Max Cavalera megkerülhetetlen embere lett a metal zene történelmének. Itt most nem arra gondolok, hogy Cavalera nélkül a Sepu semmit se ér, illetve arra, hogy Max már gitározni se tud és kövér, papucsos nagypapa, akit csak a felesége és a pénz mozgat. Nem. Sokkal inkább arra, hogy ez a csávó a kilencvenes években olyan lemezeket rakott le, amik azóta is példa értékűek. Max megmutatta, hogy hátrahagyhatsz mindent és a semmiből is lehet olyat teremteni, ami méltón fogja kiállni az idők próbáját. Harminc éves a Point Blank.

Fura ilyet írni, de én marhára sokat köszönhetek Max Cavalerának és az ő hozzáállásának. Max megtanította nekem anno taknyos koromban, hogy a zene alázattal jár és nyitottnak kell lenni a világra. Totálisan belém égett, amikor tizenévesen olvastam, hogy a csávó milyen távol keleti zenéket kutat, hogy újabb inspirációk érjék. Ehhez azóta is tartom magam. Ahhoz is tartom magam, hogy Max a kilencvenes években olyan szemlélettel rendelkezett, ami messze túlmutatott a kor szellemén. Ezért is lehetett olyan sikeres, mind a három zenekara ebben az időszakban. 

Abban az időszakban, amikor a grunge megölt mindent, mondják azok az emberek, akik nem tudják, hogy 1994-ben jelent meg a Pantera Far Beyond lemeze, a Machine Head Burn My Eyes albuma vagy mondjuk a Kyuss Welcome To Sky Valley című lemeze, esetleg a Tankcsapda Jönnek A Férgek albuma, hogy hazai hivatkozás is legyen. Nem igazán hiszem, hogy halott lett volna ebben az időben a metal zene. Ekkor döntött úgy Cavalera, hogy a Sepultura mellett kiéli egyéb hajlamait és a Fudge Tunnel-ől ismert Alex Newporttal összepattintanak egy lemezt. Miért is ne? Az album elkészültében, amúgy érdekes módon közreműködött a Sepultura szólógitárosa is, az éppen leköszönőben lévő Andreas Kisser, illetve a tesó sem maradhatott ki, így Igor csépelte a dobokat. Egy azóta is töretlen barátságot élvező úriember is szerepet kapott még a lemezen, mint ritmusgitáros. Aki ismeri a zenekart már kitalálta, hogy a Fear Factory örökös vezéréről, Dino Cazaresről van szó. Így állt neki a kis csapat, hogy felvegyék azt a szörnyeteget, ami azóta is a metal zene rajongók ékes kincse a lemezgyűjteményben. Így látott napvilágot 1994-ben nőnapon a legújabb industrial-groove metal szörnyeteg, a Nailbomb Point Blank lemeze.

Emlékszem rá, hogy nagyon sokáig nem tudtam, hogy van egy ilyen projektje az öreg, Cavalerának. Egyszer mondta egyik ismerősöm, hogy a Wasting Away milyen király dal, én megálltam értetlenül és egyből rohantam a lemezboltba. Be is szereztem egy rongyos példányt a Hammerből anno jó borsos áron. Hazavittem, felraktam és bammmm. Ilyen lehet kipróbálni valami keményebb cuccot is, amikor elsőre beléd jut a szer. Kitágul a világ, de közben be is szűkül, hiszen csak a zene van, de hallgatod, hogy ez micsoda? Azt, hogy a francba képzelték oda, és mégis! Mennyire zseniális? A Point Blank azóta több, mint negyvenöt féle kiadásban jelent meg. Azóta is ez a tizenhárom dal, legyalulja az agyamat, de szerintem nem csak az enyémet. 

A Wasting Away azok közé a számok közé tartozik, amiket bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok meghallgatni. Paraszt, gyors, egyszerű és lényegre törő. Nem is értem, hogy lehet emberekben ennyi frusztráció, illetve mostani fejjel nem értem, hogy tud ez a frusztráció így megvalósulni. Na, de ez sem igaz, mert már értem, de anno nem tudtam felfogni. Hozzáteszem ez a szép a zenében, hogy a totálisan primitív, egyszerű riffeket annyira jól összetudták rakni a srácok, hogy azóta is zseniálisnak hatnak. Akárhogy próbálnák ezt meg reprodukálni, vagy más próbálná ezt, nem lenne ennyire hiteles. Egyszerűen imádom ezt a dalt minden egyes másodperce miatt. Ezek után pedig tök érdekes Vai Toma No Cu, ami egy az egyben hozza a Fear Factory motívumokat. A dal lényegesen lassabb, mint az elődje, de mégis annyira mocskos, annyira húzós. Nagyon imádom, ahogy Max hangjára raktak egy adag delay effektet. Nincs ember, aki nem szereti az ilyen zenét, aki azt mondaná, hogy ez rossz. A 24 Hour Bullshit továbbra is az elektronikai kísérletek egyik fellegvára, de visszahozza azt az agresszív lendületet a refrénjével, amit az első dalban is hallhattunk. A gatyára torzított gitárok még inkább hangsúlyosak lesznek a híradós bejátszások alatt. Ami mai füllel érdekes, és először a Guerrillas-ban tűnik fel igazán, hogy itt nem volt csúszkálás a zenében, illetve, ha volt is azt ki kellett kalapálni. Az industrial elemeknek köszönhetően, minden zenésznek óraműpontossággal kellett játszaniuk. Azért lássuk be, hogy ez nem egy könnyű feladat, sok híres zenész ma is elbukna egy-egy ilyen feladaton.

Amikor kicsit kezdene leülni az album, visszajön a tempó a Blind And Lost személyében. A Sum of Your Achievements számomra mindig is inkább egy átvezető volt, ami a Cockroaches dalhoz vezetett. A géppuskát imitáló dobokra remekül fekszik rá a gitár, ami aztán kiteljesedik, hogy a két művész kiengedhesse a hangját is. Mondjuk Max itt visszafogottabb, inkább Alexé a főszerep, szerintem.természetesen itt is különböző bejátszásokkal teszik érdekesebbé a dalt. A For Fuck’s Sake egy érdekes dal, ha nem csal az emlékezetem az emlékezetes Dynamo koncerten ezt nem is játszották el. Ellenben remekül felvezeti a zenekar egyik leghíresebb dalát a World Of Shit-et. Egyszerű, mocskos basszusgitár hangzás, amit remekül díszítenek különböző samplingekkel, fogós egyszerű refrén, amit bárki ordíthatna egy koncerten a zenekarral. Ezek után nehéz is bármit mondani, így nem csoda, hogy ide helyezte el a zenekar a DOOM feldolgozását, az Exploitationt. A Religious Cancer, ha nem tartalmazna ennyire torzított gitárt, akkor simán elmehet amúgy egy rap dalnak is.  Ehhez a mai napig tartom magam, nem mellesleg pedig itt hallhatjuk az első igazi szólót is az albumon. A Shit Pinata-nak sok figyelmet nem érdemes szentelni, ha csak nem annyit, hogy megmutatta már ebben az időben is, hogy az elektronikai cuccok milyen jól beépíthetőek a metalba. A Sick Life azonban egy érdekes szerzemény. Szerintem, ez könnyen lehetett egy Sepultura szerzemény is, ami valami miatt lemaradt a Chaos albumról.A másik különlegessége, hogy a dalban hallható tizenhat percnyi csend is, ami után egy rejtett dalt találunk. Amennyiben igazak a pletykák ez a dal egy improvizálás eredménye. Szerintem ez is amúgy egy Sepultura dal újraértelmezve.

Összességében a Nailbomb egyetlen stúdióalbuma harmincév után is aktuális és időtálló. Egy mestermű, aminek minden háztartásban ott a helye!