Komoly várakozás és tapintható izgalom övezi Kerry King első albumának megjelenését. A Slayer gitárosa nem árult zsákbamacskát, és az idő előtt nyugdíjazott zenekarának egyenes folytatását ígérte. Vajon tartotta a szavát?

Nem én vagyok a legnagyobb Deicide-szakértő a világon, a klasszikusaik sokat pörögtek nálam is, de az újkori termésből egyedül a legutóbbi kissé középszerűre sikeredett Overtures of Blasphemy-t hallottam teljes egészében. Nem mondom, hogy a plafont verdesték az elvárásaim az új korong iránt, és ezen csak tovább rontott, amikor megláttam az ötlettelenségről árulkodó AI-borítót, de végül kellemes meglepetés lett a Banished by Sin.

A 2013-ban Kentucky-ban alakult kvintet, a Knocked Loose nem szokott könnyen emészthető témákkal előhozakodni sem hangzásban, sem pedig dalszövegeikben. Az előző, 2021-es Tear In The Fabric Of Life hat számon keresztül egy bizarr horrortörténetet boncolgat és annyit elárulhatunk, hogy a 2024-es folytatás még nehezebb és súlyosabb lemez lett, 27 percen át tartó pusztítás 10 számba sűrítve.

Kézenfekvőnek tűnne a friss The Idoru lemez kapcsán a This Callinggal való párhuzamokkal indítani. A két zenekar hasonló műfajban mozog, az aktuális lemezeik közel azonos időpontban jelentek meg, ráadásul a tagságot tekintve is akad, pontosabban akadt több átfedés. Azonban még a This Calling relatíve friss csapat, addig a The Idoru egy bő két évtizedes múltra visszatekintő, és az ötödik nagylemezénél tartó formáció.

Ezeken az oldalakon már magam is többször leírtam, hogy az underground és a supergroup kifejezések nehezen férnek meg egymás mellett. Hogy most mégis egy mondatban kell emlegetnem a kettőt, annak természetesen maguk a szereplők az okai.

Simán elképzelhető, hogy nem a megfelelő körökben forgok – ebben az esetben vállalom is a felelősséget a hanyagságomért —, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak mi, hanem a hasonló műfajokban utazó hazai webes fórumok is hanyagolják az angol, Big Big Traint. Róluk szóló magyar nyelvű irományba jómagam csak elvétve botlottam, azok is szinte kivétel nélkül az aktuális vonatos lemezzel foglalkoztak.

A Black Tusk akárhányszor okoz csalódást, valahogy mégis fenntartja bennem azt a kíváncsiságot, mint amit Max Cavalera. Hiába nem jön be egy-egy album mégis újra és újra nekimegyek az új lemezeknek. Mi az, hogy nekimegyek…. Azonnal kattintok a promós linkre és teljes figyelemmel hallgatom a lemezeket. A semmiből jött a hír, hogy a Season Of Mist gondozásában itt van egy újabb lemez, itt van a The Way Forward.

A 90-es évek eleje óta aktív német Vanden Plas a múlt héten adta ki a tizenegyedik nagylemezét. A hosszú című The Empyrean Equation of the Long Lost Things megjelenését egy tagcsere előzte meg – ilyen eddig nem fordult elő a kaiserslauterni csapatnál.

Kíváncsi lennék, hogy ha csak úgy ideírnám a Peter Garrett nevet, vajon hány olvasónknak lenne fogalma róla, hogy kiről is van szó! Nos, az elsődleges támpont a Midnight Oil zenekar, melyet tapasztalataim szerint itthon is a videoklipje révén a Beds Are Burning dallal, jobb esetben az annak otthont adó Diesel and Dust lemezzel azonosítanak. Az ausztrál formáció azonban közel sem egy egyslágeres/egylemezes csapat, hanem egy tekintélyes múlttal és – reményeim szerint még némi – jövővel is rendelkező zenekar.

A Borknagar tagsága a 2016-os Winter Thrice lemezt követően megfeleződött. Raádásul alapemberek távoztak Øystein G. Brun gitáros zenekarából. Külső szemlélőként a leginkább érzékeny pontnak a frontember személye körüli változás tűnt. Vintersorg – aki a Cronian projektben is együtt muzsikál az alapító gitárossal – pótlására ráadásul nem is került sor. A zenekar szempontjából legalább ilyen jelentőségű változás volt Jens F. Ryland gitáros távozása, aki a harmadik lemez óta volt stabil pont. Ezek mellett csak zárójelben kellene említeni a doboscserét, azonban a Leprous révén bizonyára időhiánnyal küszködő Baard Kolstad ütős-fronton generációja egyik kiemelkedő tehetsége.

Nagy a nyüzsgés az amerikai progresszív metalcore, az ERRA háza táján mostanság. Jesse Cash nemrégiben adta ki második szólólemezét Ghost Atlas címen, majd április 5-én jelent meg a banda legújabb, sorban hatodik nagylemeze a Cure. A 2021-es önmagukról elnevezett, meglehetősen kísérletező és egyben sikeresnek mondható nagylemez után izgalmas kérdés volt, hogy merre tovább, vajon, ezúttal milyen meglepetésekkel szolgál az ERRA.

Nagy rajongója vagyok a dühös riot grrrl zenekaroknak, kávé helyett mindig jöhet egy kis L7, Babes In Toyland, Hole vagy 7 Year Bitch az álmos reggeleken, de a budapesti tömegközlekedés is elviselhetőbb Donita Sparks vagy Kat Bjelland társaságában. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy bár elsősorban a 90-es évek bandáival emelem a pulzusszámot, azért a frissen pörkölt Shooting Daggers is simán odafér a polcra a többiek mellé.

A Fates Warning két alapembere, Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, készítettek egy albumot, ami elüt az anyazenekar világától, ezért inkább más néven adták ki.  Az előzetes hírek alapján bensőséges, álomszerű, melankolikus zenére számíthattunk.

Elkészült, itt van, megjelent! 6 évvel az előző, szintén nem gyenge Firepower után a Judas Priest kiadott még egy nagylemezt. A zenekar patinás nevéhez méltó anyag született.

Erről a lemezről - októberi megjelenés lévén - még tavaly kellett volna megemlékezni. Mivel nálam időszakosan manapság is előkerül, és a maga mezőnyében egy kétségtelenül figyelemre érdemes kiadványról van szó, néhány hónap csúszás mit sem számít - elvégre az undergroundról van szó. Apropóként pedig itt van a friss, szemet gyönyörködtető kazetta-változat, mely fokozza az élményt.

Február elején az A/Oratos bemutatkozó lemeze kapcsán már emlegettem a Griffon nevét – azóta pedig be is futott a párizsiak harmadik korongja. Bizonyára sokan vagyunk úgy egy-egy underground megjelenés kapcsán, hogy az ismerkedés korai fázisában lelkesedünk az adott kiadványért, majd hetek (hónapok) múltán már nemhogy a dalokra, de magára a kiadvány címére sem emlékszünk, legrosszabb esetben pedig a formáció neve is törlődik a memóriánkból.

A budapesti underground bugyraiból 2013-ban bukkant elő a Dope Calypso formáció. A látszólag komolytalan garázs punk-rock trió február 16-án dobta ki legújabb Giddy Up-ra keresztelt albumát. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ugyanis a sufnituning mögött kiérződik a magas szintű tudás és kreativitás.

Ez a lemez még decemberben jelent meg, ám nekem év elején dobta fel a release radar, és rendesen rajta ragadtam. Hősünk pofátlanul fiatal, még nem tudni, hova forr ki, ezért a tökéletlensége ellenére azt gondolom, érdemes szemmel tartani az útját, egyben bemutatni őt Nektek. 

A Radiohead az a zenekar, ami egy az egyben leválasztható nemcsak a brit rockzenei szcénáról, de úgy nagyjából mindenféle zenei vagy popkulturális trendről is, szóval stílusok felett áll ahogy mondani szokták. Az meg még izgalmasabb, mikor önmaguktól is eltávolodnak, mondjuk egy jó kis Thom Yorke szóló lemezzel, vagy a trippelős - pulzáló krautrock hagyományait (is) ápoló The Smile-lal.

Aki hozzám hasonlóan figyelemmel követi a francia black metal aktualitásait, már minden bizonnyal találkozott a Griffon nevével. A történelmi tematikájú szövegvilággal alkotó párizsi alakulat két lemezt tudhat maga mögött, melyek közül az utóbbi – legyen bár három éves kiadvány – a mai napig rendszeresen előkerül nálam. A kiadó ugyan már bejelentette a harmadik Griffon lemezt is, de azt megelőzően, január közepén befutott az A/Oratos bemutatkozó anyaga, mely formációban a Griffon frontembere, Aharon is érintett.