Mire ez az interjú megjelenik, már túl vagyunk az Obituary budapesti fellépésén. A floridai death metal legenda masszív csomagban túrja fel Európát. Bár nem főbandaként tért vissza az öreg kontinensre és hazánkba is, a nagyjából egy hónapja megjelent Dying of Everything albumból így is ad némi ízelítőt élőben – és készülhetünk rá, hogy nem fog itt megállni!.. A lemez elkészültének előzményeiről, a jövőre vonatkozó tervekről, na meg más érdekességekről Donald Tardy dobossal (és nem mellékesen önkéntes macskamentővel) beszélgettünk.

Hogyan alakult ki a jelenlegi turné-pakk? Közrejátszott benne az a tény, hogy Kenny Andrews gitáros korábban a Triviumnál dolgozott technikusként?

Donald: A turné nem emiatt valósult meg, az ajánlatot viszont ezért fogadtuk el. A srácok jó barátaink, ők is floridai gyerekek. Ha jó cimborákkal turnézunk, az mindig extra szórakozás. Meg hát ez egy ütős összeállítás, elvégre a Heaven Shall Burn és a Trivium van úton együtt, és nem akármilyen méretű helyeken játszik. A Malevolence-t pedig nem ismertem azelőtt, úgyhogy utánanéztem, és pokoli súlyos!

Ha már szóba került Florida, odavalósi a Nasty Savage is, akiknek a gitárosa, David Austin játszott egy szólót az új lemezeteken.

Donald: Így van. Nem titok, és az Obituary rajongók többsége tudja, hogy a Savatage és a Nasty Savage óriási hatással volt a zenekarunkra a kezdeti szakaszában. Amikor azt a dalt (By the Dawn – a szerk.) írtuk, azonnal megéreztük, hogy ez itt most az 1.01-es számú dalszerzési lecke a Nasty Savage kézikönyvből. A tesóm egyből rávágta, hogy ehhez meg kell hívnunk David Austint a stúdióba, hadd szólózzon. Így is tettünk. Az egész megbeszélésünk tíz másodpercig tartott. Azt mondtuk neki: „David, szeretnénk, ha játszanál az egyik dalunkban.” Mire ő: „Oké. Mikor?” Jó móka volt, nagyszerű élmény.

Ismertétek korábbról őt vagy a Nasty Savage más tagjait személyesen?

Donald: Naná, én tizenöt éves korom óta ismerem őket. Sőt, tizennégy! A Nasty Savage fontos hatásunk volt a korai időkben. Nem csupán helyi zenekar, hanem egyenesen a mi környékünkről származnak. Elbiciklizhettünk a próbahelyükig, és hallgathattuk, ahogyan a garázsban gyakorolnak. Ez még egészen az Executioner korszakunk elején volt, de a barátságunk azóta is megmaradt, vagyis közel negyven éve tart már.

Mi hír felőlük mostanában? Aktív még a banda?

Donald: Aktív. A tagság olykor cserélődik, de ha követed őket, akkor tudhatod, hogy időnként ma is vannak koncertjeik. Eljárogatnak Mexikóba, és Tampában is fel szoktak lépni. Tavaly, úgy öt-hat hónappal ezelőtt, David szögre akasztotta a gitárt, és visszavonult. Egyszerűen úgy volt vele, hogy végtelenül élvezte az elmúlt negyven évet ezekkel az arcokkal, de hát mindenkinek az életében eljön az idő, amikor a karrier véget ér. David egy posztban jelezte, hogy távozik a Nasty Savage-ből. Szomorú ez, hiszen ők voltak az egyik kedvenc zenekarom egészen azóta, hogy dobolni akartam egy bandában. Neki, és Curtis Beeson dobjátékának is komoly szerepe volt ebben.

Sikerült okosan felvezetnetek a Dying of Everything lemezt. Mindhárom szám, amelyet előzetesként kihoztatok, más és más, de az album egészét jól reprezentálják.

Donald: Egyetértek. Igen körültekintően válogattuk meg ezeket. A The Wrong Time-ra kifejezetten azért esett a választásunk, mert éppen egy amerikai turnéra készültünk az Amon Amarth társaságában. Tudtuk, hogy igen népes táboruk van, és hogy sok irányból érkeztek a rajongóik. Jellemzően a heavy metal hívei, de nem feltétlenül death metalosok. Szerintem tudnak az Obituary-ról, sokan közülük ismernek is bennünket, de a legtöbben csak a névvel vannak tisztában, a lemezeink valószínűleg nincsenek meg nekik, és élőben sem láttak minket. Ezért akartuk jól reprezentálni az albumot. Szóval szerintem is remekül választottuk ki az első single-t, mert hűen képviseli az Obituaryt. Arra utaztunk, hogy ha egy Amon Amarth rajongó meghall egy friss Obituary nótát, az irányítsa rá a figyelmét a death metalra, és mi is nyerjünk néhány új követőt vagy rajongót.

Hat év telt el az előző albumotok óta. Szerinted ha nincs a pandémia, előbb is kijöttetek volna az új lemezzel?

Donald: Ez nem kérdéses. Az albumot idestova két éve befejeztük, azóta ültünk rajta. Majd’ beleőrültünk, hogy nem jelenhet meg, holott már akkor is roppant lelkesek voltunk iránta. Ugyanakkor könnyen hoztuk meg azt a döntést a tesómmal, hogy addig nem jövünk ki vele, amíg Európa újra nyit, a pandémia javarészt lecseng, és az Obituary turnéra indulhat a lemezzel. El sem tudnám képzelni, hogy az album megjelenésekor a kanapén ülök otthon, és nem tudok az anyaggal turnézni, azt népszerűsíteni. Igen súlyos elhatározás volt, és mindenkinek fájt a bandából a kétévnyi tétlenség, hiszen imádjuk a lemezt, de ha ma visszatekintek (a beszélgetés idején egy héttel jártunk a hivatalos megjelenés előtt – a szerk.), üzleti szempontból rendkívül okosan döntöttünk. Az emberek már felkészültek rá, mi pedig most beletoljuk az arcukba.

Merő véletlen, hogy péntek 13-ára jött ki a megjelenés, vagy valaki így találta ki?

Donald: Nem volt ez tudatos (nevet), leszámítva azt, hogy akár a mai napra is időzíthették volna. A kiadóval mindenesetre úgy egyeztünk meg, hogy január elején vagy közepén ki fog jönni az album. Én persze ránéztem a napárra, mint mindig, hogy olyan dátumot találjak, amit az emberek könnyen megjegyezhetnek. Mint, mondjuk, július 4-e, vagy december 25-e… Most azt láttam, hogy január 13-a péntek. Ezen a napon mindenki temeti a munkát, hiszen jön a hétvége. Irány haza, és lehet hallgatni az új lemezt! Ha pedig észreveszed, hogy a megjelenés péntek 13-ára esik, azt sosem fogod elfelejteni! Nem volt nehéz összehoznunk. Szóltam a kiadónak, hogy legyen péntek 13-a, ők meg azt mondták, rendben, jó döntés. Ilyen egyszerűen ment.

A lezárások alatt kiadtatok néhány koncertfelvételt, mégpedig digitális formátumban. Mi volt ezzel a célotok? A rajongók lemezéhségét igyekeztétek csillapítani?

Donald: Amikor a világ leállt a járvány miatt, mi éppen turnén voltunk, sok más zenekarhoz hasonlóan. Egy amerikai turné felénél jártunk, amikor mindent le kellett fújni, és húzhattunk haza. Úgy voltunk vele, hogy két-három hónap múlva úgyis folytathatjuk a turnézást. Aztán persze figyelhettük, ahogy a pandémia elfajul, és minden egyre rosszabbra fordul. Eltelt hat, hét, majd nyolc hónap, továbbra is otthon ültünk, és ekkor jött a felismerés: miből fogunk megélni? Hogyan fogjuk ezt túlélni? Így határoztuk el, hogy koncertet fogunk streamelni. Egy haverommal arról beszélgettünk, hogy a cégével az Underoath nevű floridai csapatnak csinálnak live streamet. Fogalmam sem volt, mi az. A cimbora meghívott minket, hogy nézzük meg, mit csinál a banda, meg hogy a stáb mit hoz össze nekik. A tesómmal kocsiba vágtuk magunkat, és megnéztük, hogyan is megy ez. Mint kiderült, számunkra is tökéletes megoldás volt. Azt mondtuk, mi is meg akarjuk valósítani, méghozzá nagyban. Három egymást követő hétvégén, milliós nagyságrendű produkcióval, profi színpadtechnikával, több sávos felvevővel. Mintha egy albumot rögzítenénk. Így is lett. Igen sikeres live stream sült ki belőle, mind a Slowly We Rot, mind a Cause of Death előadása nagyon bejött. Majd amikor ezt letudtuk, néhány hónap elteltével kapcsoltunk, hogy itt vannak nekünk ezek a Pro Tools koncertfelvételek, a banda jól játszott ezeken, a hangzás is elképesztő lett, úgyhogy megkevertethetnénk az anyagot Joe-val, a hangmérnökünkkel egy élő albumhoz, aztán nézzük meg, mit szól hozzá a kiadó. Bedobtuk az ötletünket a Relapse-nek, ők pedig száz százalékosan mögé álltak. Úgy voltak, vele, hogy így az Obituary rajongók kapnak valamit, amit birtokolhatnak, amit átérezhetnek, és amit hallgathatnak. A kiadó persze azzal is tisztában volt, hogy az új lemez egészen addig marad a fiókban, amíg adottak lesznek a megfelelő körülmények a megjelenéshez. Szóval számos érv szólt a felvételek kiadása mellett, de a lényeg, hogy sokan látták az élőben streamelt koncerteket, sokan mások viszont nem tudták megnézni ezeket. Vagyis itt volt a tökéletes alkalom arra, hogy mindkét felvételt kihozzuk élő albumként.

Ezek tehát a Relapse Records kiadványai, a Dying of Everything pedig a harmadik stúdiólemezetek náluk. Ezek szerint jó otthonra találtatok?

Donald: Igen, ez a frigy a mennyben köttetett. Remek a viszonyunk, üzletileg is jó kapcsolatban vagyunk. Partnerekként működünk együtt a Relapse-szel. A velük aláírt szerződésünk alapján nem csupán egy zenekar vagyunk egy lemezcégnél, fele-fele arányú a megállapodásunk. Tisztában vannak azzal, hogy egy legendás banda tartozik hozzájuk, és hogy nagy szerencséjük van velünk. Mi pedig zenekarként tisztában vagyunk azzal, milyen hihetetlen szerencsének van a Relapse-szel, mert annyira jó partnerek. Kis kiadó, de megáll a saját lábán. Roppant kreatív cég, könnyű kommunikálni és alkotómunkát végezni velük. Szép teljesítmény egy kis lemezcégtől, hogy akkora figyelmet képes ráirányítani a bandánkra. Ahogy mondtam, mennyei.

Amikor tíz éve Trevor Peresszel interjúztunk, azt mondta, hogy az Obituary állandóan ugyanazt játssza. A Dying of Everything felvezetésekor meg egyenesen úgy nyilatkozott, hogy olyanok vagytok, mint az ősemberek. Ezzel együtt volt-e bármi, amit az előző albumok elkészítéséhez képest ezúttal másképp csináltatok?

Donald: Jó kérdés. Úgy gondolom, Trevor találóan fogalmazott. Az Obituary többről szól annál, hogy pár fickó együtt játszik egy zenekarban. Ez egy entitás, egy szakmai kapcsolat, egy monumentális felépítmény – ezek vagyunk mi, az Obituary. Eleve a logo sokat jelent az embereknek, és a zenénk is rengeteg rajongónak jelent sokat világszerte. Vannak, akik a testükre tetováltatják a logónkat, a lemezborítóinkat. Szóval több ez, mint egy zenekar, és roppant komolyan is vesszük. Ha megpróbálnánk felforgatni a világunkat, megváltoztatni az Obituary stílusát, és valami teljesen mást játszani pusztán azért, mert épp ahhoz támadt kedvünk, azt előtte alaposan át kellene gondolnunk. A rajongóink ugyanis végtelenül elkötelezettek, és konkrét elvárásaik vannak egy Obituary lemezzel kapcsolatban: a stílusunk, a megszólalásunk, a gitárhangzásunk, John vokalizálása, a produkció… Az Obituary nem igyekszik újra feltalálni a kereket, és az is biztos, hogy külön-külön nem mi vagyunk a világ legjobb zenészei. Kétségkívül vannak dobosok, akik köröket vernek rám. Csapatként azonban a mostani Obituary irdatlanul erős. Jól érezzük magunkat a bőrünkben. Imádjuk ezt a stílust, ezeket az egyszerű, lüktető ősember-ritmusokat, amelyekre az embernek muszáj bólogatnia. Nem hasítunk ezerrel. Egyszerűen csak szeretjük, amit csinálunk, és szerintünk a rajongók is szeretik. Úgyhogy megmaradunk annál, amit akarunk, vagyis annál a stílusnál, amelynek a népszerűségünket köszönhetjük.

Belefolyt-e a dalírásba Terry Butler bőgős és Kenny?

Donald: Igen, Ken az előző két albumra is hozott témákat. A cím nélküli lemezre két dalt írt velem, és a mostanira is összehoztunk együtt két számot. Amikor Kennel dolgozunk, mindig nagyszerű ötleteink támadnak, és ezekből gyilkos dalaink születnek, szóval igen lelkesek voltunk. Persze a nótákat meg kellett mutatnunk a tesómnak is, hogy meghallgassa ezeket, és a helyünkre tegyen, vagyis kritizáljon minket. John azt mondta, jók a számok, csak kissé túl vidámak. Pontosabban a Torn Apartra mondta ezt. Ken meg is sértődhetett volna. Mondhatta volna, hogy az ő szerzeménye, és ragaszkodik hozzá. De őt nem olyan fából faragták. Hihetetlenül nyitott az ötletekre, a bírálatokra, úgyhogy újból átvettük a dalt, és még inkább Obituarys hangulatúvá gyúrtuk át. Roppant büszke vagyok rá. Imádom, amit Ken kihozott ebből a nótából. De mind a ketten keményen dolgoztunk rajta. A másik a címadó Dying of Everything. Ez lett a második lemezelőzetes, és úgy vettük észre, a rajongóknak nagyon bejött. Szerintem hallatszik rajta, hogy stílusában némileg más, mint amit Trevor ír, vagy amit vele együtt írunk. Ez is ad egy kis fűszerezést, extra ízt az albumnak, és erre is nagyon büszke vagyok.

2007 óta saját helyen, a Redneck stúdióban rögzítitek az anyagaitokat. Ott is próbáltok és írtok dalokat?

Donald: Igen. Itt van a próbatermünk, a stúdiónk, meg a kanmuri-helyünk biliárdasztallal, darts-táblával, nagyképernyős tévével. Mi stúdiónak nevezzük, ám valójában John menedékhelye, az ő férfi-odúja. Itt néz meccseket a fiával, itt biliárdoznak és dartsoznak, szóval pazar a hangulat. Idén lesz huszonöt éve, hogy berendezkedtünk itt, és jó ideje a lemezeinket is itt készítjük. Pihentető a légkör, márpedig egy zenész akkor teljesít a legjobban, ha jókedvű, kipihent, és nem feszült. Tapasztalatból tudom mondani, hogy a korai albumaim stúdiófelvételeiben semmi élvezet nem volt. Idegileg felőrölt, feszültségben telt, egy adott időbeosztáshoz kellett igazodnunk, mivel a producernek óránkénti száz dollárt fizettünk, és akkor is igyekeznünk kellett a legjobbat kihozni magunkból a hangszereinken, amikor épp nem voltunk jó passzban. Ma már akár reggel nyolckor is nekiállhatok felvenni egy csésze kávé mellett, de ugyanígy este tízkor is sörözés közben. Számomra ez nagyon is pihentető, én pedig akkor dobolok a legjobban, ha kipihent vagyok.

Nem hagyhatom ki, hogy még egy floridai legendáról kérdezzelek. Működik-e még a Morrisound stúdió?

Donald: Óriási, hogy ezt felhoztad, mert pont kedden ugrottunk be a Morrisoundba. Már új helyen üzemel a stúdió, de ma is két macskaugrásnyira lakom a régi Morrisoundtól. Szóval az Obituary Jim Morrisszal dolgozott. Új technológiával készítettünk lemezt, Atmos keverést végeztünk. Lehet, hogy az olvasóitok közül sokan nem tudják, mi az, de semmi gáz, mert én sem tudtam. Arról a Dolby surround hangzásról van szó, amelyet mozifilmekhez csinálnak. Abban a szerencsében volt részünk, hogy Jim és Tom Morris, vagyis a két tesó, akik a stúdiót viszik, megkerestek bennünket azzal, hogy különböző lemezek Atmos keverésén dolgoznak éppen, és szerintük az Obituary tökéletesen alkalmas arra, hogy az első death metal bandák között legyen, amelyeknek az albuma Atmos keverést kap. Szóval lementünk a Morrisoundba, hogy összetoljunk egy ilyen keverést, és azt kell mondanom, a létező legcsodálatosabb mixek egyike. Teljes egészében surround hangzásról van szó, amilyet manapság moziban élhetsz át, amikor autók húznak el melletted, bombák robbannak a fejed fölött, őrületes csatajelenetek vagy autós üldözések zajlanak körülötted. Na, ilyenre kevertük az albumot, és hihetetlenül szól ebben az Atmos változatban. Úgyhogy igen, a Morrisound ma is működik, pár napja voltunk ott, hogy az új lemez Atmos keverését befejezzük.

Joe Cincotta, a hangmérnökötök jól ismert arc az underground színtéren. Trevor zenésztársa volt a Catastrophicban, azóta pedig számtalan extrém metal banda soundjáért vagy produceri munkájáért felelt.

Donald: Így van. Joe meghatározó szerepet tölt be az Obituary életében. Több mint tizenöt éve hangosít a koncertjeinken. A legtöbben, akik látták az Obituaryt, nem értették, mitől szólunk élőben ennyire súlyosan, hogyan lehetünk ennyire feszesek, ennyire jók. Valamelyest talán annak tudható be mindez, hogy harminc éve koncertezünk Trevorral és a tesómmal, nagyrészt viszont annak, hogy Joe az élő megszólalás mestere. Ezt a stúdiómunkáiba is átültette. Az Obituaryval is jó néhány albumon dolgozott már, és a köztünk meglévő kémia folytán lemezről lemezre egyre jobbak lettünk. Őszintén mondhatom, hogy a mostani a legjobb hangzású Obituary album, amit nyújtani tudunk a rajongóknak. Ez a véleményem. Súlyosan, vastagon, ugyanakkor igen tisztán és masszívan szól. A Redneckben vettük fel az albumot, aztán elküldtük a fájlokat Joe-nak New Yorkba a Full Force stúdióba. A nagyszerű produkción érződik a köztünk lévő kémia.

A borítót a néhai Mariusz Lewandowski készítette. Alighanem ez volt az utolsó képeinek egyike.

Donald: Igen, és persze fogalmunk sem volt róla, hogy így lesz. Azért kerestük meg őt, mert annyira csodáljuk a munkáit, és nagy örömünkre azt válaszolta, hogy ismeri az Obituaryt, rendkívül boldoggá tettük azzal, hogy felkínáltuk neki ezt a lehetőséget, és roppant lelkes, amiért velünk dolgozhat. Folytattam vele néhány megbeszélést arról, mit vár tőlünk, milyen elképzeléseink vannak, és igen konkrét volt: kért pár dalcímet, esetleg egy-két dalszöveget Johntól. A legklasszabb viszont az, hogy utána már a teljes új albumot szerette volna meghallgatni. Mindez több mint egy éve történt, amikor még csak a keverés zajlott. Azt akarta, hogy a dalok szabják meg neki az irányt a borítóképhez. A címről akkor döntöttünk, amikor a vázlatokon fáradozott. E-mailben tudattam vele, hogy Dying of Everything lesz az album címe. Azt válaszolta, hogy ez remek, mert konkrét ötleteket és útmutatást adott neki, és most már van egy jó elképzelése. Mi ráhagytuk, mert tartottuk annyira kiválónak, hogy megbízzunk benne, és megalkotta nekünk ezt a mesterművet. Sajnos tavaly elhunyt, és ez volt az egyik utolsó festménye, amelyet zenekarnak készített. Talán a legutolsó. Végtelenül szomorú ez. Szerencsére azonban ezzel a képpel még elkészült, és a tudtára is adtuk, hogy teljességgel lenyűgözött bennünket vele. Vele együtt választottuk ki, hogy a festmény melyik része kerüljön a frontborítóra, segített a tervezésben, és tudta, hogy a banda el volt ragadtatva a végeredménytől. Szóval még ha nem is volt alkalmunk találkozni és kezet rázni, legalább tudta, mennyire boldoggá tett minket, hogy ez lett a következő Obituary album borítója.

Szoktatok együtt lógni a tesóddal? Vannak közös elfoglaltságaitok a zenélésen kívül?

Donald: Minden nap látjuk egymást a tesómmal, de általában a zenélés miatt. A stúdió az ő házában van, és balszerencséjére szeretek minden nap dobolni (nevet). Úgyhogy minden nap ott vagyok, hogy pár órát gyakoroljak. Szeretek gyakorolni és szinten tartani magamat. Testvérek vagyunk, életünk első harminc évét együtt töltöttük, aztán John családot alapított, gyermekei születtek, én pedig szedhettem a sátorfámat (nevet). De ma is minden nap megfordulok ott. Mindent együtt csinálunk, sportműsorokat is együtt nézünk. Egy család vagyunk, minden nap találkozunk.

Mivel most az új album körül forog minden nálatok, nyilván nem időszerű a kérdés, de elképzelhetőnek tartod, hogy valaha új Tardy Brothers album készül?

Donald: Hogyne. Vannak kész számaim, amelyeken sok-sok éve dolgozunk már. Viszont az Obituary élvez elsőbbséget, sok munkánk is van vele, és ez nagyszerű. De a kérdésedre válaszolva igen, remek kis nótáim vannak a következő Tardy Brothers lemezhez. Csak meg kell találnunk a megfelelő időt ahhoz, hogy stúdióba vonuljunk és felvegyük ezeket.

Szabadidőd jó részét macskamentésnek szenteled. Mesélnél a Metal Meowlisha elnevezésű kezdeményezésedről?

Donald: Az egész kérdés roppant egyszerű. Nálunk Floridában nincs hosszú, kemény tél. A világ legtöbb táján télen leáll a szaporodás, sajnos télen a fiatal és az idős egyedek egyaránt pusztulnak, ami ugyanakkor szabályozza a populáció nagyságát. Az Egyenlítő mentén azonban, ahol nem jellemző a hideg, az állatok egész évben szaporodnak. Floridában és sok más területen a macskák sokasodnak a legnagyobb mértékben. Igen szaporák, egy nőstény évente háromszor is ellhet, egészen négy hónapos korától kezdve. Vagyis a túlszaporulat jelenti a problémát. Én macskacsaládoknak viselem gondját. Családokban élnek középületek, tekepályák, éttermek mögött. Gondoskodom az ivartalanításukról, hogy ne szaporodhassanak folyamatosan, és minden este friss élelmet és vizet viszek nekik. Tizenhét éve csinálom ezt. A kölyköket az utcáról hozom be, hadd szocializálódjanak és barátkozzanak a többiekkel. Tesztelem őket, mert meg akarok győződni arról, hogy egészségesek. Utána örökbefogadási programba kerülnek a kiscicák. Hatalmas szenvedélyem ez, és tudom, hogy van jelentősége, szóval mindig is csinálni fogom.

A mostani európai kanyar után ott lesztek-e a nyári fesztiválokon, és lesz-e önálló turnétok?

Donald: Ez száz százalékig biztos. A jelenlegi európai kör egyértelműen csak a kezdet. Az Obituary igen aktívan fogja népszerűsíteni ezt az albumot, mert nagyon büszkék vagyunk rá. Ráadásul több mint öt éve nem voltunk Európában, úgyhogy az új lemezzel alaposan bejárjuk Európát. A Triviummal és a Heaven Shall Burnnel közös túra a kezdet, utána ott leszünk a nyár végi fesztiválok némelyikén, majd 2024-ben önállóan turnézunk, és fellépünk a jövő évi nagy fesztiválokon is. Szóval Európában és az Egyesült Királyságban lesz miért lelkesedniük az Obituary rajongóknak, hiszen több tervünk is van arra, hogy az előttünk álló két év során a lehető legtöbb alkalommal átjöjjünk.