A Hocuspony már 5 éve létező formáció, akik rendszeresen csapatnak a budapesti éjszakában és a különböző hazai zenei fesztiválok stabil fellépőinek számítanak. Melegítettek már be a teljesség igénye nélkül például a Bohemian Betyarsnak, a Frank Palermonak vagy a Carson Comanak. A 2023-as Magyar Klipszemléről két díjat is bezsebeltek bemutatkozó klipjeikkel, illetve a Kikeltető inkubátor programján a többszáz jelentkező közül a legjobb 16 közé sorolták őket, szóval számomra ígéretesnek tűnik a csapat.

A Borknagar tagsága a 2016-os Winter Thrice lemezt követően megfeleződött. Raádásul alapemberek távoztak Øystein G. Brun gitáros zenekarából. Külső szemlélőként a leginkább érzékeny pontnak a frontember személye körüli változás tűnt. Vintersorg – aki a Cronian projektben is együtt muzsikál az alapító gitárossal – pótlására ráadásul nem is került sor. A zenekar szempontjából legalább ilyen jelentőségű változás volt Jens F. Ryland gitáros távozása, aki a harmadik lemez óta volt stabil pont. Ezek mellett csak zárójelben kellene említeni a doboscserét, azonban a Leprous révén bizonyára időhiánnyal küszködő Baard Kolstad ütős-fronton generációja egyik kiemelkedő tehetsége.

A Necrophobicot és a Naglfart a hőskorban, a ’90-es évek közepén a Dissection mögött a svéd melodikus black/death metal mozgalom másodhegedűseinek szerepkörében könyveltük el. A stockholmiak azonban a kortársak közül mindent és mindenkit túléltek. Az 1989-es alapítással a mezőny őskövületének számítanak - a debütáló The Nocturnal Silence tavaly volt három évtizedes. Azóta sok víz folyt le a Styx folyón, a Necrophobicot azonban soha nem ingatta meg sem ez, sem a zenei világ aktuális széljárásai.

Oroszországról az elmúlt pár évben nem sok jót hallunk. Ettől függetlenül most hoztunk nektek egy orosz zenekart, akik valami varázslatosat alkotnak. Itt van az Anti-Object Task Force  bemutatkozó OKO EP-je.

Groteszk egy ennyire népszerű zenekarnak, mint az Iron Maiden bármelyik albumát „méltatlanul elfeledettnek” titulálni. Pedig ezt a jelzős szerkezetet nyugodtan odabiggyesztjük az éppen ma negyvennégy éve megjelent, a zenekar nevét viselő bemutatkozó album címe elé.

A Les Acteurs de l’Ombre Productions jóvoltából az utóbbi években mélyebben is beleáshattam magam a francia black metal mozgalom történéseibe. Mégis úgy érzem, hogy csak a felszínt kaparászom. A nyelvtörővel is felérő nevet választott kiadó szőnyegbombázás-szerűen szórja a promóciós anyagokat, melynek eredményeként célba ért a MÒR aktuális kiadványa is.

Soha nem voltam egy elvakult High On Fire rajongó. Azonban idén valami totálisan beütött nálam. A Cometh The Stormot úgy vártam, mint a Messiást, noha, Matt Pike messiásról alkotott képét már korábban megismertük. A Burning Down című dal azonban mégis megbabonázott és a megjelenése óta kevés nap telt el, hogy ne hallgattam volna meg. Ilyen szintű kíváncsisággal estem neki a kilencedik stúdióalbumának.

Nagy a nyüzsgés az amerikai progresszív metalcore, az ERRA háza táján mostanság. Jesse Cash nemrégiben adta ki második szólólemezét Ghost Atlas címen, majd április 5-én jelent meg a banda legújabb, sorban hatodik nagylemeze a Cure. A 2021-es önmagukról elnevezett, meglehetősen kísérletező és egyben sikeresnek mondható nagylemez után izgalmas kérdés volt, hogy merre tovább, vajon, ezúttal milyen meglepetésekkel szolgál az ERRA.

A finn Sonata Arctica azzal hergelte a törzsközönségét, hogy legújabb nagylemezével visszatér a gyökereihez, és a korai időszakukra jellemző tempós, dallamos power metal dalokkal pakolja tele. Lássuk, mennyire tartották be a hangzatos ígéretüket! Spoiler: félig.

Új zenekarok után kutakodni már nem is csak szórakozás a számomra, hanem kötelesség. Minden reggel, amikor a gép előtt kezdem a napot az egyik első dolgom megnézni, hogy milyen friss zenéket pakoltak fel a kedvenc YouTube csatornámra. Az idei év eddig nem túl kecsegtető, de talán most a március végével, április elejével elkezdenek jönni a jobb lemezek. Kapásból itt van az O ZORN! Vermillion Haze című albuma!

A Nirvana mindig is egy megosztó banda lesz. Vannak, akik szerint kinyírták a metal zenét, mások szerint eladták magukat, megint mások viszont elvakultan rajonganak értük. A zenekarnak minden bizonnyal voltak hibái, de az is biztos, hogy a három stúdió albumon sose ismételte magát a zenekar. Nézzük is meg, hogyan is kezdődött ez az egész, hiszen a Bleach harmincöt éves és nem mellesleg most harminc éve annak, hogy itt hagyott minket a legenda.

A kanadai hard rock csapat ismét visszatért, kis híján az eredeti felállásban. De ami még fontosabb, hogy van egy csokorra való új daluk is, nem is rosszak! 

A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.

Tavaly ősszel egy rendhagyó megosztott kiadvány jelent meg a hazai underground egy jól és egy kevésbé ismert formációjától. A kazetta – ha az információforrásaim nem tévednek – a Marblebog történetének záró köve. A negyedszázados múltra visszatekintő és háta mögött több tucatnyi kiadványt tudó formációt a név mögött álló Varga Gábor előzőleg már két esetben is elbúcsúztatta, de ezidáig mindkét alkalommal volt visszaút.

Az idejét se tudom annak, hogy mikor találtam utoljára egy olyan zenekart, akiről úgy gondoltam, hogy érdemes egy RockNuggets-et írni. Pedig naponta három-négy új anyag lepörög a lejátszóban és semmi. Azonban az allergiaszezon elindulásával megérkezett a Daevar Amber Eyes lemez is, ami mellett azonban nehéz elmenni.

A fiatal svéd hard rock csapat március közepén adta ki a harmadik nagylemezét. A 11 friss dalt rejtő The Jungle Revolution egyértelmű előrelépés a két évvel ezelőtti elődjéhez képest.

Három éve január elsején, rengeteg hazai underground rajongó lélegzete állt el pár másodpercre mikor bejelentették, hogy hivatalosan is megalakult a Nagyúr, ami egykori Isten Háta Mögött és Dereng tagokat foglal magába. Azóta eltelt pár év, és most itt van egy újabb EP a zenekartól. 

Olaszország a tavalyi év folyamán nagyon belopta magát a szívembe. Nagyon sok jó zenekart ismertem meg csizma száráról. Ezek a zenekarok amellett, hogy jó zenét csinálnak, rendkívül kedvesek is, a zenészekkel jókat lehet beszélgetni. Amikor megtudtam, hogy a catania-i illetőségű Haunted új lemezt hozott ki, egyből rámentem az új lemezre. Megérkezett a Stare At Nothing.

A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.

Az albumsimogatók többsége azért úgy néz ki, hogy mielőtt neki ülnék a cikknek, előtte jó párszor meghallgatom, felidézem az albumot. Most ez marhára nem így alakult, sőt a cikk végéig az albumot sem indítottam el, mert minden jött magától. Hiszen egy olyan lemez tizedik születésnapját ünnepeljük, ami annyira része volt az életemnek, minthogy reggel megmosakszom. De mi az, hogy volt? Még most is az egyik legjobb magyar lemeznek tartom a Soundtrack Of Our Friendshipet a Haw előadásában.