Folytatódik az idén 18 éves Cudi Purci Booking tavaszi koncertmaratonja, lesz retro rock, zajrock és miegymás. Alább a részletek.

Egy semmihez sem hasonlítható, de úgy nagyjából matekrockot elemi lendülettel és játékossággal játszó japán csajtrió, a Tricot mutatja be második nagylemezét március 20-án az A38-on. Előzenekarként pedig a Liveurope támogatásával egy fiatal, de annál érettebb szlovák trió, ami tavaly jelentette meg első nagylemezét.

1 hete lecsengett a Magyar Dal Napja. Őszintén szólva 1 meghíváson és 2 Budapesten látott koncertposzteren kívül hozzám más nem jutott el belőle - hiába a számos vidéki helyszín, hiába a párhuzamos(!?), és mintha néminemű tematikus bontásra törekedő koncertkínálat, hiába a talán minden eddiginél nagyobbnak ígért media covering... Nem volt eget rengető, mondjuk ki, lássuk be: se tévében, se rádión, se neten nem ért hozzám bármi érdemi reflexió, vagy akár egy tikszaros említés róla, és még az ott szereplő zenészkomák is csak vállat vontak: van ilyen is, hát vótunk, hát jóvót. Sőt, a nem-fővárosi helyszínekre (Boldog?! Hajdúnánás?! Martonvásár?! komolyan?) úgy fest, a "népünnepély szervezői", legyenek helyiek vagy központiak, csak a térségbéli parányi & big bandeket hívták, meg a szarráropott sarkú néptáncos-népzenész bagázst, akik valószínűleg minden nyüves helyi minifeszten amúgy is csujogatnak - mintha a kortárs rockzene, vagy akárcsak a kortárs magyar, de angol nyelvű zene egyáltalán nem is létezne. Mintha az nem is lenne magyar.

Ezt szeretnénk orvosolni. Az Ez-Is-Magyar-Dal!-Napjával azt tervezzük, hogy minden évben szeptember 2. hétvégéjén felhívjuk a figyelmeteket azokra a friss, nyugati színvonalú, mégis keleti állapotok közt boldogulni kénytelen hazai előadókra, akiknek a kultúrpolitika jelenlegi menete, vagy a becsontosodott kőbányai közízlés nem juttat elég rivaldát. Majd mi. Nekik. Helyettük. Kúriabéli puhányok, nyavalyások, ha gyötör a láz, fületek nyissátok gyorsan, hallgassátok: el se fogjátok hinni, hogy EZEK a bandák, ezek a számok, mind-mind magyarok...

A győri illetőségű Rosa Parks az elmúlt öt év egyik legkitartóbb és legőszintébb hazai underground színfoltja, akik a kezdeti dalok post-rockos lebegéséből egy sokkal matekosabb, izgalmasabb hangzásvilágra tettek szert az utóbbi másfél évben. Ezt bizonyítják az I scream, you scream, we all scream for mainstream című nagylemez dalai is, melynek bemutatója tegnap volt a Dürer Kertben.

2012. május 13-án vasárnap a tengerentúli post-rock szcéna egy, nálunk még talán kevésbé ismert képviselője, a Deadhorse lép fel a BLOG Music Club-ban a remek győri Rosa Parks társaságában.

A 2009-ben Erie-ben alakult Deadhorse a három amerikai turnéja után először jön át Európába, hogy egy több mint harminc állomásos turné keretében végre megmutathassa magát többek között a magyar közönségnek is. A stílusában és attitűdjében jellegzetesen tengerentúli underground instrumentális post-rock zenekar 2010-ben jelentette meg első és eddig egyetlen nagylemezét We Can Create Our Own World címmel, amit azóta néhány publikussá tett koncertfelvétel ill. egy split valamint szinte folyamatos koncertezés követett. A kezdeti időkben a szinte természetesnek tekinthető tagcseréket követően a mára megszilárdult felállás erősebb mint valaha, a Deadhorse jelen pillanatban egy erőtől duzzadó, rendkívül kreatív zenekar képét mutatja a színpadon. A két gitár-basszgitár-dob-zongora felállású csapat „vegytiszta” post-rock zenekarként jellemezhető, zenéjükben megvan mindaz a szépség, érzelemgazdagság és energia ami ezt a műfajt érdekessé és szerethetővé teszi. Jól megkomponált, epikus, sodró lendületű szerzeményeiknek a zongora használata remek hangulati többletet ad, a lassú témabontogatásokból építkező témák erőteljes, helyenként monumentálisnak nevezhető katartikus érzelmi csúcspontokban teljesednek ki…a keményebb, metálosabb hangvétel viszonylag ritkábban jön elő, a Deadhorse a post-rock szebb és érzelemgazdagabb ágát képviseli. Szinte garantálható, hogy itthoni debütálásuk a tavasz egyik emlékezetes pillanata lesz, remélhetőleg az itthoni szcénán belül is minél többen megismerik és megszeretik ezt a valóban figyelemre méltó zenekart.

Azzal, hogy a tavalyi God Is An Astronaut koncert több helyen is úgy lett aposztrofálva, mint 2011 egyik legkirályabb bulija, magasra lett téve a mérce. Én személy szerint nem voltam ott azon az eseményen. Gondolom voltak még ezzel egy páran, de az előélet miatt, vagy a munkaszüneti napi elő este okán, igen komoly tömeg verődött össze. Mert azt azért nem gondolnám, hogy maga a post-rock műfaja hirtelen olyan népszerűségre tett szert, hogy kis híján megtöltsön egy Dürer nagytermet.

Két évvel ezelőtt új értelmet nyert számunkra az alázat fogalma, hiszen az olasz Valerian Swing úgy időzítette első Európa-turnéjának a többinél korábban megbeszélt budapesti állomását, hogy közben két cseh állomás ékelődött az azóta megboldogult Pogo Loco köré. Ez azonban nem jelentett gondot a turné elején trióra fogyatkozott math rock-bandának, és kérdés (valamint énekes) nélkül levezették az országok közötti különbséget csak azért, mert a kimondott szónak igen is értéke van. És legnagyobb szerencsénkre a zenekar hozzáállása mit sem változott.

Nagy örömmel jelentjük be, hogy a God Is An Astronaut koncertjét követően az európai postrock-színtér egy másik, ínyencek által különösképp kedvelt zenekarát hozhatjuk elsőként Budapestre a norvég The Samuel Jackson Five formájában. A 2001-ben még drum and bass-projektként indult zenekar a kilencvenes évek szabadelvű szellemiségét emelte át az új évezredbe, hiszen úgy tekinthetjük őket a post-rock színtér részének, hogy közben zeneileg túlmutatnak ezen a skatulyán, elvégre főként progresszív rock, indie, (free) jazz és folklór hatásokból építik fel következetesen kibontakozó dallammontázsaikat.

Tavaly év végén jelent meg a Rosa Parks bemutatkozó nagylemeze. A győri csapat arról az amerikai hölgyről nevezte el magát, aki 1955-ben, feketeként, nem volt hajlandó átadni a helyét a buszvezető utasítása ellenére sem egy fehérbőrű utasnak. Gondolom, egyfajta ars poetica-ként is felfogható ez: a srácok szeretnék felbolygatni a magyar rockzene állóvizét. Valóban igen érdekes anyaggal jelentkeztek. 5 számos, 31 perces lemezük egy percet leszámítva teljesen instrumentális, jellegzetes, jól összerakott, átgondolt koncepció alapján készített. A folytatásban részletesebben behatolunk a poszt-rockerek világába.

Ugyan már többen is elkészíthették 2010-es évértékelésüket, amivel nyilván lezártnak tekintették kiadványok tekintetében az esztendőt, a győri Rosa Parks most mégis azon lesz, hogy megbolygassa ezt az állóvizet, hiszen mától vált elérhetővé a srácok bemutatkozó nagylemeze, amely Black Is The Color Of Bondage, Blue Is The Past címre hallgat. A felvétel öt dalt tartalmaz több mint félórás terjedelemben, minőségében pedig a már megszokott, nívós post-rock/indie keveréket oltja bele egy játékos, ám velejéig impresszív és kétségkívül megindító zenei közegbe, amely nem nélkülözi a kilencvenes évek screamo-elemeit és egyes math-rock betéteket sem. A dalokon így nem csupán a zenei tapasztalat – amit olyan koncertek szolgáltattak, mint a Gifts From Enolával, a Khudával, a Single State Of Mannel, vagy éppen a Heirsszel közös fellépések –, hanem az őszinte érzelmi töltet is kellően megjelenik ahhoz, hogy úgy tekintsünk a Rosa Parks bemutatkozó nagylemezére, mint egy új fejezetre a hazai post-rock színtéren. A kiadvány pedig – ahogy a srácok tavalyi EP-je is – ingyenesen letölthető az alábbi linkről.