Hihetetlen, hogy a Deftones első lemeze is már idén huszonnyolc éves lesz. De ez hagyján... Az album, ami nyitott a könnyedebb vonal felé idén már húsz éves. Hihetetlen kimondani, hogy ami annak idején újdonság volt, az már ennyire régen volt. Emlékezzünk meg becsületből is a zenekar self titled albumáról! Itt a Deftones album.
Az én korosztályomnak a Deftones egy nagyon meghatározó zenekar volt. Akkor voltunk tizenévesek és a nu-metal lendülete kiütött mindent a nyeregből, amit addig szerettünk. Na, jó ez nem teljesen igaz, mert a Toolt ugyanúgy szerettük és a Sepulturát sem vettem meg, de a Nirvana CD is nehezen került ki a DiscManből. Ez a korszak sokkal inkább szólt arról, hogy a zenekarok elkezdték feszegetni a határokat. Ekkor pont az elektronika a rap és a metal ötvözésével. Persze, tudom.. a RATM ezt már megcsinálta a kilencvenes évek elején, sőt őket is megelőzték már bőven, de ekkora sikereket, mint a Nu-Metal hullám nehezen ért el bárki is. A Korn, Limp Bizkit, Linkin Park, Deftones négyes mindent letarolt ebben az időben (nekem a Slipknot sosem volt nu-metal, akármennyire is állítják ezt sokan) Arról, hogy hogyan született meg a zenekar egyik, ha nem a legjobb albuma, most nem szeretnék értekezni, inkább a cikk tovább olvasása előtt nézzük meg a mini dokumentumfilmet, ami erről szól.
És, akkor mit is adott ez a lemez? Abban az időszakban rengeteget. Szerintem azért tudott hatalmasat menni a Nu-Metal, mert fiatalok millió érezhették azt, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Valami hasonló történhetett a kilencvenes években a grunge hullám ideje alatt is. Azt érezted, ha lefordítottad a szöveget és párosítottad a zenével, hogy basszus, ez velem is így történik csak a magyar kiadásban. Ha pedig ezt érzed, ha így megtalál magának a zene, akkor annak komoly hatása lesz az életedre. A Deftones iszonyatosan érzi minden egyes lemezén, hogy kell a hallgató figyelmét a legelső másodpercben megfogni. Nincs ez máshogy itt sem, hiszen a Hexagram nyitó témája valami gyönyörű, majd pedig a tizenötödik másodpercben leviszi a fejünket a riff Chino ordításával kísérve. Természetesen, hogy ne legyen meg a teljes komfort érzetünk a darabos refrén kizökkent minket a kényelmes helyzetünkből. Ami aztán valami hihetetlen feszült módon megy vissza a főtémára. És ebben tényleg rohadt jó a zenekar. Érzik, hogy mit, hogy kell átvezetni, meddig lehet húzni még akkor is, ha ezt a tudásukat nem minden albumon tudják rendesen megvillantani. Ráadásul az első dalban beleraknak mindent, ami rájuk jellemző, így egyik rajongó se tudja húzni a száját. A Needles And Pin megmutatja, hogy a zenekar tényleg sokoldalú, előkerülnek a dallamok és a mély ordítások. A gépiesen ismétlődő témákat nem lehetett könnyű előadni sem, illetve feljátszani sem, hiszen iszonyatosan fontos egy-egy ilyen tételnél a precizitás. Az albumon található harmadik dal, szerintem a zenekar egyik legjobb szerzeménye. Nem tudom elmondani sem, hányszor hallgattam meg életem során a Minerva-t.
A sivatagban forgatott klip totálisan egyszerű, de mégis azt érzi az ember, hogy újra és újra látni akarja, erre pedig jön az a Deftones hangzás, amit a Diamond Eyes albumon vittek a csúcsra a srácok (sajnos ekkor már Chi nélkül) Chino sokak szerint cska nyekereg, szenved ebben a dalban, de én pontosan ezt imádom. És imádom a "laposföld fanatikus" Stephen témáit is, aki tökéletesen variál a tiszta lágy dallamok és a kemény riffek között. Egyszerűen ennek a dalnak olyan húzása van, mint a legjobb stonerrock szerzeményeknek, amiknél csípőből bólogatsz, amiknél azt érzed, hogyha szét szakad a mellkasod akkor is teli torokból ordítod a refrént. Ez a dal már egy remek előjele volt a későbbi sikereknek, amik még a Saturday Night Wristen várattak magukra. A Good Morning Beuatiful egy sokkal emészthetőbb, befogadhatóbb szerzemény, ahol az ének rendesen megvan szépítve, de akkor is szeretjük, hiszen ez a Deftones. Ilyen a stílusuk.
Külön fontos ebben a dalban Abe dobjátéka, hiszen olyan cines színesítéseket pakol a dalba, amik tök jól el tudnak bújni, de ha az ember figyel, akkor elalél tőlük. A negyvenhét perces anyagnál az ötödik dal remekül megtöri a lendületet, de ránk is fér már ekkor a kis pihenés. A Deathblow egy lassú, melankólikus szerzemény, ahol azért a refrénben megint csak próbál Chino nagyot énekelni. De nem is a refrén a lényeg, hanem sokkal inkább ami utána következik. A kis hangulat elemek, a színezések olyan kísérteties hangzást keltenek, annyira maga alá söpör, hogy a ködös napokon kötelező meghallgatni ezt a dalt. Nagyon szeretem, hogy a dobnak végig élő hangzása van, nem érzed rajta a stúdiós javításokat, sokkal inkább azt, hogy az egész lélegzik, él. A When Girls Telephone Boys pedig tökéletes tétel az előző szerzemény után. Intenzív, agresszív és folyamatosan feszültséget kelt az emberben. A főtéma iszonyatosan sűrű, amit a szaggatott refrén még inkább erőteljessé tesz. És itt jön a csel a dologba, hogy a Battle-axe is egy nagyon könnyed témával indít. Így totálisan megtöri a lendületet, amit várnánk az albumtól és ismét előveszi azokat a jegyeket, amik a húzós, groove zenékre jellemzőek. Folyamatosan azt érzed, hogy visz magával a zene, meg tudsz ülni a hátán és megtart. A Lucky You-ban egyértelműen Franké a főszerep, másé nem is lehetne, hiszen tele van samplerrel a dal, ami sok rajongónál biztos kiverte anno a biztosítékot. Miközben, aki érti a Deftones nyitottságát, annak egy remek szerzemény lehet ez is. Én kimondottan imádom ezt a trippelős dalt. Egy olyan szerzemény, amire abszolút nem számítottam anno. Azt gondolhatná a hallgató, hogy ez így egy rövidebb szerzemény lesz, de pont ellenkezőleg, erős négy percig tart ez a kísérletezgetés. Az album vége felé haladva a Bloody Cape személyében kapunk még egy igazi esszenciális Deftones löketet. Nem is igazán értem, hogy egy ennyire fogós, jó dalt miért kell eldugni az album végére? Mondjuk arra meg pont jó, hogy az albumot biztosan végig hallgatod, hogy elérjél idáig (ebben az időszakban még nem voltak streaming szolgáltatók, az mp3 lejátszó is menő dolog volt) Az Anniversary of an Uninteresting Event dal és a Moana tökéletesen előre vetíti a következő album stílusát, ami megmutatja, hogy lehetnének ott nagy kalandok, de azért nem az agresszív dolgokon lesz a hangsúly.
Nekem még mindig benne van a TOP háromban ez az album, és szerintem örökre maradni is fog, noha a Diamond Eyes-t semmi sem taszíthatja le már a trónról. A fiatalságunk egy komoly szelete van ebben a selftitled lemezben, amit bezárunk egy picike dobozba, amit időnként kinyitunk és nosztalgiázunk egy hatalmasat. A mostani szürke, mocsok időjárásban nagyon jól esett elővenni ezt az albumot, hogy kicsit színesebbé tegye a napokat (a cikk január végén született).
Béke, Szeretet, Metal
