Ismét elkerülte Mo.-ot egy olyan turné amelyet a magyar rajongók is biztosan örömmel fogadtak volna: Lamb Of God + DevilDriver! A LOG Metalfestes koncertje a mai napig emlékezetes így az utazás mellett döntöttem, az egyik legjobb amerikai metal csapat megér egy pozsonyi kiruccanást. A Thrasfesten történtekből okulva most jóval korábban érkeztem a klubhoz, de az aggodalmam felesleges volt: nem kezdtek a kiadottnál korábban.

Meglepően kevesen voltak az MMC-ben, a galériát le is zárták és az állóhelyen is kényelmesen el lehetett férni, ami meglepő volt de a későbbiekben nem bizonyult hátránynak.

DevilDriver
2010-ben a Megadeth előtt láttam őket a PeCsá-ban és már nem emlékszem mi volt a gond, én voltam már túl fáradt vagy a zenekar nem volt elég meggyőző, de a DD nem tett rám maradandó benyomást, így nem is foglalkoztam a zenekarral és a lemezeikkel, nem is tudok róluk sokkal többen, mint ami böngészés közben elém került a neten. Már jóval a kezdés előtt hangos kórus követelte a DD színpadra lépését és amikor Dez és társai mosolyogva besétáltak hatalmas ováció fogadta őket. Innentől nem volt megállás egy percre sem: a DD zenéje a közönségre zúdult és azonnal eloszlatta a 2010-es emlékeimet a sótlan,színtelen-szagtalan zenekarról és ezek után már Dez Fafaráról sem a kifestett nu metal arc fog eszembe jutni,hanem a brutál parasztmetal, ami azonnal beindította a közönséget!

Valószínűleg, amikor 2005-ben megrendezték az első Novarock Fesztivált az osztrák-magyar-szolvák határ közelében, már akkor is a legjobb biznisznek tűnt erre a pontra leverni egy rockfesztivált, hiszen vonzerő, és nem utolsó sorban üzleti szempontból talán a lehető legjobb választásnak bizonyul. 60 hektár pampa - valahol már az se, hiszen a fű kikopott – a semmi közepén.

Ami a Novarock előnye, az a hátránya is. A semmi közepén nehéz egy jó infrastruktúrával és legalább közepes komfortfokozatban fesztivált lebonyolítani. Ha dögmeleg van (dögmeleg volt) akkor gyakorlatilag az öklömnyi kavicsokkal borított szántóföld maga a sziklás sivatag, ahova ha egy kis szél is érkezik mindjárt beduinnak érzi magát a fesztiválozó. Viszont a felhozatal szempontjából idén is erős fesztivált láthatunk és a komfortigényeket legyőzi az a vágy, hogy az egyszeri rokker a kedvenceit láthassa.

A közel két kilométeres parkolóból történő séta közben a The Answer koncertjébe hallgathattunk bele. Aki volt 2009-ben az AC/DC budapesti koncertjén annak ismerős lehet az észak-ír csapat, akik most is jól interpretálták a 70-es években gyökerező, LedZep rokon muzsikát.

Az első banda akiket úgy igazából megnéztünk a Red Stage-en fellépő los angelesi Steel Panther volt. Itt jut eszembe, hogy a nagyszínpad (aka Blue Stage) és e között kábé egy kilométer a távolság és bár becsülendő a szervezők azon törekvése, hogy a színpadok között ne legyen áthallás, azért ez mégis csak kibaszás, főleg ezen a kalahárira hasonlító terepen.  A Michael Starr énekes és Satchel gitáros vezette, a 80-as évek glam rockját megidéző csapat igazi poéngyáros társaság és a közönség is vette, a hol szinte stand up comedybe hajló átkötőszövegeket csakúgy, mint a pinás-baszós dalszöveggel megáldott glam/rock/metál egyveleget.   

Már a Steel Panther-re is nagy tömeg gyűlt össze a délutáni órákban, de a tömeg a Killswitch Engage öt órakor kezdődő fellépésére hízott meg igazán. A csapatba pár hónapja tért vissza az eredeti énekes Jesse Leach és vele egy kis élet is a bandába. Végig nagyon energikusan zenéltek és még a térdmerevítőben fellépő Adam Dutkievicz is kivette a showból a részét.

Korai érkezésünknek köszönhetően sikerült a Huntress-t is elcsípni. Érdekes zenekar ők, vagyis pont hogy inkább nem. Mindig pénz szagú a dolog, amikor egy tök ismeretlen zenekar már az első albuma megjelenésekor rögtön nagy zenekarok előtt lép fel és az angol Terrorizer -ben több oldalas cikkek foglalkoznak velük. Meg is hallgattam én is annak idején, de egyáltalán nem nyűgöztek le. A sallang, a címlapról ugrasztott énekesnő majdnem-pinás képei inkább lázba hoztak, mint az uncsi nótáik. Pontosan ezt tudom levonni a koncert után is, élőben sem vagyunk bentebb. Hiába van (tényleg) jó hangja a szöszinek, hiába a korrekt heavy metal jellegű zenéjük és kiállásuk, jó nóták nélkül egyszerűen semmit ér. Hiába kedvesek és jó fejek a zenekar tagjai, gyanítom pár év múlva a kutya nem fog rájuk emlékezni. Félreértések elkerülése végett azért hozzátenném, hogy nem vészes a dolog, közel sem egy Bíró Ica - Metal Lady szint.

Nagyon szerettem a 90-es évek második felében fénykorát élő holland The Gatheringet. Azt hiszem, a zenekar egyik tagja se sértődik meg, ha azt mondom, hogy melankolikus rockzenéjük sikerének igazi titka Anneke van Giersbergen énekesnő volt. Gyönyörű szép, lágy hangja, angyali megjelenése igazi ikonná tette. A The Gatheringből azóta távozott, különböző formációk tagja lett, a héten pedig szóló előadóként lépett fel a Club 202-ben.

Számomra nem volt kérdés, hogy az idei Kyuss koncerten is ott leszek. Van pár banda, akit az ember minden évben szívesen megnéz, még ha sok utazással és nyűggel is jár Budapest-országba eljutni. A Kyuss nekem ilyen. Annak persze kevésbé örültem, hogy a klasszikus négyesből a tavalyi három tag-hoz képest, most csak ketten jöttek el. Egy darab Nick Oliveri-vel lett kevesebb a banda, tehát Garcia és Brant Bjork képviselte azt a Kyuss-t amiért mindenki jött.

Tipikusan az a helyzet állt elő ezen az amúgy is roppant szeszélyes időjárással terhelt vasárnapon, amikor az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet. A sírásra a tragikusan alacsony nézőszám adott alapos okot (a miérteket most ne feszegessük), a nevetésre viszont az, hogy a Royal Hunt profikhoz méltó módon kezelte a helyzetet, és oldott hangulatban, teljes értékű műsorral búcsúztatta el húszéves fennállását ünneplő világturnét.

Családi nap a Hungaroringen! De még is…. Mi a fenét csináljak egy családi napon? Sörözzek? Ez az ötlet eléggé jónak tűnik, de ezért miért menjek ki Mogyoródra? Ja, hogy este Tankcsapda koncert lesz, na ez már egy remek indok volt, hogy Forma 1-es autókat megszégyenítő sebességgel indítsak is a versenypálya 13-as kanyarjába.

Odafelé úton mostanában szokásos, koncert előtti játékunkat játszottuk, azaz tippelgettünk, hány honfitárs (és környező országbeli) teszi tiszteletét az újabb szimfonikus metal esten. Elősegítette a telt házat jóslók dolgát, hogy csak a mi villamosszerelvényünkön többen voltak akik láthatólag a bulira igyekeztek, mint legutóbbi Club 202-es ott létünkkor, Blaze Bayley "előadói estjén". Kapunyitásra aztán mindenki előkerült, és a magunk fajta metal fanoknak, akiket majd a sírba is fémkoporsóba tesznek, szívet melengető volt a bebocsájtásra várók hosszan kígyózó sorának látványa.

A nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy barátom éppen áttért a thrash metalra, minek következtében kiárusította addigi power/hr készletét. Nem emlékszem mennyiért, de nekem jutott a Dream Evil című kazi - ugyanis az előadónak vicces neve volt.

Ami azok után velem történt, az az, amit az öregek Beatles-élménynek hívnak. Hallasz valami olyat, amit még nem, valami meglepőt, sodrót, szárnyalót, letaglózót, meghatározhatatlant. És egy hangot, ami egyszerre melodikus, egyszerre rekedt, valamifajta "bukéja" van. Azután végigizgultuk - mert persze, hogy másoknak is lejátszottam a szalagot, s rájuk ugyanúgy hatott - a pályázatot, melynek fő díja a Dio zenekar gitárosa posztja volt. Egy 17 éves, angol srác nyert, úgy emlékszem, Robertsonnak hívták, példát mutatva "legkisebb fiúként", hogy bárkiből bármi lehet. Azután újra alakult - na nem a diós tészta, hanem - a dios Black Sabbath; összehoztak az öregfiúk egy fasza kis albumot. Nem tudtuk, hogy klasszikus lesz, mi csak ronggyá hallgattuk a kazettát.

Mennyire éri meg a hónap végére szervezni egy, szinte évente már hazajáró zenekar koncertjét? Mennyire éri meg Arénába szervezni, a fesztiválokon teltház előtt játszó zenekar koncertjét? Ez a két kérdés merült fel bennem, mikor megláttam, hogy ismét eljön hozzánk a Prodigy. Nyilván, így a koncert után (sőt, már közben) megtudtam a választ.

A hangosbemondó olyan szignállal és stílusban informált minket a (nekem legalábbis) új vonalkódos beléptető-rendszerről, mintha a reptéren volnánk. A kerítés előtt ácsorgó tömeg mindezt olyan ovációval vette, mint a zöld-fehér szurkoló-tábor, ha csapata gólt rúg. Ez alapján jó hangulatú bulinak néztünk elébe. A népesség abban ugyan tévedett, hogy a hangosbemondó megszólalása a kapunyitás egyértelmű jele lett volna, de pár perccel hat után ez az esemény is kezdetét vette. A mi részünkön csupán egy kicsi, két emberes kapacitású rést nyitottak, de egy másik kapu is kinyílt "magától", sőt néhányan a kerítésen másztak be, hogy azután sprintelhessenek a többiekkel az első sorok valamelyikéért. Nightwish-őrület tehát van. Még mindig van. Persze, minálunk szerencsére nem akkora, mint Dél-Amerikában, ahol Anette Olzon a (már nem is annyira) új énekesnő halálos fenyegetést is kapott, mert hogy ő nem Tarja...

Ismét Bécsig kellett zarándokolni ahhoz, hogy az ember fia végre olyat lásson, amit ezelőtt még soha. Történetesen a San Diego-i Unbroken hardcore legendáit, akik sok-sok évnyi kihagyás után először csak 2 koncert erejéig, majd ezen felbuzdulva egy komplett turnét kerekítve jöttek el sógorainkig. Hogy miért csak eddig, az nem fér a fejembe, de mi is és ők is bánhatják, hogy nem jöttek még 260 km-et, de erről majd később.
 
Mivel e napon két turné keresztezte egymást, így abban a szerencsében részesültem, hogy második alkalommal is láthattam a Black Breath nevű seattle-i formációt, akik Heavy Breathing című lemezükkel már elkötelezett rajongójukká tettek. Az újonnan megjelent és turnéztatott Sentenced To Life lemezük nem ütött akkorát, de így is büszke lehet rá az öt zenész.

Április 25-én gyönyörűen sütött a nap. Kellemesen lehetett délután a városligetben sörözni, a csajok is elő vették a szekrényből az egyre rövidebb szoknyácskákat, hogy megmutassák milyen csinosak. Mivel lehet megkoronázni még egy ilyen napot? Nem mással, mint egy igazán húzós estével a Dürer kertben.

Kíváncsi voltam, hogy gyümölcs mentesen, milyen lesz a Tankcsapda? Sidi megállja a helyét, és a közönség is elfogadja? Meg tudnak lepni még a srácok? Trafóban tett első látogatásom során ezekre, a kérdésekre kerestem a választ. Sőt! NAGYON pozitív megerősítés kaptam!

Immáron 13. alkalommal ad otthont Győr az ütős fesztiválnak, ahogy a megnyitóban fogalmazott az egy főszervező: az „ütős zene fővárosává” nőtte ki magát város. A korábbi években is rengeteg ismert ütős képviseltette magát már a seregszemlén, de idén sikerült egy igazi kuriózummal előrukkolni a szervezőknek, és ezt mindjárt a nyitónapon meg is tették: Vinny és Carmine Appice a DrumWars show-t hozták el kis hazánkba! Este 7 órától már voltak előadások: előbb Evelyn Glennie, a skót művésznő adott koncertet, majd a Győri Ütőegyüttes játszott. 

Nagyjából 10 perccel 10 előtt indult a műsor, de micsoda műsor..!

Jó tudni, hogy a Fates Warning továbbra is két lábbal a földön jár és kitart zenei elképzelései mellett. Rájuk sosem volt jellemző a puszta rutinszerű muzsikálás (amiből a Dream Theater épp most igyekszik kikecmeregni) vagy a céltalan és fogalom nélküli kísérletezgetés (aminek csapdájába a Queensryche esett bele). Habár Európába nem a jubileumi Parallels turnéfelállással és programmal érkezett a zenekar, és új dalt sem tűzött műsorra, az A38 gyomrát szépen megtöltő publikum magát a tényt is örömmel fogadta, hogy ismét láthatja-hallhatja a progresszív zene egyik élcsapatát – teljes joggal. Hogy igazolták-e a várakozásokat Jim Matheosék? Még szép!..

Azon gondolkodtunk (nem egész úton hazafelé, hanem még otthon), azzal indítjuk zenés vasárnapunkat, hogy megtekintjük a (volt) Gödör Klubban a híres-neves CD-temetést. Ha valaki nem tudná, mi (volt) az, megnyugtatom: mi sem tudtuk, ezért is félve az ismeretlentől, otthon maradtunk. Legalább tudtam szerkesztgetni a hamarosan e lapban is olvasható Mihály Tamás (Omega) interjúmat. Az autentikus Club 202-be érkezvén CD-temetés helyett CD árusítást láthattunk. Az eladót úgy hívták: Blaze Bayley! Csak remélni tudjuk, hogy munkáját megfelelő szinten végezte, jól adott vissza mindenkinek, nem károsítva meg sem a vevőket, sem a kasszát. S ha már eladott, alá is írta az árút, majd egy közös fotót követően útjára engedte a kuncsaftot. A feleségem szerint mindez a jófejség kategóriájába tartozik. Talán Blaze szerint is, mivel vidám kurjongatásaival azt sugallta: nem érdekli, mit gondol róla az egyszeri firkász vagy bárki.

Bevallom, Emilie Autumnról januárig nem hallottam. Amikor viszont szembe jött a lehetőség, hogy megnézhetem élőben, rövid kutakodás után rábólintottam. Egyedi, elképesztően érdekes jelenségnek tűnt néhány szám alapján is, és gondoltam, élőben sem lesz ez másképp, főleg egy magamfajta egyszeri rockblogger számára. Nem is tévedtem, sőt, néhol már olyannyira egyedi volt, hogy nem is tudtam mit kezdeni a látottakkal. Folytatás után a részletek.