Marilyn Mansont lehet utálni, megvetni, szeretni, rajongani érte, de csak úgy elmenni mellette biztos, hogy nem lehet. Manson nyíltan felvállalja, hogy gondjai voltak (vannak?) a kábítószerekkel, vállalja a véleményét különböző politikai témákban, és úgy mindenben képes állást foglalni. Egy trilógia második albuma a Mechanical Animals idén huszonöt éves, így remek alkalom nyílt arra, hogy kicsit rá kapjunk erre az albumra.
Manson munkásságát régóta ismerem, és időközönként totál magába bír szippantani. Akkor voltam tizenéves, amikor éppen kijött a The Golden Age Of Grotesque. Talán nem kell bemutatni, hogy egy akkoriban fiatal srácra, aki fogékony a zenékre milyen hatással volt ez az album. Ezek után folyamatosan fedeztem fel magamnak időközönként az énekes albumait. Persze, ismertem mindet, de rendesen nem ástam bele magam, csak hallgattam őket. Az Antichrist Superstar, alapvetés volt, de például a Portrait Of An American Family-re és annak nyers, de elragadó dalaira alig pár éve jöttem rá, hogy mennyire királyok és milyen gyöngyszemek azok is. Pláne, milyen érték lehetett 1994-ben…. A most soron következő simogatni való sem állt túl közel hozzám, hiszen nem egy könnyen emészthető darab, pláne a trilógia első ismert darabja után, hiszen rengeteg elektronikával, samplerrel van meghintve a harmadik album (a Smells Like Childrent sosem tekintettem teljesen stúdió albumnak). Na, de akkor lássuk is, hogy mit érdemes tudni erről a lemezről.
Küszöbön a nu-metal hullám, a grunge halott. Mansonék belátták, hogy amit az előző anyagon véghez vitték, illetve amit bevittek a szervezetükbe, azt nem feltétlen lehet folytatni ezen a lemezen, így a dallamoknak sokkal nagyobb szerep jutott, mint előtte bármikor. Egyik fő inspirációként David Bowie és az ő Ziggy Stardust albuma szolgált. De persze nem elhanyagolható a Queen hatása sem az albummal kapcsolatban az énekes szerint. A zenekar nem akart mást csinálni, mint önmaga lenni és létrehozni egy teátrális rockoperát, ami összesen három részből tevődik össze. A Mechanical Animals egy konceptalbum, a második része annak a trilógiának, amely magában foglalja az Antichrist Superstart és a 2000-ben megjelent Holy Woodot. Amennyiben ez az eposz nem lenne elég, Manson elmesélte, egy interjúban miután kijött a trilógia zárótétele, hogy a hármast kronológia sorrendben visszafelé kell értelmezni, tehát a Holy Wood nyitja a sort, ellenben a Mechanical Animals helye fix.
Az énekesre természetesen a zenén kívül más is hatással volt, többek között az, hogy a második album után Hollywoodba költözött, ahová vele tartott alkotótársa Twiggy Ramirez is. Mind a ketten csodálattal figyelték a házuk mellett megtartott felvonulásokat, amik teljesen szürreálisak voltak.
"Olyan volt, mintha egy másik bolygóra szálltam volna le, és nagyon lenyűgözött a gondolat, hogy megpróbáljak asszimilálódni egy nemkívánatos kultúrában" mondta Manson
Trent Reznorral a Nine Inch Nails atyjával ekkorra már megromlott Manson viszonya és egyes híresztelések szerint, az énekes be akarta bizonyítani, hogy ő nem Trent bábja, és minden sikert csakis saját magának köszönhet. A zenekar a demózást Manson házi stúdiójában kezdte meg, ahol mindösszesen tizennégy nap alatt megírták az albumot. Ezt a helyet csak egyszerűen white roomnak hívtak. Nem, nem a kokain miatt (vagy mégis?). A stúdió falai hófehérre voltak festve. Manson többször is elmondta, hogy a fehérség témája gyakran előkerül az albumon, a színektől, érzésektől és érzelmektől üres űrt képviselve. Egy 1998-as Rolling Stones interjúban azt is olvashattuk, hogy a Smashing Pumpkins-ból Billy Corgan meglátogatta a zenekart a stúdióban és meghallgatta, hogy haladnak. Az első néhány dal meghallgatása után Billy csak annyit mondott, hogy jó az irány, de csakis azt csinálják, amit jónak éreznek, ne játsszanak semmilyen szerepet, legyenek önmaguk. Ne csak célozzanak valamire, hanem mondják is ki azt, nyíltan és őszintén. A zenekar azt szerette volna elérni, hogy az új album tökéletes ellentettje legyen az előzőnek.
"A Mechanical Animals abból az álláspontból indul ki, hogy ők az egyetlen emberek a világon, akiknek érzései vannak, nem pedig az egyetlen emberek, akiknek nincsenek érzései, tehát szinte az Antichrist Superstar poláris ellentéte"
Az előző anyag gyűlölete után nem maradt Mansonban más, mint egy üres tér és rájött, hogy ezt a teret csak is szatírával tudja kitölteni. Több ízben is elmondta, hogy önmaga kigúnyolása lett ez az album. A lemezen szereplő alteregója, az androgün idegen Omega révén Manson különböző nézőpontokat hozott létre. Hét dal szól arról, hogy az emberek, hogyan is látják az énekest, hét pedig arról szól, hogy a művész úr, hogy látja magát. Mondhatni ez egy belső párbeszéd saját magával. Nem titok, hogy Manson és bandatársai nagy mennyiségű füvet, kokaint, pirulákat és hallucinogéneket használtak, amikor megírták és felvették első két lemezüket. Ezekben az időszakokban azért narkóztak, hogy jól érezzék magukat és ne foglalkozzanak a holnappal. Ennek eredményeképpen az énekes gyakran tett kárt saját magában, illetve másokat sem kímélt elmebeteg agyszüleményeitől (érdemes elolvasni a könyvét, ahol kifejti milyen beteg dolgokat csináltak a rajongókkal a backstage-ben). Azonban ennek az albumnak az elkészítése során a kábítószereket igyekeztek a kreativitás eszközeként, nem pedig a pusztítás eszközeként használni. Manson egy interjúban elmondta, hogy a harmadik anyag készítése során nem azért drogozott mert depressziós volt vagy zavarodott volt. Sokkal inkább élvezetből és dekadenciából. Természetesen azok között a zenészek között, akik különböző függőségektől szenvednek előbb utóbb lesz valami probléma.
Zim Zum, a zenekar gitárosa és a banda között megromlott a viszony. A gitáros szerint az énekes túl keményen fogja a zenekart, bár a frontembernek erről más a véleménye. Manson szerint, ha a bulizás akadályozza a kreativitást és emiatt nem haladnak, az probléma. Azzal, hogy Zimm Zumm nem jelent meg a felvételek során többször is, Manson sértésnek vette és a helyére John Lowery került. Hogy kicsoda? Talán John 5-ként ismerősebben cseng a fiatalember neve. Ettől függetlenül a tizennégy dalból tizenkettő még Zimm Zumm munkásságát dicséri.
Egy roppant nehezen befogadható anyag. Mondhatjuk, hogy a klasszikus éra, egyik legeltérőbb lemeze ez. Be kell vallanom, hogy nekem évekig közöm nem volt hozzá, pedig eszméletlen nagy megoldások vannak ezen a lemezen és egyáltalán nem válik unalmassá, pedig a játékidő meghaladja az egy órát. Már a nyitó tételnél lehet érezni, hogy ez merőben más lesz, mint amit eddig megszoktunk. A Great Big White World a szintire támaszkodva remekül építi fel magát, hogy totálisan meglepje az embert. Amikor azt hinnénk, hogy jön majd egy hatalmas refrén akkor csak egy kis prüntyögést hallunk, amit nem igazán lehet elsőre hová rakni, de aztán persze előkerül a rekedtes ének és a fülbemászó dallam. Kezdésnek nem is rossz, lássuk mi van még itt!
Egy igazi himnusz. The Dope Show. A zajokkal indított és mocskos basszussal induló dal, az első perctől kezdve kábulatba ejt és az album függőjévé teszi az embert. Ne mondja nekem, aki idáig eljutott a cikkben, hogy egy rockdiszkóban sem ordította anno, hogy
We are stars now in the dope show…
Amennyire egyszerű, annyira tökéletes a dal. És Mansonék ebben voltak mindig is jók, mivel nem egy agyon képzett csapatról beszélünk. Egyszerű, ámbár igen csak fogós témákat írtak régen is, amik könnyen az ember fülében maradnak. Ez tökéletes recept a sikerhez. Az album címadó dala egy az egyben előremutató szerzemény, ahol a samplerek akkora szerepet kapnak, mint előtte még soha. Érdekes amúgy, hogy ez a zenekar mikor futott be. A kilencvenes évek a maga nemében érdekes volt, hiszen milyen világsztárok voltak ekkor porondon közel egy időben?! Nirvana, Type O Negative, Sepultura, Pantera, Metallica, Fear Factory, Deftones és a szárnyait bontogató nu-metal. És akkor ezekre a különálló zenekarokra épült rá ez a szétesett brigád. Vicces egy évtized volt ez, az fix.
De kanyarodjunk is vissza, hiszen ahogy azt megtudjuk az album egyik legpörgősebb dalából, hogy a rock halott. A Rock Is Dead egyenletét későbbi albumokon is előveszi a zenekar. Zúzós gitár, dallamok, tamos témák, akárcsak korábban a The Beautiful People esetében is. Mondhatjuk, hogy ez a szerzemény egy tipikus Manson recept alapján készült dal. Az album felé haladva nem árt egy kis pihenés és ezt a srácok is jól érezték. Ezért is lett az elektromos dobokkal felvett Disassociative elhelyezve itt a lemezen. Imádom Manson hangját és a különböző effekteket a hangján ebben a dalban. Ez a lassú tétel a lehető legjobbkor jött, hogy ne váljon egyszerűen unalmassá a lemez. És amikor azt hinnénk, hogy több meglepetés nem ér minket akkor megérkezik a The Speed Of Pain, ami akusztikus gitárral kezdődik. Micsoda? Igen, totál váratlan és, ha ez még nem lenne elég kapunk egy olyan háttérvokált és kórust, amitől a hideg futkos a hátunkon. Csillagos ötös, csak ennyit mondok. A Posthuman egy előremutató szerzemény megint, ami biztos inspirálta anno az Enter Shikarit és a hozzá hasonló zenekarokat. Megtalálható minden, ami a totális elmebajra utal. Olyan elektronikus betétek, amiket csak techno dalokban hallhatsz, Manson hörgő hangja és mégis találkozunk torzított gitárral, ami úgy színezi a dalt, hogy közben folyamatosan valami kellemetlen érzés kerít hatalmába, frusztrál ez a hangzás. Érezhető a változás az albumon, ahogy azt ígérték is, mert a teljesen elborult témák csak most kerülnek terítékre. Az I Want To Disappear akár lehetne valami Brit rock zenekar dala is. Pörgős, popos, egyszerű és simán táncolható is.
És akkor következzen az, amire senki se számított. Emlékszem, nekünk anno az általános iskolában bemutatták ezt a klipet, hogy
“ na, gyerek ezért nem szabad kábszízni, ééééértem?”
Mondanom sem kell, hogy az előadó nem győzött meg, hiszen Manson se szereti a drogokat, csak a drogok őt. Hatalmas sláger, aminek olyan refrénje van, hogy bármikor felcsendülhet egy koncert előtt bemelegítésként a közönség ordítani fogja a szövegét. Nekem erről a dalról mindig a gospel kórusok jutnak eszembe, ahol mindenki boldogan együtt énekel és jól érzi magát, nem tudom miért. De az biztos, hogy a zenekar a kő egyszerű témákat követve megint csak nagyot, mit nagyot… legendásat alkotott. Immáron második alkalommal egy albumon. A lemezről még három dalt emelnék ki, noha a másik kettő is erős. Azonban a Fundamentally Loathsome megint csak egy meglepetés, pláne, hogy a hangulata miatt az ember azt hiheti itt vége az albumnak, kész csókolom mindenki mehet haza.De koránt sem, hiszen még az utolsó napunkat el kell töltenünk a Földön. A bontogatós gitártéma miatt, nekem ez az egyik kedvenc dalom az albumról. Imádom, ahogy egybe fonódik a torzított gitár, az akusztikus gitár, a szintetizátor és a dob. Tökéletesen megalapozza a hangulatot a záró Coma White-hoz.
Érdekes, hogy itt az album második felében mennyivel gyakrabban előkerült az akusztikus gitár. Így mondjuk érthető, hogy röpke két hét alatt megírták az albumot. Így a végére kapunk egy igazi Manson stílusú szólót is, ami tökéletesen előrevetíti, hogy gitár terén merre felé is fog haladni a zenekar.
Összességében ez egy marha nehezen emészthető, de közben nagyon könnyen fogyasztható, kábítószerrel átitatott album. Nem feltétlenül ez lenne az, amit az ember oda ad a gyerekének, de az is tuti, hogy bizonyos idő elteltével elővenné. Egy dolgot sajnálok csak. Hogy ezekből a régi albumokból nem készülnek vinyl repressek. Nagyon sokan vevők lennének rá szerintem… Amíg ez bekövetkezik pörgessük a CD-ket és a streamer szolgáltatásokat.
