Kanada thrash vonalon már a hőskorban is kitermelt néhány klasszikust. Elég csak az Annihilator, a Voivod, a Sacrifice, a speed úttörőként is számon tartott Exciter vagy a Razor irányába mutogatnom. Az észak-amerikaiak manapság is élik a műfajt. A léptékek nyilvánvalóan jóval kisebbek, mint három és fél-négy évtizede voltak, de napjainkban is akadnak arrafelé olyanok, akikre érdemes egy szűk háromnegyed órát szánnunk.
Azon gondolkodom, hogy mikor találkoztam először a Mogwai-al és bizony nehéz felidézni, mert eléggé egybefolynak az évek meg a diszkográfia is, de a post-rock már csak ilyen: slágerek helyett hömpölygő folyamatzene.
Az idei év tényleg rávilágít arra, hogy egyre jobban rohan az idő. Nagyon sok albumot megsimogatunk majd, amik közül már jó néhány negyven éves is elmúlt. Hihetetlen….Közben pedig azt vesszük észre, hogy amiken pörögtünk tizen évesen, azok már húsz-huszonöt éves lemezek lettek. Hová tűnt ez az idő? Most például azon kaptam magam, hogy a Lamb Of God egyik legjobb lemeze tíz éves lett! Jöjjön a VII: Sturm und Drang!
Októberben már lelkendeztem egy sort a régi Nightingale korongok újrakiadása kapcsán. Tavaly ősszel két lemezről volt szó, ezúttal az akkor említett I és Nightfall Overture között kb. félúton megjelent, 2004-es Invisible korongra kell, hogy felhívjam a feltehetően maroknyi hazai érdekelt figyelmét.
Évtizedek óta meg vagyunk győződve róla, és rendszeresen hangoztatjuk is, hogy a régi iskolás death metalban semmi újat sem lehet mondani. Ha kizárólag a dolog zenei vetületét nézem, egyet kell értenem a fentiekkel; gyorsan hozzátéve, hogy részemről semmi gond sincs ezzel. A tematikát tekintve azonban egy-két csavar, netán némi kreativitás segítségével még manapság is van helyük az egyéni ötleteknek.
A hazai underground képviselőitől mindig örvendetes egy olyan bemutatkozó lemezt kézbe venni, amely kívül-belül kész van. Értem ezalatt azt, hogy a zenészek nemcsak a céljaikkal vannak tisztában, hanem azok eléréséhez részükről adott is a megfelelő háttér, mind az irányvonal, mind a hangszeres felkészültség, mind pedig a megjelenési forma tekintetében.
Vajon készült-e bármiféle kutatómunka arról, hogy egészen pontosan kitől is eredeztethető a stoner rock mint műfaj? Hol található a stoner rock bölcsője? Melyik országban, városban? Általában a Kyusst szoktuk elsőként bedobni ebbe a kosárba, pedig elképzelhető, hogy előttük is pengették már a torz, búgó, és kövér riffeket.
Ha otthon vagy az epikus hangulatú metal zenék világában, az Ereb Altor neve tuti szembejött már veled. A svéd zenekar a Bathory viking érájának hagyományait ápolja kitűnő érzékkel, de koránt sem lenne igazságos kópiabandaként hivatkozni rájuk. Az évek során kialakították a saját hangzásvilágukat, annyira pedig talán még sosem volt letisztult az összkép, mint a Hälsingemörker esetében.
A megtévesztő zenekarnév ellenére szó sincs white metalról, épp ellenkezőleg. Szerencsésebb csillagzat alatt nem kellene magyarázkodnom a svéd melodikus black/death metal formáció elnevezését illetően. A göteborgiak neve azonban az irányzat képviselőinek felsorolásakor általában a listák legvégén, közvetlenül a három pont vagy az stb. előtt keresendő.
Amikor a 2020-ban megalakult francia metalbanda, a March Of Scylla lemezelőzetesének szövegmellékletét böngésztem, azt a stílusbesorolást találtam feltüntetve, hogy a srácok progresszív metalt nyomatnak, nekem viszont olybá tűnt, hogy ez sokkal inkább modern metal és punktum.
16 epizód és kicsit több, mint 230 lemez végighallgatása kellett ahhoz, hogy megdőljön az a meggyőződésem, hogy a magyar folk metalnak se értelme, se létjogosultsága nincs. Kicsit most más ember lettem, kicsit megváltoztam :) Ettől még nem lettem feketeöves folk metal hívő, csak találtam egy ellenpéldát... Emellett pedig a jól megszokott hullámvasút az epizódon belül jófajta stoner-től a dögunalom thrashig, közben némi trve underground blekk - csak a szokásos.
A Great American Ghost már egy ideje ott kísért a modern metalcore és hardcore színterén, és bár sosem a hype vitte őket előre, annál stabilabban építették ki a saját, mocskosul erőteljes hangzásukat. Egy dolog biztos volt, amikor megérkezett a banda negyedik, Tragedy Of The Commons című nagylemeze: nem lesz tőle jókedvem.. Ez igazából annak köszönhető, hogy a zenekar rendszerint nyíltan politikai témákat boncolgat, amitől általában nem kap röhögőgörcsöt az ember. Ezúttal a politika háttérbe szorult, helyette a kisember hétköznapi nyomorát vették górcső alá, ami valljuk be, szintén feszkó a gyomornak. Aggodalomra viszont semmi ok, a téma szélsőséges mivolta ezúttal is extrém zenei formában nyilvánul meg, ahogy a bandától elvárható és az ügyeletes hangulatfelelős, Will Putney is hozta a kötelezőt, sőt annál többet is.
A Yawning Man és a Fu Manchu zenekarok közötti baráti viszony az idők folyamán két oldalhajtást is kitermelt már: elsőként a Big Scenic Nowhere került felszínre, melynek stílusa az anyazenekarok egyfajta fúziójaként is definiálható, majd pedig a Yawning Balch állt össze, amely viszont a Yawning Man elszállósabb, pszichedelikusabb irányvonalán mozog.
A múlt héten jelent meg a svéd The Night Flight Orchestra hetedik nagylemeze. Új a kiadó, a gitáros, sőt, az egyik vokalista lány is, a zenéjük azonban szemernyit sem változott – és ez nagyon jól van így!
Hölgyeim és uraim, két éves kihagyás után a PanterA (lehet, hogy utoljára) de holnap ellátogat kis hazánkba. Pár héttel ezelőtt már megosztottunk veletek egy cikket, amiben benne volt, hogy mi milyen dalokra is lennénk ismét kíváncsiak a zenekartól. Most azonban úgy gondoljuk, hogy ennél a vasárnapnál, nincs is jobb alkalom, mint megemlékezzünk a zenekar huszonötéves, utolsó albumáról. 2000 március 21-én jelent meg a Reinventing The Steel, ami mindenképpen lezárt egy korszakot. Holnap találkozunk!
1991 a lemezmegjelenéseket tekintve a(z egyik) legjobb év volt a hazai heavy metalban, 1996 pedig talán a legrosszabb. A múlt század utolsó évtizedének legelején a teljesség igénye nélkül olyan kazettákat vehettünk kézbe, mint az Adj új erőt, a Feketében, az Ítéletnap, a Kegyetlen évek, a Kísértetkastély, az Együtt a szeméttel vagy hogy az utóbbi kapcsán még Szolnoknál maradjunk, a Lady Macbeth első albuma.
A tavalyi év egyik legszomorúbb zenei híre a számomra az volt, hogy erre az évre csúszik a Year Of The Cobra új albuma. Ezzel sajnos nem lehet mit csinálni, de az orr lógatásnak vége, hiszen megérkezett a promóciós anyag és volt lehetőségünk végig hallgatni a lemezt nem is egyszer!
Neal Morse a kortárs progresszív rock szcéna azon veterán előadóinak egyike – Steve Hackett a másik –, akiknek aktuális dolgaira időnként még manapság is képes vagyok rácsodálkozni. Az előző mondatban az időnként szó kiemelt súllyal esik latba. Javarészt ugyanis az időhiány számlájára írandó, hogy Morse minden megmozdulását nem vagyok képes követni.
- Nézd, milyen szép így az erdő! - szólott a nappali ablakából kifelé bámészkodó Grànt.
Ebben az epizódban a két húzónév az Edda és az Ossian. Mindkét legendás banda 2015-ben új lemezzel jött és csak el kéne döntenünk, hogy melyik ment nagyobbat. De majdnem mindegy is, mert a top 10 2015-ös listára ebből a kupacból egyikük sem megy, azt egy másik bántóan elfeledett banda szállította...ez derül ki az epizód végére. De azért fekete fémet is hoztam, mert az mindig jól esik, de a Nyomi Róka is akkorát tekert nekünk ide, hogy szem nem maradt szárazon...
