Komoly várakozás és tapintható izgalom övezi Kerry King első albumának megjelenését. A Slayer gitárosa nem árult zsákbamacskát, és az idő előtt nyugdíjazott zenekarának egyenes folytatását ígérte. Vajon tartotta a szavát?

A miskolci Paragon Zero története egy személyes tragédia miatt azelőtt ért véget, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. A Hexikon pedig az egykori basszusgitáros/gitáros, P posztumusz kiadványa. Aki járatos a hazai földalatti mozgalom mélyrétegeiben, minden bizonnyal már jó ideje találkozott a black/death metal vonalon elindult formációval. A zenekar megjelenéseit a kezdetektől fogva a sajnálatos módon huzamosabb ideje csekély aktivitást mutató Neverheard Distro gondozta, esetenként önálló kiadványok, illetve további kiadókkal való kollaborációk eredményeként.

Nem én vagyok a legnagyobb Deicide-szakértő a világon, a klasszikusaik sokat pörögtek nálam is, de az újkori termésből egyedül a legutóbbi kissé középszerűre sikeredett Overtures of Blasphemy-t hallottam teljes egészében. Nem mondom, hogy a plafont verdesték az elvárásaim az új korong iránt, és ezen csak tovább rontott, amikor megláttam az ötlettelenségről árulkodó AI-borítót, de végül kellemes meglepetés lett a Banished by Sin.

Fenntartások és zárójelek nélkül kijelenthetjük, hogy az angol zenekar a gótikus rockzene egyik szinonimája – vérmérséklettől függően az egyik szót akár zárójelbe is tehetjük – , Robert Smith pedig maga a The Cure. A falfehérre meszelt arcú, torzonborz figura a The Cure lelke, a dalszerző, szövegíró, énekes, gitáros, frontember, nem utolsó sorban pedig az előbbi külsőségekből adódóan a nagyközönség is vele azonosítja a dél-angliai zenekart.

Februári megjelenésről lévén szó, alaposan megcsúsztam ezzel az ajánlóval – bár underground léptékben nem tudom, van-e bármi jelentősége néhány hónap késlekedésnek… Mentségemre szóljon, hogy a Majesty In Degradation EP kiadása kapcsán interjúztam) az alapító Juhász Jánossal, de a kislemez megjelenését követően akkor is akadt némi fáziskésés.

A 2013-ban Kentucky-ban alakult kvintet, a Knocked Loose nem szokott könnyen emészthető témákkal előhozakodni sem hangzásban, sem pedig dalszövegeikben. Az előző, 2021-es Tear In The Fabric Of Life hat számon keresztül egy bizarr horrortörténetet boncolgat és annyit elárulhatunk, hogy a 2024-es folytatás még nehezebb és súlyosabb lemez lett, 27 percen át tartó pusztítás 10 számba sűrítve.

Alig akarom elhinni, hogy már harminc éve annak, hogy mindannyian elindultunk a sivatagba. Ez az utazás, ami azóta is tart, hol rövidebb, hol hosszabb ideig, de az egészen biztos, hogyha egyszer részt vettél rajta, akkor újra vissza fogsz térni. Ünnepeljük együtt a Kyuss legendás, Welcome To Sky Valley albumát.

Kézenfekvőnek tűnne a friss The Idoru lemez kapcsán a This Callinggal való párhuzamokkal indítani. A két zenekar hasonló műfajban mozog, az aktuális lemezeik közel azonos időpontban jelentek meg, ráadásul a tagságot tekintve is akad, pontosabban akadt több átfedés. Azonban még a This Calling relatíve friss csapat, addig a The Idoru egy bő két évtizedes múltra visszatekintő, és az ötödik nagylemezénél tartó formáció.

Véletlenek pedig, igenis vannak! Vagy mégsem? Szerencsés véletlenek tutira! A Szlovákiában található Kassától nem messze lakom. Kassán van egy remek kis underground klub, aminek mindig figyelem az eseményeit. Szembe jött, hogy lesz Black Pyramid koncert, ezzel egyidőben pedig megkaptam a zenekar új anyagát promóban. Véletlen lenne, hogy ekkor landolt nálam a The Paths Of Time Are Vast? Nem hinném!

Ezeken az oldalakon már magam is többször leírtam, hogy az underground és a supergroup kifejezések nehezen férnek meg egymás mellett. Hogy most mégis egy mondatban kell emlegetnem a kettőt, annak természetesen maguk a szereplők az okai.

Az Amerikan Kaos egy új formáció, amit Jeff Waters, az Annihilator főnöke hozott létre. A napokban megjelent első nagylemezt több vendégzenész segítségével vették fel, a játék neve pedig régi vágású hard rock. Abból is a jobbik fajta.

A WitcheR mindig a maga útját járta. Aki ismeri a Vas megyei formáció eddigi kiadványait, minden bizonnyal egyetért ezzel a kijelentéssel. Ez az út pedig mára odáig vezetett, hogy Karola és Roland mindenféle külső körülménytől függetlenül, a saját tempójukban, és kizárólag az önmagukkal szemben támasztott elvárásoknak megfelelve tudnak zenélni.

Keresztény nu-metal. Ez a jelző már a kétezres évek elején is érdekes volt. Sokkal inkább helytállónak látnám, a vallásos metal vagy valami hasonló megnevezést. Hihetetlen, hogy a Payable On Death már több, mint harminc éve aktív. Az is hihetetlen, hogy az igazi sikert hozó albumuk már lassan huszonöt éves lesz. Még hihetetlenebb, hogy az elmúló világhír után is talpon tudott maradni a zenekar. Aztán itt vagyunk most 2024-ben és a soron következő albumukról fogunk most beszélni, hiszen a Nemzetközi Star Wars nap előtt megérkezett a zenekar tizenegyedik albuma, itt van a Veritas.

A hagyományos heavy metal német alapkövének számító Accept szorgos rendszerességgel jelentkezik új nagylemezekkel. A Humanoid a tizenhetedik albumuk, de már a legutóbbi újraélesztés óta is a hatodik.

Bizonyos zenekarok sokat tettek azért, hogy a folk metal a 2010-es évek elejére sokak szemében vásári mulatsággá, illetve a folk előtag szimplán szitokszóvá vált. A szórakoztatási szándék több esetben megelőzte, és manapság is megelőzi a lokális tradíciók ápolásának célzatát, az adott régiók helyi sajátosságainak felvállalását. Számomra akkor kezdett igazán kiüresedni a műfaj, amikor olyan nemzetek képviselői is előálltak a maguk viking metal zenekaraival, akiknek a skandináv örökséghez földrajzi szempontból semmi közük.

Vannak zenekarok, akik egyszer nagyok voltak, aztán szépen lassan elhalványult a ragyogásuk, aztán pedig két lehetőség maradt a számukra. Vagy eltűntek totál, vagy még úgy ahogy működnek, néha adnak egy kis életjelet és ennyi. Ez a tendencia különösen igaz az olyan zenekarokra manapság, akik a kétezres évek elején mentek hatalmasat. Vajon Az Alien Ant Farm hova tartozik? Melyik tábort erősíti a zenekar a legújabb Mantras című albumával?

Néhány hete emlékeztünk meg Peter Gabriel aktuális szólólemezéről, február közepén pedig befutott az egykori kolléga, Steve Hackett önálló korongja is. Még a Genesis alapító-frontemberének albuma sokak számára esemény, addig a régi társ, a gitáros Hackett sokadik lemeze egy szűkebb táborhoz szól, azokhoz, akik árgus szemekkel figyelik a progresszív rock aktualitásait.

Mick Jaggerék tavaly egy váratlanul erős lemezzel rúgták rá az ajtót a gyanútlan fiatalságra. A Hackney Diamonds afféle felvezetőjeként a zenekar múlt februárban jelentkezett a Grrr Live! című dupla élő anyaggal, a levezetés szerepét pedig a Live At The Wiltern névre hallgató újabb dupla koncertanyag is betölthetné. A helyzet azonban nem ez, mivel ebben az esetben az időrend nem stimmelne.

Mindenkit vár a busz! De ez nem a csodálatos iskolabusz és nem is a legendás 99-es BKV járat. Ezen a buszon mindenki mosolyog a másikra és közben hevesen bólogat. Egy szó, mint száz, ez a Cannabus és az Other Side.

Számomra a Whom Gods Destroy belépő anyaga a Sons Of Apollo nyílegyenes folytatása. Bár nem minden tekintetben tekinthető a harmadik S.O.A. lemeznek, de ha a betűtípus mellett a nevet is meghagyják, az Insanium alapvetően passzolna az ottani – utóbb igen rövidnek bizonyult – diszkográfiába. Nézzük a tényeket!