Az év folyamán elég sok szó esett már a svéd Katatonia zenekarról. Jártak nálunk, illetve új lemezt is kihoztak, amit a rockzenei sajtó eléggé jól fogadott. Most azonban révedjünk a múltba és idézzük fel, hogy ezelőtt húsz évvel milyen is volt az a bizonyos üresség. Igen, húsz éves a Viva Emptiness, kimondani is borzasztó.
És akkor most vagyok bajban. Nehéz úgy albumsiomgatót írni, hogy semmit se tudok egy album születéséről, de magát a zenekart is felszínesen ismerem. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor most mégis mi a fenéért írok erről az anyagról? Ezek a cikkek igazából számomra egy érzést, korszakot idéznek fel hol több, hol pedig kevesebb extra információval. A Katatonia számomra mindig is egy egyalbumos zenekar volt nekem. Sajnálom, de ugyanígy vagyok az Electric Wizarddal is, amit pedig mindenki dícsér, hogy mekkora egy zseni zenekar (nem értem miért?!) Mikor kijött ez az album, akkor kezdtem el a középiskolát. Egészen pontosan második napja jártam gimibe. És a második napon oda ültettek nagyon fura figura mellé. Felemás térdzokni, hosszú, zsíros haj, acélbetetés és egy tök fura név. Az elején nem is akartam elhinni, hogy mi a neve. Én meg ott ültem, aki a Limp Bizkitért rajong, aki a Nirvanát imádja és teljesen emlékszem, hogy tartottam ettől a sráctól. Aztán ebből az "ültetésből" az lett, hogy közel húsz évig mondhattam azt, hogy a srác mindent tudott rólam és én is róla. Igazi barátság volt köztünk, még együtt is zenéltünk évekig, de az élet elsodort minket.... A lényeg, hogy ez a srác mutogatott nekem olyan zenekarokat, mint az Opeth, Cradle Of Filth, Slipknot, Marilyn Manson és nem mellesleg a Katatoniát is általa ismertem meg. Előrébb volt egy lépéssel, de hamar ledolgoztam a hátrányt. Így alakult, hogy az említett zenekarok akarva-akaratlanul is, de nagy hatással voltak az életemre.
A Katatoniát úgy mutatta meg nekem, hogy a Sweet Nurs-t gitározta egyik délután, miközben náluk lógtunk. Én meg totál rákattantam és mondta, hogy most kapta meg a nem is tudom milyen ismerőstől a legújabb lemezüket hallgassuk meg. Elindult a Winamp és kezdetét vette egy olyan szomorú utazás, ami a mai napig fáj. Amikor ezt a lemezt hallgatom mindig elfog valami keserűség, valami rossz érzés, valami depresszív szar. Ezért most a cikk írása közben figyeltem rá, hogy direkt csak egyszer ültem le és hallgattam meg, így estem neki az írásnak, hogy mit is hoz elő most ez az anyag.
Nehéz, így írni bármit is egy lemezről, mert megannyi dolog történik miközben hallgatod. Elmúltak már azok az idők, hogy lefekszem az ágyra és csak a zenére koncentrálok. Csörög a telefon, csengetnek, mindig történik valami. Elmúlt az a varázs, ami régen volt. De azért az üresség időnként visszatér belém. A csalódottságtól átítatott Ghost of the Sun első hallgatásra kapcsolódik az emberhez. Kimondottan a fogós refrén miatt, ahogy a háttérben megy a hörgős vokál. A zenekar megmutatja az egyik legnagyobb erősségét, a durva témákról pillanatok alatt tud átváltani valami melankólikus, megbabnoázó, könyed témába. Mindezt úgy, hogy az ember csak a samplereket hallja és elveszik közben a sűrű gitártémák keltette dallamokban. Amikor már kezdene megülni a verse pont jó pillanatban hozzák vissza a reférnt, amit anno mi is telitorokból ordítottunk. A Passing Bird hangulatát idéző Sleeper egyszerűen kísérteties. Nincs rá jobb kifejezés. Imádom ezt a kicsit keleties beütéssel megáldott gitártémát, amire egy marha egyszerű torzított gitár jön válaszul. A halál témájával foglalkozó dal végig lebegés közeli állapotban tartja az ember lelkét. Félelmetes. A szerelmi csalódások szövevényes storyját erősíti a Criminals. Mindezt úgy, hogy totál magával tudja húzni az embert a hangulatával. Ez a lemez egyik legveszélyesebb dala. Ez tudja talán a legjobban rányomni a hangulatát a sajátodra és így maga alá gyűr totálisan. A széteffektezett gitár hangzást imádom.
Az A Premonition szövege talán az egyik legrövidebb Katatonia szöveg, ami valaha is született. Hét sor mindösszesen. Ellenben a Will I Arrive-ban már több szerep jut az éneknek és nem mellesleg az embert is felébreszti a nyitó gitártémájával. Noha a dal nagyobb részében a gitárok inkább csak "zajt" keltenek a refréneknél azért megmutatják, hogy mennyire morcosak is tudnak lenni. Így közel a lemez feléhez érve gyakran érzem azt, hogy kicsit itt megcsömörlött a zenekar, és felkerült egy-két olyan dal is, amik nélkül meglettünk volna. A Burn the Remembrance-ről nekem mindig az Opeth jut eszembe, bár ebben a korszakban mind a két zenekar igen felkapott volt, egy az anyaország is, így nem csoda, ha van áthallás. A kellemesebb, nyugisabb vonalat hozza a dal, ordítások nélkül, de mégis valami bolondító módon.A perkás kezdés különösen nagy kedvencemmé vállt. A dal tökéletes harmóniákkal dolgozik, mintha csak John Williams szerezné a zenét. Érdekes, hogy a metal zenekarok mennyire szeretik behozni ezt a Közel-Keleties vonalat a zenékbe, de mondjuk marha jól teszik. A Wealth és a One Year From Now soha nem voltak kedvenceim, ezeket a dalokat én simán lehagytam volna az albumról, mert nincs meg bennük az a plusz töltet. A Walking By A Wire esetében a gitárok voltak mindig az érdekesek nekem. Ezt a fényesre csiszolt hangzást nem tudom soha eldönteni, hogy tetszik-e vagy olyan, mint a legolcsóbb gitáros szoftver soundja. Ettől függetlenül amikor Daniel alápakolja a cintányéros kis témáit akkor életre kell az egész és totál belefeledkezem a dalba, majd azon kapom magam, hogy a Complicity szól már. Ami megint csak egy töltelék dalnak érződik, pláne annak a fényébe, ami utána következik.
Az Evidence számomra az egyik legnagyobb Katatonia sláger. A széteffektezett téma után, ahogy beindul a dobbal legalább olyan hatásos a dal, mint a Deftones-nál a My Own Summer. Jonas hangja, ahogy visszhangzik a hangfalakból az valami megbabonázó. A zenekar az ilyen dalokkal járatta a tökéletességre a stílusát. Hihetetlen, hogy ordítás, hörgés nélkül mennyire félelmetessé és sötétté tudják tenni a dalokat. Aki az én korosztályom és odavolt az ilyen zenékért, az anno biztos ordította, hogy
Be still for a moment
Everything depends upon you
If you die I will die too
Once we were heroes
But everything has changed since then
Now they recognize you too
Mai napig elfog a kellemes nosztalgia, ha meghallom ezt a dalt és pontosan ettől lesz jó, hogy húsz év után is kivált érzéseket belőlem. Mindig is tudtuk, hogy ez hatalmas sláger és nagy kedvence sokaknak. A számomra azonban a következő dal jelentette a mindent a lemezről. Az Omerta egyszerű, törékeny, sérülékeny és ettől válik olyan csodás szerzeménnyé. A Viva Emptiness legrövidebb dala, eldugva az album végén, de mégis... Mi nem Máté Péter dalokat toltunk a nyáron a gitárral, hanem az ilyen dalokat énekeltük a panelházak tövében (mondjuk lehet nem örült ennek annyira mindenki). Anno Max Cavalera mondta, hogy ha egy dal nem hangzik jól egy száll akusztikus gitárral, akkor egyszerűen rossz a riff. Na, ez a dal azóta is kiállja az idők próbáját, persze tudom, hogy a dalban nem akusztikus gitárt hallunk, de tipikusan az a dal, amit bármelyik kezdő gitáros el tud sajátítani nagyon hamar. Én itt meg is álltam volna és azt mondtam volna, hogy viszontlátásra, de a zenekar még egy melankólikus tételt oda pakolt a lemez végére. Az Inside The City Of Glass a kísérteties suttogással és a bontogatós gitártémával nem az a szerzemény, amit hajnal egykor a sötét szobában szívesen meghallgatsz. Az instrumentális tétel tök jól megállná a helyét a lemezen, ha nem lett volna ennyire erős az előző két dal, de így egy kicsit vontatott a hatása.
Mikor ez a cikk született be kellett látnom, hogy zenei szempontból marhára hiányzik a kétezres évek. Olyan albumok születtek ekkor, olyan bandák voltak jelen és jöttek el hozzánk, amiket ma már csak siratni lehet. Olyan erős virágzása volt akkor rock/metal zenének, amire azóta se került sor. Aztán meg ki tudja, hogy mikor fog megint....
Béke, Szeretet, Metal
