A svéd származású Monolord szinte a semmiből robbant be a doom köztudatba és már az első lemezével maga alá gyűrte a műfaj rajongóit. Ritka az, hogy valaki már az első albumával kultikussá váljon, az pedig még ritkább, hogy a második album egy ilyen debütálás után megállja a helyét. Tíz éves a Vænir.
A hatvanas évekbeli LSD-tripek talán egyetlen pozitív hozadéka a pszichedelikus rockzene létrejötte, mely az akkoriban megjelent rocktörténeti mérföldkövek jelentőségén túl még hat évtizeddel később is szépen virágzik (igaz, a kilencvenes években az elektronikus zenékbe is átszivárgott a pszichedelia mint olyan, és ebben a formában vette át az ízlésformálás gyeplőjét).
A Linkin Park mindig is érdekes helyet foglalt el a szívemben. Szerettem is meg nem is. Jó is volt, de közben valahol azt éreztem, hogy mégsem száz százalékos. Sokkal közelebb éreztem magamhoz tini éveimben a Limp Bizkit-et (mondjuk ez nem változott) de mégis van valami megmagyarázhatatlan erő ebben a zenekarban is, ami miatt még ma is hallgatom. A zenekar indulását bemutató könyv pedig remek alkalom volt, hogy újra elővegyem a diszkográfiát és lepörgessem. Szerintem, ilyen A Csúcsra vezető út.
Nem is tudom, hogy mi volt a meglepőbb, hogy a Puddle Of Mudd új albummal jelentkezik vagy az, hogy a zenekarról most nem amiatt hallok, hogy az énekes, Wes-t megint letartóztatták. Még inkább meglepetés, hogy van kiadó, aki ennyi bukta után még bízik ebben a zenekarban és kiadja a hetedik stúdió albumot Kiss The Machine címmel. Meglepetés szót használtam már? Csak azért mert ez a kiadó a Nuclear Blast…
A régi hazai demó felvételek lelkes gyűjtőjeként fél évtizede meglepetésként ért a hír, miszerint a somogyi Butchers újjáalakult. Bár az utóbbi kifejezés helyett az újra aktivizálta magát lenne az adekvát megállapítás. Az egykori négyes tagjai közül ugyanis a gitáros/énekes Betlehem József és az ütős Dernanecz Zsolt azok, akik negyedszázad múltán ismét hangszereket ragadtak. A két zenész célja az volt, hogy igazságot szolgáltassanak a régi Butchers szerzemények egy részének, úgy, hogy az általuk arra érdemesnek ítélt korai dalaikat újra rögzítik.
Negyedik nagylemezéhez érkezett a 2014-ben gründolt budapesti instrumentális post-rock zenekar, a TÖRZS. A Menedék május 16-án jelenik meg a Pelagic Records gondozásában. A Balázs Soma - gitár, Nyitray Dániel - basszusgitár és Szijártó Tamás - dobok alkotta trió öt számot rögzített az új albumhoz, melyek mindegyike egy-egy melankolikus utazás az emlékek birodalmába, lassan csordogáló kis patak az audiovizualitás erdejében.
Sötét fellegek gyülekeznek Európa ege felett. Lengyelország újra ránk szabadítja a gonoszt és annak minden formációját. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor megtudhatod, hogy a jó Isten milyet is székel. Na, izgalomba jöttél? Itt van a Behemoth tizenharmadik stúdióalbuma a The Shit Ov God!
A Ballbreaker nagyon sokáig az egyik kedvenc AC/DC albumom volt. Nem is tudom, hogy miért szerettem annyira, miért állt ennyire közel a szívemhez. Volt benne valami különlegesség, ami magával ragadott miközben én a hetedik életév felé trappoltam. Na, de milyen így harminc év távlatából ez a lemez? Simogassuk meg és kiderül, hogy harap-e még?
A rendhagyó kislemezről írt ajánlóból terjedelmi okok miatt kispóroltam a magyarázkodást, a Kraftwerk szerepeltetését indokló lehetséges miértek felsorolását. Most se mennék bele a részletekbe, tényleg csak néhány példát hoznék fel arra, hogy rocker körökben miért nehezen megkerülhetők az elektronikus zene ’70-es évekbeli német úttörői.
Manapság nem túl gyakori, hogy egy zenekar bemutatkozó albuma rögtön nagykiadós hátteret kap, főleg nem egy olyan irányban, mint a garázspunk, pláne, ha az a nyolcvanas éveket idéző, ma már megmosolyogtató sátánista körítéssel van megszórva. A Teen Mortgage mégis megugrotta ezt a lécet, a Devil Ultrasonic Dream pedig nem is tököl sokat, egy nagyon izmos, punkos anyaggal találkozik, aki rászánja magát arra, hogy meghallgassa a duó debüt albumát.
A Platon Karataev azon zenekarok közé tartozik, akik albumról albumra újraértelmezik önmagukat, miközben mindig megőriznek valamit abból az érzékenységből, ami az első pillanattól meghatározta őket.
A politikai és társadalmi témákat koncepciózus módon feldolgozó zenekarok (sajnos) soha nem szenvednek ihlet hiányban, hiszen mindig van kire és miért dühösnek lenni, egyedül azon kell törni a fejüket, hogy milyen zenei aláfestést kapjon a mondanivaló.
A Deafheaven a 2010-es évek meghatározó csapata volt. Ott voltak az elsők közt, akik vegyítették a black metalt a shoegaze elszállós, álmodozós soundjával, a 2013-as Sunbather pedig elég nagy hullámokat vert az undergroundban. Persze, ahogy az egy új hangzásvilágnál lenni szokott, legalább annyi utálat szakadt a nyakukba, mint rajongó. Nekem eddig nagyjából semleges volt a csapat, a Sunbather tetszett, de nem gyakorolt akkora hatást rám, mint például az Alcest. Később el is vesztettem a fonalat velük kapcsolatban, a legutóbbi Infinite Granite-nál pedig elfogadtam, hogy ez már nem nekem szól. Érdekes módon a legújabb Lonely People With Power teljesen visszakanyarodott a korai érához, sőt ennyire agresszívak talán még sosem voltak.
A svájci Borgne még az előző évezred végén alakult, azaz manifesztálódott, lévén a formáció mögött az induláskor egyetlen személy, bizonyos Bornyhake állt. Ha a LADLO kiadó neve önmagában ugyan nem, a lemez borítója a fekete fém territóriumán belül kevésbé járatosak számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy emberünk annak idején a „pokoli ricsaj” mellett kötelezte el magát.
Vajon a doom metal mint műfaj, miért nem lépte át sosem (kis túlzással) az underground küszöbét? Pedig a világ egyik leghatalmasabb metalbandájától, a Black Sabbathtól eredeztethető. Az, hogy a csigalassú ütemekre épülő, vegytiszta doombandák kissé öncélú húrtépése nem hatol át minden falon, még érthető is, de hogy egy olyan heavy/doom metal zenekar, mint például a Warlung, miért nem tarolta még le a fél világot, az hatalmas kérdőjeleket állít fel számomra.
Nemrégiben megjelent a Scowl második nagylemeze, ami valamilyen szinten stílusbeli változást hozott az egyelőre még csak a második nagylemezénél járó, bár több EP-n is túllevő zenekarnál. Most akkor ez milyen zene? A nu metal mellett a visszatér a grunge is? Kapunk egyáltalán választ a kérdésekre?
Egyszer olvastam, hogy minden zenekarnak egyetlen egy eredeti, önazonos albuma van csak a karrierje során, ez pedig a legelső, amikor még semmilyen elvárásnak nem kell megfelelniük. Sem maguk felé, sem a közönség felé. Egyszerűen csak kiadják azt, amik ők maguk valójában, ellenben utána már mindig meg akarnak felelni. Jobb legyen, mint az előző lemez, többen jöjjenek ránk, itt jobban szóljon a gitár stb. A Deftones már első alkalommal sem okozott csalódást. Harminc éves az Adrenalin!
Angol, illetve ír gyökerei miatt a shoegaze irányzatot hajlamosak vagyunk összemosni a britpoppal, vagy legalábbis annak egyik leágazásaként azonosítani. Bő három évtized távlatából, Közép-Európából szemlélve a dolgot azonban úgy tűnik, hogy a két zenei világ a La Manche csatorna túlpartján nagyjából szinkronban kezdett kibontakozni. A táptalaj közel azonos volt, ám még az előbbi elsősorban a hangok által keltett hangulatteremtésre, utóbbi alapvetően a dalokra koncentrált.
A kétezres évek elején eléggé rajta voltam a skandináv rock ‘n’ roll-on, The Hellacopters, Gluecifer, The Hives, Refused meg ilyenek, aztán valahogy elhalt ez az érdeklődés, illetve a nagy kedvencek vagy földbe álltak vagy hosszabb szabadságra mentek.
Az 1995 óta gyaluló finn szimfonikus black metal banda, az ...and Oceans tulajdonképpen egy jó ideje már simán beleesik az experimentális metal kategóriába, ugyanis a zenekar a második nagylemeze után arculatváltásba fogott: egy logóváltoztatást, valamint egy zenei iránymódosítást eszközöltek a srácok az indusztriális vonalra kanyarodva.
