Jason Newsted egy megkerülhetetlen fazon a metal zene történetében. Ha nem is ásod bele magad annyira mélyen az undergroundba, akkor is tudod, hogy kiről van szó. A csávó nem erőlteti, amit nem kell, de tegnap mégis visszaállt a színpadra a metal formációjával, közel tíz év hallgatás után. Ez egy remek apropó, hogy megemlékezzünk az idén tíz éves Heavy Metal Music albumáról.
Tíz évvel ezelőtt tűkön ültem, hogy induljak a Hegyalja fesztiválra, ahol fellépett a Slayer, a Down és nem mellesleg az első napot nyitó Jason Newsted és zenekara. Engem ekkor ért a legnagyobb csalódás, hiszen kora reggeltől a fesztiválon voltam és minden szervezőt piszkáltam, hogy interjút akarok Jasonnal csinálni, de mindenki elhajtott, majd közölték három órával később, hogy “jaaa, annak kellett volna szólni…” Köszönöm….
Ezzel vége is a kesergésnek, hiszen fogjam be a számat, mert még mindig van lehetőségem találkozni a korosodó basszerral. Nem mellesleg meg ennyi év távlatából is azt mondom, hogy maximális tiszteletem az övé. A világ legnagyobb metal zenekarába kellett belépnie és egy olyan űrt pótolnia, amit az Ő utódjának sem sikerült. A fiatal Jason kitartott, nem érdekelte, hogy nem hallatszik a játéka az egyik metal alapvetésen, elnézte, hogy folyamatosan piszkálják és kiközösítik. Majd ezek után, amikor érezte, hogy már nagy a baj az anyahajón, a világ legnagyobb zenekarából magától kilépett és mindent hátrahagyott. Mi ez, ha nem bátorság? Sokan egy kis hétköznapi állásból nem mernek kilépni, ő meg a legjobban fizető melót hagyta ott, hogy önmaga lehessen, és tizenhárom évvel később megmutassa milyen is Jason Newsted metalos, rocker arca. Az már más kérdés, hogy megérte-e ennyit várni a tükörbe nézéssel. Hiszen Newsted ekkor már elmúlt ötven és túl volt egyszerűen a csúcson, ahogy az a lemezen is érezhető.
Mivel erről az albumról túl sok információt nem találtam, konkrétan nálunk meg a Shock!-nál jött le egy-egy cikk az albumról, amit megtaláltam az internet bugyraiban. És ahogy írták a kedves kollégák, mit is várhattunk ettől a lemeztől? Newstednek vannak jó megközelítései, de ahogy az album címe is mutatja ez egy sima heavy metal lemez, ami ötvözi a fő dalszerző kedvenceit és ezt elénk tárja a saját szemszögéből. Érezhető a rengeteg Sabbath, és Motörhead hatás, ami igazából nem is baj, hiszen szeretjük ezeket a zenekarokat. Ellenben, aki azt várta, hogy Jason miután lemosta a szemfestéket majd megváltja a világot, az csalódott. Mondjuk az előzetesek alapján én is nagyon vártam a lemezt, de be kellett látni, hogy, ami egy-egy dalnál működött, és elsöpört mindent, az tizennégy esetében már nem biztos, hogy érdekes marad. Az is lehet, hogy ha most nem lenne ez a visszatérés elő se vettem volna a lemezt, de igazából az meg egy nagy hiba lett volna. Hiszen vannak azért itt finomságok.
Hangzás tekintetében az album tényleg a Sabbathra hajaz, de egy kicsit frissebb megközelítéssel. De ahogy korábban mondtam, ebből semmi baj nem lehet! Ráadásul az albumot is egy tipikus Iommi riff nyitja, mondhatjuk ezt. A Heroic Dose a dob groove-jával beindulva kellemes hallgatnivaló, ami felcsigázza az embert. Jason hangját én nagyon szeretem, ez az érces recsegős ének, amit produkál közel áll a szívemhez, tökre szívesen meghallgatnám valami stonerrock lemezen is. A lassabb kezdés után, azért a Soldier Head oda vág azoknak, akik temetni akarják az öreg basszert. Motörhead, korai Metallica, hasító BPM. Minden megvan, ami kell a sikerhez egy heavy metal lemez esetében. Remekül összehangolt riffek, gitáros kiállás, cines részek egybe hangolva a többiekkel. Ami érdekes volt nekem a lemezzel kapcsolatban, hogy remekül van megkeverve, mármint nincs túl előre tolva a basszusgitár, ebből is érezni, hogy ez nem egy villogós lemez, hogy most majd én megmutatom magamat! Nem, ezt tényleg zenekarként tudjuk értelmezni. A lemezen szépen haladva egyre több nótában mártózunk meg, amiknek vannak nagyon szép részei, de a többsége egy kaptafa. Mondjuk nincs ezzel baj, hiszen ez a stílus nem arról szól, hogy villogjunk. Olyan ez, mint hogy ha hallottál egy Motörhead vagy AC/DC lemezt, akkor az összeset hallottad életed során. Ezekkel a közepes tempókkal nekem csak az az egyetlen problémám, hogy egy idő után tényleg monotonná válnak. Hiába van tök jó Megadethes témája a Long Time Deadnek, elveszik a lemez közepén a sok dal között. Noha a King Of The Underground kicsit frissít a helyzeten, a tizennégy dal, szerintem marhára sok ilyen típusú zenéből. Sokkal nyerőbb lett volna, ha van hét-nyolc tétel és akkor azt mondom, hogy na, még egyszer pörgessük csak meg. Most meg mire eljutok Skyscraper-hez azt mondom, hogy véééégre…..Pedig a Futureality is egy tök, hangulatos dal, csak addigra elfárad a fülem, az agyam, mindenem mire odaérek. A Godsnake ugyanez a kategória, egy hatalmas dal lehetne, tök jó döngölős Down-os alap ötletekkel.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a tegnapi visszatérés vajon magával hordoz-e egy titokban készülő új lemezt is vagy csak simán vágyik az elismerő metal közegre? Ez még a jövő zenéje, de bízom benne, hogy van még Jasonban egy sokkal izmosabb, vagy jobban kézben tartott lemez. Azért egy misét ez is megért.
