Olvassa ugyan az emberfia a Skalar facebook oldalán, de valahogy mégis nehezen hiszi: hétfő este teltház a Pecsában? Odaérve aztán tapasztalja, hogy nem egyszerű reklámfogásról van szó, valóban megtöltötték Budapest fiataljai a Városligetet. Ott voltunk a Rise Against koncerten, erről olvashattok a továbbiakban.
Milyen lehet egy akusztikus metál buli? Hála az MR2 Akusztik című műsorának, ezt március 14-én megtudhattam. Persze ez még nem elég, kellett még egy igazán kemény banda is, akik készen állnak arra, hogy megmutassák nem csak árammal teli hangzással tudnak ütős koncertet adni.
Az Ektomorf nemrég kiadott „The Acoustic” című új albumával tökéletes választás volt erre az estére.
Azzal, hogy a tavalyi God Is An Astronaut koncert több helyen is úgy lett aposztrofálva, mint 2011 egyik legkirályabb bulija, magasra lett téve a mérce. Én személy szerint nem voltam ott azon az eseményen. Gondolom voltak még ezzel egy páran, de az előélet miatt, vagy a munkaszüneti napi elő este okán, igen komoly tömeg verődött össze. Mert azt azért nem gondolnám, hogy maga a post-rock műfaja hirtelen olyan népszerűségre tett szert, hogy kis híján megtöltsön egy Dürer nagytermet.
1.fejezet (melyben – bár a kutyát nem érdekli – kiderül, hogy viliricsi benne van a korban, de mégis boldoggá tud tenni egyidejűleg két fiatal – nem egri – leánykát). Az év első igazán tavaszi napján a napfénytől és a tudattól, hogy este koncert van, viliricsi hatalmas adrenalin-fröccsöt kapott. Munkáját a szokottnál gyorsabban és energikusabban végezte. Különös élménynek ígérkezett, hogy 15 és fél éves lányával együtt mehet bulizni. Az ifjú hölgy talán az emo felől, az apuka viszont az industrial metal a la Rammstein irányából közelített, így találkozhatott ízlésük valahol az űrben, a Halálcsillagok közelében.
Miután Norbert Hellacopter barátom átküldte a bristoli illetőségű Turbowolf debütáló nagylemezét, első hallgatás után biztos voltam abban, hogy egy új kedvenccel állok szemben. Nem csoda hát, hogy reménykedtem egy lemez bemutató körútban, ami talán hazánkat is érinti. Ha a hazai buli nem is jött össze, azért Bécsvárosig elmerészkedtek a turbófarkasok, így ismét bevettük magunkat Ádám barátom matuzsálemi járművébe, amiben már fűtés és egyéb extrák is voltak és kiruccantunk Bécsvárosba, hogy le ne maradjunk a zenekar első headliner showjáról.
Van olyan, hogy keresztény metal-core (post-hardcore, screamo, ahogy tetszik), és ennek a műfajnak még éllovasai is vannak. Nyilván elsőre összeegyeztethetetlennek tűnik, de létezik, élnek és virulnak, sőt, péntek este a Skalar jóvoltából Budapestre látogattak, ahol mi is jelen voltunk. Káosz, dara, életem egyik legérdekesebb koncertélménye: Norma Jean és The Chariot koncertbeszámoló a folytatásban.
Régóta érett már ez a randevú. Nem egyszer, nem kétszer, karnyújtásnyi közelségbe került, hogy élőben is láthassam azt a zenekart, ami hazai underground körökben gödöllői fellépése óta is a gyakran emlegetett "én már akkor láttam" státuszát vívta ki magának. Akkor lemaradtam, és még eltelt 9 év az életemből nélkülük. Hallottam felőlük sok rosszat, de még több jót. Lemezről lemezre konstatáltam, hogy egyre közérthetőbb, egyre befogadhatóbb (a populáristól azért még messze van...vagy nem) a zenéjük. A Blood Mountain lemez volt az utolsó, amit feltétel nélkül tudtam szeretni, de még a The Hunter lemez is messze jobb, mint azt egy egyszeri zenekar valaha is képes lenne elkészíteni. Talán nem szánom rá magam a nagy útra, talán megvonom a vállam, mikor láttam, hogy a Mastodon milyen jellegű klub turnét nyom Európában, de ott volt az a bizonyos Red Fang, amit ki tudja honnan ismertem meg 2 évvel ezelőtt. Sokan biztos ismerik a klipjeiket, szerintem messze a legkreatívabb lángelmék ebben a műfajban, de ezen felül bizony remek lemezeket is írnak. Mind a bemutatkozó EP-jük, mind első, self titled nagylemezük kiváló, és ebbe a sorba illeszkedik tökéletesen legutóbbi nagylemezük a Murder the Mountain is.
Szerencse, hogy az emblematikus budapesti teret huszonvalahány éve elkeresztelték November 7 térről Oktogonra. Szárnyalhat a fantázia! Van itt Fogtogon nevű (természetesen) fogászat (nem reklám, csupán érdekesség), de ami sokkal kellemesebb asszociációra ad okot a magunk fajtának, létezik a közelben egy Rocktogon nevet birtokló pince. Mint az elhalt léleknek a purgatóriumon át, úgy kell átkínlódnia magát a nem eléggé züllött rockernek a hosszú, és bor(ozó) szagú előtéren, hogy metal-Mennyországba jusson. Ezen a ponton - mármint a jóval autentikusabb, pici buliteremben - Szent Péter helyett angol zászlót lengető Eddie szörny fogadott minket - persze, csupán a háttérvászonra pingálva. Viszont kétséget így sem hagyott afelől, hogy mi vár ránk ma este....
Van egy koncert listám azokról a bandákról, akiket feltétlenül látnom kell. Szerepel rajta az Opeth is, így ezt a bulit látni kellett.
Február 22-ét minden bizonnyal a legtöbb, valamire való metálfej már jó előre bekarikázta a szobája falán csüngő naptárban, hiszen a Skalar Music Hungary jóvoltából egy év kihagyást követően újra elért Budapestig, a rendszerint év elejére esedékes metálcirkusz: a Bonecrusher Fest. A Carnifex vezette mulatság olyan neveket tömörített idén a soraiba, mint a Dürer deszkáin tavaly már egyszer megfordult Betraying The Martyrs, a hazai közönség előtt debütáló Molotov Solution és Within The Ruins kettőse, valamint a 2009-ben már nálunk járt, Beneath The Massacre.
Azt mondják, hogy amit a szökőnapon teszel, azt minden szökőévben megismétled. Akkor biztosan zúzni fogunk az A38-on négy év múlva. De azért remélem, hogy erre előbb is sor kerül, még jó párszor.
Az első két előzenekar annyira nem állt közel hozzám, ellenben a The Southern Oracle valami eszméletlen hangulatot teremtett. A fiatalok eléggé felpörögtek a fő attrakcióra, a kicsit hosszabb szünet előtt álló Subscribe-ra.
Mi, akik szombaton este ellátogattunk az óbudai Big Bike Pubba, jelentem, sikeresen megünnepeltük Jung Norbert 42. születésnapját. (Ez főleg hajnali egy tájékán az éjszakai busz megállójában látszott.)
Közhelyek jutnak eszembe, hogy hú, de megy az idő, ez szinte hihetetlen…(Újabb közhely) mintha tegnap történt volna, hogy egy Mister X nevű, dallamos hard rockot játszó zenekar elkezdte nyomatni bele a fülünkbe, hogy „ez a jel, jól figyelj!”. Az ehhez készült (polgárpukkasztó) klipben láttam-hallottam először az ünnepeltet. A következő képet pedig a Pokolgép feliratú mappa tárolja agyamban. A Jung Norbert név a ’gépnek általam vélt legsikeresebb korszakához köthető, a Rudán-éra elején.
Ha dióhéjban akarnám összefoglalni a progresszív rock tótumfaktumának utóbbi másfél esztendejét (amit persze sok ezren megtettek már előttem), a tavaly Fehérváron tapasztaltak alapján a lehető legjobban jött ki a társaság a rizikós dobos-cseréből, zenei felfrissülés azonban nem történt. Ennek fényében akár kérdéses is lehetett volna a Dream Theater soros – fél éven belül a második! – hazai koncertjének kimenetele, ám a csapatnak itthon is van akkora és olyan elkötelezett tábora, hogy egy kevésbé izgalmas új albumra épülő műsor esetén se legyen gond a nézettséggel, Aréna ide vagy oda.
Mit adtak nekünk a rómaiak...akarom mondani a dánok? Andersen, Lego, Tuborg, Carlsberg, K. Rasmussen, Lars Ulrich, Mercyful Fate/King Diamond, Volbeat, és ... és a D-A-D-t!
A pályafutásukat már korábban bemutattuk, így erről nem írok, de érdeklődtem egy dán lánynál, hátha mond róluk valami érdekességet. Ezt válaszolta: "Ó igen ismerem a zenekart, de inkább a szüleim hallgatják őket...". Itt egy pillanatra nagyon öregnek éreztem magam...(köszi Amanda!) és a C202-ben is inkább a középkorúak domináltak, mint a huszonévesek, de a zenekar egyáltalán nem öreges!
Bár a fent említett vagonnyi lóvé esetünkben csupán a patinás amerikai hard rock csapat legutóbbi korongjának címére utal, és mi tagadás, a koncert látogatottsága is siralmas volt, azért a négy „felsőházi képviselő” szerencsére újfent igazolta hírnevét.
II. RÉSZ Innen már csak percek választottak el az este egyik fõőandájától, a Biohazardtól. Mint ismeretes nagy a káosz a zenekar háza táján: az Egyesült Államokban nem tudni még mikor és hogyan jelenik meg az új lemez, az új tag - Scott Roberts - új tag-e, vagy csak beugrós, egyáltalán hogy üzemel ez az egész a színpadon és a többi.
I. RÉSZ Őszintén megvallva a Suicidal Tendencies-t másfél éven belül 3-szorra sikerült látnom nem kis örömömre. A 2010-s a budapesti koncertjük túlzás nélkül felért egy pápai látogatással, szabály szerű eufóriát okozva gondolom még sokad magamnak, ezzel szemben a tavalyi szigetes koncertjüket a csapnivaló hangzás tette (szinte) teljesen tönkre és sajnos a mostani bécsi koncertjük sem volt az igazi hangzás szempontjából. De azért ne szaladjunk ennyire előre.
A helyszín, a tőle jól megszokott módon, nagyon jól végezte a dolgát és mindenféle probléma nélkül bonyolította le az egész estét. Amin különösen meglepődtem, hogy nem kellett betartatni a nemdohányzós törvényt, mivel senki sem próbált meg bent rágyújtani annak ellenére, hogy decemberben még mentek a nagy „na majd én megmutatom, hogy koncerten akkor bagózok amikor akarok” fogadkozások a kocsmákban. De, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor láttam valakit rágyújtani egyetlen szálra bent: Jan Rechbergert az Amorphis dobosát a ráadás számok alatt. Azt hiszem neki ezt megbocsájtjuk.
Kezdhetném azzal ezt a néhány sort, hogy igazán pörgősen indult az Újév, hiszen alig ocsúdtunk fel a szilveszteri pörgés utáni kábulatból – már akinek volt része benne –, máris jött ez a négy fellépős hardcore őrület. A valóság azonban az, hogy épp olyan szétesett és fáradt volt a buli (szándékosan nem „másnapos”-t írtam, straight edge arcok esetében nemigen állná meg a helyét...), mint bárki egy húzósabb év végi mulatozás után.
2010-2011-ben minden a "The Big 4" turnéval volt tele, a magazinoktól, az internetes oldalakon át, a mozikig. Mindenhol leírták, hogy a thrash négy legnagyobb zenekara, milyen alapműveket adott ki és mekkora hatással voltak a zenei világra valamint a rajongók millióira. Ez mind igaz is, de közben ott van a thrash második vonala, amelyben nem kevésbé fontos és legendás zenekarok vannak: Exodus, Overkill, Testament, Death Angel, Forbidden. Európában a Sodom, Kreator, Destruction "szentháromság", valamint a kanadai Annihilator és a brazil Sepultura, de még folytathatnám...
Csupán az itt felsorolt néhány zenekar legalább egy tucat olyan lemezt adott ki, amely alapműnek, de legalábbis klasszikusnak tekinthető! Ráadásul ezek a zenekarok, ha sokat is változtak a pályafutásuk során, ha a működésüket fel is függesztették egy időre, sosem fordítottak hátat a thrashnek, amivel annak idején elindultak és nem csináltak magukból bohócot, mint néhányan, és nem volt olyan szerencséjük mint a "Négyeknek".
"Back to the Eighties, back to the roots! Májusban híre ment, hogy novemberben Thrashfest Classics elnevezésű Európa-turné indul, amelyen részt vesz az Exodus, a Destruction és a Heathen, de a headliner kilétét még nem lehetett tudni, egészen augusztus végéig. Végül kiderült, hogy a Sepultura lesz a főzenekar valamint az ausztrál Mortal Sin is csatlakozik a turnéhoz. És mitől Classics a Thrashfest 2011?