Még az irányzat úttörői a '90-es évek elején az undergroundban működtek, addig a neofolk egyes kortárs képviselői a nagyközönség figyelmétől övezve alkotnak. Nem tisztem feltárni a folyamat indikátorait, de gyanítom, hogy a Wardruna némiképp váratlan, azonban kétségtelenül megérdemelt sikere napjainkban több formáció előtt is meg fogja nyitni azokat a bizonyos kapukat, melyek mögött ha tülekedés nincs is, de több formáció felsorakozott.
A Heilung már itthon is tömegeket képes megmozgatni, de a Vévaki és a Haavard mellett meg kell említeni a hazai The Moon And The Nightspiritet, de a közelmúltban a veteránnak számító olasz Ataraxia szintén egy figyelemre méltó anyaggal állt elő. És itt a francia Skáld is, akik pár hónapja magyar földön is bemutatkozhattak, egyébként ők – ahogy talán a formáció elnevezéséből is következik - az irányzat ének-centrikus vonalát képviselik.
A franciák az egykori szkáldok (névtelenül maradt középkori költők) örökségét ápolják, így énekes szerzeményeiket régi, a jelenkor zenehallgatói előtt javarészt ismeretlen instrumentumok segítségével szólaltatják meg. Az eszköztár pedig nem merül ki a hárfák, a különféle középkori, lantszerű pengetősök, illetve ütőhangszerek arzenáljában, hanem képesek akár állati csontokból is hangokat előcsalogatni. A sokszólamú ének mellett az együttes másik különlegességét az adja, hogy francia létükre ónorvég dalszövegekkel is előállnak.
A Christophe Voisin-Boisvinet zenekarvezető által 2018-ban életre hívott társulat egy évvel később már az Universal érdekeltségi köréhez tartozó Decca Records színeiben jelentethette meg Le Chant des Vikings című bemutatkozó korongját, melyből még abban az évben egy nemzetközi változat is kiadásra került. A mainstream közönség azonban nem ezekre, hanem a sajátos The White Stripes és The Doors feldolgozásaikra figyelt fel.
A 2020-as Viking Memoriest követően pedig az idei év elején megérkezett a folytatás, Huldufólk címmel. A Skáld közben tiszteletét tette a műfaj seregszemléjének tekinthető 2022-es Hellfesten is. A korábbi Skáld szerzemények ismerőit a Huldufólk már nem fogja meglepni. Ezt feltehetően az elmúlt három-négy évben felsorakozott hallgatótábor sem várja el a franciáktól, akik újfent képesek voltak önmérsékletet tanúsítani, és egy egészséges terjedelmű háromnegyed órában előadni időtlen gondolataikat. A holtnyelv használata eleve egy különleges zamatot ad ennek a szavak nélkül is fenséges zenének. Az egymásba csavarodó, esetenként pedig egymásból kibomló énekdallamok annak ellenére is megragadnak az emberben, hogy nélkülözik a repetitív jelleget.
A Skáld tagjai a kezénél fogva viszik magukkal a hallgatót, azonban uticélt nem mutatnak neki, költeményeik szabad folyásában szavakkal körülírható keretet, végcélt nem érdemes keresni. A szkáldok legfeljebb az irányt jelölik ki. A Huldufólk által mutatott út célját magának a hallgatónak kell megtalálnia. Zeneműről lévén szó, a megfejtés kulcsa csakis a hangulatban keresendő. Írhatom, hogy a Hinn Mikli Dreki című szerzeményben hallható ének, vagyis maga a dal a Dead Can Dance Lisa Gerrard-ját idézi, említhetem, hogy a Då Månen Sken vokáljait hallva idősebb Pieter Bruegel városi sokaságot ábrázoló festményeit látom magam előtt, de ezeknek semmi jelentőségük. Ami viszont tény, hogy az Elverhøy egy középkori ballada, mely dán, svéd és norvég nyelven is ismert a helyi folklórban. A Du Hast pedig az a bizonyos Du Hast, azaz a Skáld most a Rammstein dalával és a záró A Forest képében a The Cure ősi szerzeményével folytatja a feldolgozások sorát. Az utóbbi két tételt jómagam csak afféle bónusznak tekintem.
Paradoxon vagy sem, hogy egy rockzenére szakosodott oldalon az első maximális pontszámot idén épp egy neofolk formáció kapja tőlem, de úgy gondolom, nincs miért magyarázkodnom. Ihletett előadók időn és téren kívül álló dalai ezek.
