, szóval műfaji mércével mérve igazán szépen teljesít.

Fotó: Evan Jenkins

A chicagói trio jelenleg a Thrill Jockey független kiadó gondoskodását élvezi (ahol olyan számomra ismertebb zenekarok vertek még tanyát, mint a Pelican vagy a Wooden Shjips) és bizony adná magát a Sub Pop / Bleach analógia, ám ami a Nirvana számára a kezdet volt, az az Oozing Wound esetében a kreatív fejlődésük aktuális csúcsa teljesen pozitív értelemben.