RockStation


October – Gyémánt út, maxi 2008

2008. október 18. - sunthatneversets

Amikor kiderült, hogy az Árnyak zenekar egykori énekese Molnár Róbert új csapatot hozott össze October néven kíváncsian vártam a fejleményeket. Az Árnyak a  magyar dark/gothic rock mezőny egyik legjelentősebb csapata volt. A zenekar egyike volt azoknak, akik a magyar rockzenei szcénában évtizedig gürcöltek, négy lemezt is asztalra tettek, aztán mégis beleálltak a földbe, pedig micsoda jó zenét játszottak. 
 
Molnár Róbert új zenekarának 2007-ben már jelent meg lemeze Sziget A Szívnek címmel, amely a Hammer World újság mellékleteként jelent meg. Pechemre akkor már nem a mellékletes verziót vásároltam, úgyhogy így jártam. A mostani Gyémánt út című maxi egyfajta előzetes az októberben (mikor máskor) megjelenő teljes hosszúságú második albumról: három dal szerepel rajta.

Ez a zene is hasonló, mint az Árnyak: melankolikus, mégis magasan lebegő, könnyen a fülben ragadó dalok ezek, amelybe több népzenei hatás került. A csapat jelenleg a Molnár Róbert – ének, Lázár Zoltán – gitár, Munkácsi Péter – gitár, Boros Gábor – basszus, Németh Sándor – dob felállásban játszik és bár ahogy nézem Robin kívül egyikük sem játszott korábban honi mércével mérve nagy bandában, mégis kiváló zenészek gyűltek itt össze.

A három nótából az első Folyók Hátán a legkarcosabb. Bár Robi az October honlapján kedvencei közé sorolja az F.O. Systemet, ha nem mondja is kitaláltam volna. Mátyás Attiláék legszebb pillanatai villannak meg, itt talán csak keményebb a hangszerelés, kiváló nóta. A kettes Gyémánt Út már több népzenei motívumot hoz – Pék Zsuzsa játszik dudán -, de ez is sodró darab. Molnár Róbert itt is megvillantja egészen karakteres hangját, mintha erre a zenére született volna. A Víz Vagy című harmadik nóta egy szomorú szerelmi vallomás, igen jó hangszerelésben korai Black-Out-ra hajazó énektémákkal. Az erős magyar népzenei motívumok miatt van egy kis Dalriada íze még a dolognak, de ugye itt sehol a női ének. Összességében ez is igen erős dal.

A hangzás kiváló. Szolnoki zenekar lévén a felvétel nem is készülhetett máshol, mint a helyi Denevér Stúdióban Cserfalvi „Töfi” Zoltán felügyelete mellett. Ha lemez is ilyen színvonalú lesz rossz szavam nem lehet. Ide nekem! 

/ez az írás a zene.hu zenei portálon is megjelent 2008.10.15.-én/

October zenekar hivatalos website

 UDAPTE 2008. december:

Gyémánt út

Raze To The Ground - Addiction EP

Még tavasszal jelent meg a miskolci Raze To The Ground zenekar  három számos anyaga. Az Addiction (Szenvedély) címmel megjelentetett EP már nem az első kislemezük, az 2007-ben jelent meg Tools Of Destruction címmel. Jövő év tavaszára ismét ígérnek három új felvételt, amelyekkel már a külföldi piacon is szerencsét próbálnának a terveik szerint.

Az RTTG 2005 végén alakult, de igazából csak 2006 nyarától indult be a zúzda, amikor is minden posztra megkerült a megfelelő ember: Szabó Péter - vokál, Barta Ferenc - vokál, Czeglédi Gyula és Abonyi Endre - gitárok, Böjti Tamás - basszus & vokál, Abonyi András - dobok.
A csapat az augusztusi Azfeszt tehetségkutatón 5. helyezést ért el, így bejutottak az ABC Becherovka magyarországi középdöntőjébe. Ha itt is sikeresen szerepelnek, akkor utazhatnak Bécsbe az ottani döntőre.

A névsorból is kiderül (meg a felvételekből), hogy ők is kettős vokállal nyomulnak, mint például a Subscribe (több példát most nem is tudnék említeni...). Ez már nekem  ott is bejött és itt is bejön; vagyis az RTTG esetében is igaz a tétel, miszerint nagyon sok plusz energiát és jó feelinget lehet belevinni két karakteres hangú vokalista "alkalmazásával" a produkcióba.  Igaz, nem tudom, hogy Szabó Péter és Barta Ferenc közül melyikükhöz tartozik az a hátborzongatóan mély, elfúló hörgés a Single első részében, de... talán érdemes lenne elgondolkodni, hogy valóban szükség van-e erre? Egy kicsit túlzásnak érzem és olybá tűnik, hogy az énekes torkának sem nagyon van ilyesmire kapacitása. Vagy ha van is, abszolút felesleges erőltetni; annyit nem tesz hozzá a dalokhoz brutalitás szinten, amennyi potenciális rajongót elijeszthet. A magasabb, de még mindig kellően bestiálisnak ható énekdallamok ellenben szinte tökéletesen illenek bele a képbe - én inkább ezekre gyúrnék még rá egy kicsit, hogy még tisztábbak, még természetesebbek lehessenek. A  főként refrénekben megjelenő, "normális" hangszínnel előadott hiperdallamos betétek is teljesen rendben vannak vokál szinten. Sőt vokál fronton még néha Böjti Tamás basszer is besegít (vokálban erős a csapat) és máris kész a csordavokál, melyet szintén nagyon jó arányérzékkel alkalmaznak: ott van beszúrva, ahol kell és olyan hosszan, ahogy kell (lásd: Addiciton).

A korrekt és értelmes, a manapság mindent átható hamisság, "megcsináltság" és önpusztítás ellen fellépő, angol szövegekkel ellátott dalok összességében nagyon kellemes élményt nyújthatnak a metál zene kedvelőinek. A felvételek a miskolci HangArt stúdióban készültek, minőségükre nem lehet panasz, nagyon jól dörren meg mindegyik. A zenei megoldások terén több stílus is érezteti hatását (északi death, trash metal, csipetnyi nu metal) és bár ismert elemekkel operálnak, ezen stílusok jó arányérzékkel megválasztott elegyítése révén a dalok mégis kellő változatossággal bírnak; mindhárom felvétel végig képes megragadni és megtartani a hallgató figyelmét. A lábdob végig kitartóan dübörög, az alapokra fifikás, de nem túlspírázott gitárszólamok és komor, karakteres riffek épülnek és az egészre a dupla vokál dinamikája teszi fel a pontot.
Az Addiction EP tartalma teljes egészében meghallgatható a csapat MySpace oldalán, így mindenki a saját fülével győződhet meg arról, hogy az Addiction egy meglehetősen jól sikerült anyag.


A csapattól származó infók és az EP tartalma alapján a Raze To The Ground egy igényes, komoly és céltudatos csapatnak tűnik. Úgy gondolom, céltudatosságuk és tehetségük  hamar ki fogja őket emelni az ismeretlen underground bandák közül. Hogy mennyire hamar, az csak rajtuk múlik, bár tudom, hogy Magyarországon nincs egyszerű dolguk a zenekaroknak. Minden esetre a kezdet nagyon bíztató, a továbblépéshez, a felemelkedéshez pedig sok sikert kívánunk és várjuk a következő EP-t.
 

Asgard zenekar - bemutatkozás

A blog indításakor külön rovatot szenteltünk fiatal tehetségek bemutatásának. Örömmel tesszük ezt, hiszen a hazai rock/metal életet csak ők vihetik előbbre. Nyílván a zenekarok által küldött anyagokról alkotott véleményünk csak a miénk, de azért szeretnénk minél objektívebbek lenni. Bárki nekünk küldött anyagát meghallgatjuk és elmondjuk róla a véleményünket. Dicséret esetén kéretik nem elszállni, negatívabb hangvételű kritika esetén pedig ne tessék minket édesanyánk hátsó felébe küldeni.

A békéscsabai Asgard zenekar 2006-ban alakult, azzal a céllal, hogy saját zenei elképzeléseiket megvalósítsák. Nevüket a skandináv mitológiából kölcsönözhették, vagy sokat nézték a fiúk a Csillagkapu című „örökérvényű” sci-fi sorozatot, ott voltak asgardok, akik rendkívül fejlett kitalált faj voltak a wikipédia szerint. Mivel a srácok nem írták meg nekünk nevük eredetét így erre a kettőre tippeltem, de lehet hogy más a megoldás.

Saját elmondásuk szerint zenéjük annyira több sávú, hogy  majdnem minden rock-műfajon belüli, minden kisebb stílus-ág megtalálható benne. Példaként említik a Manowar, a Marylin Manson, a Deathstars, a Deep Purple és még sok más előadó nevét. A szövegek többnyire az álomvilágról szólnak.


A zenekar jelenleg a Sinkovicz Tamás – gitár, ének, Kondacs Pál – basszus, Sztrehovszki Ákos dob és Tóth Imre – gitár felállásban játszik.

Mivel a srácok a bemutatáshoz küldtek három nótát is mindjárt letesztelhettem a zene több sávját. Azonban a fiúk azt nem írták, hogy a három felvétel bizony nem stúdió felvétel, hanem valami otthoni dobdösszemagad cucc. Legalábbis nagyon meg lennék lepődve, ha ez igazi stúdióban készült volna. Így az igazi műélvezet el is marad és igazából olyan nagyon le se lehet tesztelni, hogy a zene tényleg több sávú-e.

A Covered By Darkness sötét hangulatú szerzemény és egy komor riff viszi benne a prímet. Az éneken érződik, hogy kicsit még csiszolhatták volna. Igen előre van tolva és bizony jó pár hamiskás hang is becsúszik, de igaz ez a szólógitárra is. A következő Here Is The Hell (0021) málházós kezdőriffje jó húzás, de a szavalós ének túl monotonná teszi a dalt. Mégis sokkal profibb darab, mint az előző nóta és jobban is szól, ebben van potenciál. A hármas Warriors Of The Night riffje engem egy kicsit korai Rammstein-re emlékeztetett. Himnikusabb darab, mint a másik kettő, de az ének itt is ront a teljesítményen és a hét perces hossz is lehetett volna rövidebb, karakteresebb volna az végeredmény. A kevesebb néha több.

Amondó vagyok, hogy a srácokban a kitartás és a szikra ott van. Sok gyakorlás, meg sok koncert és a dalok tovább érlelgetése segíthet a dolgon. Meg nem árt a sok pénz sem. Nem egyszerű dolgok ezek ma Magyarországon. Szurkolok!

Aki kíváncsi a zenére itt belehallgathat: Asgard demók - online hallgatás
 

Zyon : Choice EP

A blog indításakor külön rovatot szenteltünk fiatal tehetségek bemutatásának. Örömmel tesszük ezt, hiszen a hazai rock/metal életet csak ők vihetik előbbre. Nyílván a zenekarok által küldött anyagokról alkotott véleményünk csak a miénk, de azért szeretnénk minél objektívebbek lenni.

Ez utóbbi mondatot nem kifejezetten a gyöngyösi Zyon öt számos Choice című EP-je kapcsán írtam, hanem úgy általában. Bárki nekünk küldött anyagát meghallgatjuk és elmondjuk róla a véleményünket. Dicséret esetén kéretik nem elszállni, negatívabb hangvételű kritika esetén pedig ne tessék minket édesanyánk hátsó felébe küldeni - mi csak azt írjuk, amit érzünk.

Szóval a 2003 őszén alakult Zyon pár korai tagcserét követően, már öt éve zenél együtt  a Magyar László – ének, Szujó Péter – gitár, Szabó Gábor – gitár,  Igliczki Péter – basszus, Nagy Péter – dob felállásban. A zenekar kezdetben a nu metal vonalon mozgott, de mostanra saját bevallásuk szerint a metal/core irányába orientálódtak. Azért pár korábbi nu metálos elem a Choice-on is megmaradt és én némi trash ízt kiérzek a nóták mögül, na meg egy kis északi vonulatot. Az együttes mára már több mint hatvan koncertet adott és az Emergenza tehetségkutatón is szép eredményeket értek el.

A Choice EP 2008 nyarán készült és korrekt kis munka lett pedig a felvételeket egy az egyben maga csinálta a zenekar. Az egyből kihallatszik a dalokból, hogy nem zöldfülű kezdők követték el őket. Kiváló zenészi teljesítmények vannak a hangszeres posztokon, Nagy Péter különösen jókat üt, de a húrosok sem piskóták.  A The Devil's Wedding-gel nyit a lemez. Kiváló tempóváltások és riffek jellemzik a dalt, melyre dallamos – amolyan svédes - szóló kúszik be. Az ének kiabálós, hörgős, néhol megnyugvó részekkel. A zenéhez igazából illik Magyar Laci hangja, viszont hosszú távon - értek ezalatt mondjuk egy teljes nagylemezt – mindenképpen több változatosság kellene bele, mert nagyon egyformává teszi a dalokat. A kettes Choice az egyik legjobb nóta az anyagon. Jó kis Pantera rokon riffre építkezik, nagyon jó felépítéssel bíró szerzemény. Headbangereknek kimondottan javallott darab. A hármas, sodró, klasszikus metál témákra is építkező Built Around You szinte leviszi az ember fejét akkora energiával rendelkezik, kiváló nóta. Az ezt követő Just Do It dühe valahogy egy kicsit agyonnyomja a nótát, bár az kétségtelen, hogy ezzel is falat lehetne bontani. Az ötös Our Judge megint egy kis svéd vonulattal bír, eszeveszett tempók szavalós refrén, de összességében ez is jó nóta.
 


A lemez többszöri meghallgatása után azt mondhatom, hogy mindenképpen van honnan és miből építkeznie a Zyon-nak, ezt a Choice is bizonyítja. Még egy pici pluszt a nótákba építve az első nagylemezre simán a stílus magasiskoláját mutathatják be. Ahogy látom a kitartással nem lesz gond, és ha lesz nagylemez mi kérünk abból is.

Az EP teljes anyaga meghallgatható a zenekar MySpace oldalán: Zyon MySpace - Choice EP online

Zyon : Choice  (live at Kőszeg)

KRONOS – A Kapu Most Nyitva Áll

Nem szégyen bevallani, a cd megérkezéséig halvány lila gőzöm nem volt, hogy a Kronost honnan kéne ismernem. Mentségemre legyen, hogy a hat fiatal alkotta csapat átlagéletkora 19 év, ami nem semmi! Milyen zenét lehet ilyen fiatalon csinálni? Amíg meg nem néztem a borító hátoldalán a címeket, és nem hallgattam bele, arra fogadtam volna, hogy ez biza modern rock lesz. Mint ahogy lottó ötösöm se volt még, úgy ezt se találtam el. 

Mert ez kérem tradicionális alapokon nyugvó, kissé progresszív hard rock zene, amit ma már amúgy sem sokan művelnek, hát még ilyen zsenge korban. A zenekar 2002 nyarán alakult egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis faluban, Sályban. Több tagcserén átesve és több tehetségkutatón elért szép eredmény után alakult ki a mai felállás. A Hócza József - ének, Kiss Gábor – gitár, Szita Dávid – gitár, Szabó Tamás – basszus, Balázs Nándor – billentyűk, Zán Tamás – dobok felállású hatos korábban Turulmadár címmel már egy rövidebb demót készített, de A Kapu Most Nyitva áll lényegében az első nagylemezük. A srácok a deszkákon sem számítanak kezdőnek, felléptek már a Beatrice, a Kormorán és az Edda előzenekaraként is.

A Kapu Most Nyitva Áll nem szól rosszul, de a szolnoki Denevérből Cserfalvi Zoltán kezei közül gyengén megszólaló produkció még nem került ki. A fiúk saját kiadásban,  szponzorok segítségével jelentették meg a lemezt és jó pontnak tudom be, hogy a játékidővel nem spóroltak – 12 nóta, 55 perc – sőt úgy gondolom, néhol egy kicsit el is vehettek volna a nóták hosszából, mert van ahol ez a dalok előnyére szolgált volna, különösen igaz ez a hármas Ne engedj el majd hét percbe öntött romantikájára, ami a végén bizony erős unalomba fullad.      

Alapvetően a produkció zenei része rendben is volna, viszonylag jól felépített és nem is rosszul hangszerelt, nagyrészben középtempós dalok futnak szembe az emberrel. A hangszeres teljesítmények is jók, amit pedig Zán Tamás 13 (!) évesen összeüt a dobcucc mögött az minden elismerést megérdemel. A billentyűtémák is inkább hozzátesznek ehhez a javarészt hazai hagyományokra (Edda, Lord, P. Mobil) épülő 80-as évek elejét idéző zenéhez. Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, azok az ének témák. És itt most nem is Hócza József énekes teljesítménye veri a lécet, hiszen a srácnak kiváló torka van, csak valahogy nagyon sablonos énektémák bújnak itt elő, ráadásul a szövegek egy része bazi nagy közhely. A „ Harcra fel, tegyük szebbé az életünk! Lépnünk kell, kérjük és boldogok leszünk ...” típusú dalszövegekre valahogy mindig összeráncolódik a szemöldököm.  

Nekem elsősorban a lemez karcosabb megközelítésű dalai jönnek be. Ilyen a picit nemzeti érzelmű A Turulmadár, a pattogós Mindent Megtaláltam, vagy a lemez legjobb nótája a Hammond-dal díszített Álmodjuk még! Pár átlagos teljesítmény azért becsúszott, de majd legközelebb!

Összességében van még hová fejlődni, de kezdésnek ez semmiképpen nem rossz. Az életkorokból adódóan pedig az idő adva van mindehhez. Hajrá!
 

/ez az írás a zene.hu portálon is megjelent 2008.06.25-én /

Metrosection: új dalok

Korábban említettem már,  hogy kíváncsian várom a tavalyi tehetségkutató versenyek kedvenceinek márciusra tervezett nagylemezét. Nos, a lemez állítólag elkészült, bár megmondom őszintén, gőzöm sincs, hogy lehetne hozzájutni, mivel a korábbi weboldaluk nem él már, a tagoknak meg eddig a nevét sem találtam meg, nemhogy az emailcímüket. Három dal azonban a zenekar myspace oldalán (hogy miért spanyolra van lokalizálva, tőlem ne kérdezzétek...) is meghallgatható. És végre fény derült a nevekre is.

Metrosection is:
Koszti Márk – drums
Kocsis Bence – vocals/guitar
Havai Gábor - lead guitar
Simon Ádám - bass








Amíg a hivatalos weboldal új életre kel tehát és talán majd meg lehet rendelni a lemezt rajta keresztül, addig ezt a három dalt kóstolgatom. Örömmel jelentem, hogy a magyar szövegekkel mégsem sikerült elrontaniuk az összképet, a produktum élvezhető maradt, ráadásul mostantól az ország angol nyelvet nem annyira bíró többsége számára is könnyebben befogadható a mondanivaló. Már ha ez volt a cél. Hogy az EU-ban hogy fognak így megélni, az meg legyen az ő problémájuk. :)
 
A „Nincs vita”, „Holtidő”, „SohaNE” hármasfogatban ugyanazt az improvizatív hatású, kellemesen fémes hangzással felvértezett rockzenét hallhatjuk, amit már a korábbi demókon is és a koncerteken hallhattunk tőlük. A hármas legerősebbje érzésem szerint az utolsóként említett SohaNE visszafogott, lassú verzéivel és erőteljes refrénjével, amikor is az összes hangszer együttes erővel zúdul rá a hallgatóra és az addigi kedélyes jammelgetés egy finom kis zúzásba fordul át, mérsékelt tempójú bólogatásra ösztökélve az embert. Még mindig tetszik a sok kis apró technikai és zenei csemege, amit elrejtenek egy-egy dalban. Ebben is van egy rakással. A Nincs vita gyorsabb alaptempóját jó kis gitárszólamok egészítik ki, ez egy egyszerűbb, a tőlük megszokott, megbízható minőségben prezentált felvétel. Az egyetlen rész, ahol felszaladt a szemöldököm, a R.A.T.M. Killing In The Name – jének lefolytott szakaszára emlékeztető rész (amikor Zack jó sokszor egymás után és egyre dühösebben üvölti, hogy: „And now you do what they told ya”) -  „Jobb, ha talán teszed a dolgod” átiratban. A Holtidő szintén a lassú verzék/gyors refrének sémát követi, mindenféle sallang és különösebb meglepetés nélkül.

Amíg nem hallom a teljes anyagot, nem akarok semmi végleges következtetést levonni, úgyhogy elöljáróban csak annyit: azt hiszem, nagyon el lettünk kényeztetve azzal a két demóval.

 
 

Panelmetal: M.W.S. - 1 Punch = 2 Death

Igértem korábban, hogy meggusztáljuk az M.W.S. tavalyi, 1 Punch = 2 Death című lemezét. Éltem az ingyenes letöltés lehetőségével és meghallgattam ezt a lemezt, amelynek hatása címéhez méltóan olyan, mintha egy jókora taslit kapna az ember a pofájába. :) 

Félelmetesen kemény, mégis könnyed és zsigeri ezeknek a solymári srácoknak a játéka, melyet ők csak szerényen "lakótelep metal"-nak neveznek, magukat pedig egyszerűen csak a pilisi kistérség legkeményebb zenekaraként aposztrofálják - ami alighanem igaz is. A "lakótelep metal" kifejezésnek annyi jogosultsága valóban van, hogy az M.W.S. zenéje összhatását tekintve tényleg a lakótelepi gettók hangulatát idézi fel. Zeneileg ez tulajdonképpen sokféle stílus keveredését jelenti, de alapvetően talán hardcore bár valóban nem a klasszikus értelemben. Minden esetre gyors, zúzós, kemény és szigorú. Egyszóval: állat!

A lemez az elmés intro után, attól kezdve, hogy Both András énekes a Monster elején benyögi , hogy HUAH... egy élvezetes rohanás az egyszerű hardcore-, punk- és metaldallamok hátán.

A Monster a első teljes értékű dalként kiváló nyitány gyors tempójával, baljós hangulatú énektémáival, dübörgő, tempós basszussal, kettőnégyekkel és játékos, gyors gitártémákkal. Az ezt követő Life Is Real ennél kicsit laposabb (de csak a Monster fényében), lassúbb, viszont szigorúbb témákkal dolgozik. Azután a dal utolsó harmadában hatalmas dallamokat kapnak elő valahonnét, és máris kiderül, hogy a dallamos ének ugyanolyan jól "áll" Andrisnak, mint a brutálmély tónusok. Tetszetős befejezés.

A Revolution For Humanity vokálja is elég színes. Esküszöm, az ének, illetve Both Andris produkciója tetszik a legjobban a lemezen, annak ellenére, hogy hullámzó a teljesítménye és sajnos hallatszik rajta, hogy a természet adta képességek egyelőre semmivel sem egészültek ki - értem ezt az énekre és az angolkiejtésre egyaránt. Ugyanakkor az is teljesen világos lehet mindenki számára, hogy nem kis adag tehetség szorult ebbe az emberbe és a torkába. Both Andrist a Jóisten is frontembernek teremtette egy ilyen bandába és kis pluszmunkával bizonyára a sorját is le lehetne csiszolni az énekdallamokról. A dal maga egyébként meg sziklakemény metal kis északi beütéssel, vészterhes, az ember arcába mászó, gonosz vokállal és hasonló érzéseket keltő háttérvokállal.

A Die Fetten Jahre Sind Forbei ismét jó kis kétpercnyi speedelés megintcsak briliáns vokálozással (video lent). Lényegében két dallam váltogatása, klasszikus séma szerint. Kiválóan összerakott dal. Valahonnét nagyon mélyről jövő, gurgulázó basszus vezeti fel a Generation X.-et - ez már sejtet valamit abból, hogy ismét drákói szigor vár ránk az elkövetkezendő három percben. Az erőteljes basszus végig megmarad a dal alatt, sajnálom is, hogy kicsit háttérbe húzták. Ezen kívül van még Motörhead-szerű emelkedett ívű refrén meg jó kis zúzás némi szólózással fűszerezve.

A Misguided Anthem megint zseniális darab. A dalt monológszerű, mesélős verzék, naggggyon súlyos refrén, "állatiasan érzéki" vokál és jó kis szólózgatások jellemzik. Az America ismét egy gyors, másfél perces tétel. ONETWOTHREEFOUR - monja Andris, aztán a fejed meg leszáll a helyéről! Ha-ha! Megint csak kiváló énektémák, túlvilági mélységekből érkező hörgés, nagyon jó feeling! Mindenkinek ajánlott.

A Never Walk This Land képében újabb profi szerzemény érkezik súlyos megütésekkel, baljós hangulatot árasztva. Folyamatos, kemény alapozás, vészjósló ének és a vége felé még egy kis ív is van benne meg egy kis dallamosság is belefér. Egészen kiváló! A lemez végére sem fáradnak a fiúk, a záró Poor a lemez egyik legjobbja, szuper váltásokkal, kis keleties gitárral, súlyos alapokkal operálnak benne.

Összegezve a fentieket, azt kell mondjam, ez a lemez hibátlan. Pedig sok szempontból nem az, ez világosan hallatszik, de annyira őszinte és zsigeri az egész, hogy egyáltalán nem zavaróak a hiányosságok, sőt az ember a végén fülig érő szájjal vigyorog és hálás, hogy hallhatta. Ezen a szinten és ezzel a háttérrel, amilyennel ez a csapat rendelkezik (alább a zéró költséggel készült videoklip), igazán ritka hazai viszonylatban ugyanis az ilyen kiemelkedő teljesítmény. Remélem az aktív underground élet, a sok klubfellépés és az erőteljes internet marketing :) (saját weboldal, saját blog, myspace oldal, ingyenesen letölthető album) előbb utóbb meghozza számukra a szélesebb körű ismertséget, mert nagyon-nagyon megérdemelnék. (Persze a folytatáshoz most az is szükséges, hogy találjanak egy jó dobost, mivel pár héttel ezelőtt dobos nélkül maradtak.) A lemezük pedig a legjobb ár/érték aránnyal rendelkezik, tekintve, hogy ingyé' letölthető és meghallgatható. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

 

 

VL45

Igazán örömteli, hogy manapság és az utóbbi években mintha kicsit felpezsdült volna a hazai rockzenei élet. Bandák jönnek, mennek, turnéznak, közös projektek születnek ad-hoc, szinte a semmiből és új tehetségek bukkannak fel, akik általában meglepően jók! Mint például a VL45 nevű csapat is, akiknek eddig két demójuk elérhető (akár online a VL45 honlapon).

A zenekar 2001-ben alakult illetve ekkor változott a nevük VL45-re, az említett két kiváló minőségű demo (ha jól tudom ParkPlatz-munka) közül az első 2002-ben, a másik 2005-ben készült és négy illetve kettő felvételt tartalmaznak. Az utolsó hivatalosnak tekinthető hanganyagtól ezidáig a csapat főleg csak klubokban és fesztiválokon lezavart élő fellépéseken volt hallható na meg néhány zenei műsorban vendégként, ahogy egyre többen kezdtek el figyelni tevékenykedésükre. Nem ismerek terveket, de nem bánnám, ha valami frisset kiadnának a közeljövőben, ezzel a hat dallal nemsokáig éldegél meg az ember. A VL45 hangzás doom-gyökerekről árulkodik, de a klasszikus alapokat jól vegyítik a modern metal (hip-hop, nu, ugrálós, dallamos!) motívumokkal. Olyannyira jól, hogy inkább modernnek nevezném, mint klasszkusnak, holott a nehéz, húzós, némi southern rock utánérzéssel megfűszerezett, súlyos riffek hallatán valóban a Black Sabbath, C.O.C., a Down és hogy hazai példát is mondjak, a néhai Mood neve sejlik fel.

A csapat az eredeti felálláshoz képest már átélt egy énekescserét. A 2002-es demón valóban hallatszik is, hogy az ének nem az igazi, bár gáznak nem mondanám, inkább csak hullámzó: hol jobb, hol rosszabb. A jelenlegi énekes, Szabó Dávid ehhez képest valóban erőteljesebb és egyenletesebb teljesítményt nyújt.

Zenei téren viszont szerintem minden rendben. Már a kezdetekben is meglehetősen szigorúan kezelték a hangszereiket, azok szinte sírnak a kezeik alatt: fémesen csattogó basszushúrok és fájdalmasan felszisszenő cinek gyakorta hallhatók az első demón. Botka Zsolt gitártémái Mészáros-Komáromy Dénes gyomrozós basszusai és Apró Antal komótos, de határozott tempója igencsak tisztelet parancsolóak így együtt. Ha valaki ilyen klasszikus, doomos alapokra épülő zenével kezd, mindig ott van a veszély, hogy a játéka egy idő után monotonnak hat. A VL45 ez ellen nem túl gyakori, de mindig a kellő időben beszúrt, unaloműző ritmusváltásokkal védekezik. Néha kimondottan üdítő dallamokat szednek elő a tarsolyból, mint például az Under The Leaves dallamos refrénje vagy a Better View elején hallaható lendületes, lehengerlő zúzás. A 2002-es demóról egyébként különösen az első és utolsó felvétel kiemelkedő, a közepe kicsit szürkébbre sikeredett. Nagyon tetszik ahogy a Your Sea Of Lust kiméletlenül nekifeszül az ember mellkasának - basszusgitár dolgozik ezerrel. Már itt is feltűnik, hogy hát igen, az ének egy kicsit erőtlen (érdekes módon csak itt-ott; ezért írtam fentebb,hogy egyenetlen) és ez a hiányosság sajnos a rendkívül erőteljes zene mellett még jobban kidomborodik. Ilyen zenéhez valóban oda kell figyelni az énekhangra, különben kicsit agyoncsapja az egészet. Az utolsó, már említett Better View másik nagy pozitívumai a kezdő, lendületes, de sablonos dallamvezetést sugalló riffelgetés mellett a második részbe beletett ritmusváltások, amitől végül is teljesen kiszámíthatatlan és még inkább élő lesz a dal.

A 2005-ös demó legismertebb felvétele talán a kezdő Cementmixer, mivel ebből készült a csapat első klipje (lásd alább). Ez egy gyorsabb tempójú, igazán modern hangzással felvértezett dal, de azért megmaradtak benne az extrasúlyos riffek is. Pont annyira lehengerlő, mint amennyire egy cementmixer, a maga ki tudja hány, bazi nagy kerekével. Ezen a demón már az új hang domborít Szabó Dávid személyében és meg kell mondjam bejött a csere: az ő hangja sokkal inkább illik ehhez a zenéhez. A 2002-es felvételekhez képest a csapat talán még jobban a modern hangzás felé mozdult, a klasszikus alapok itt már abszolúte modern felfogásban kerültek rögzítésre. A második Shoot Shoot Song ismét egy lassúbb tempót és több változatosságot hoz a ritmikában; kellően súlyos, nehezen emészthető darab ez is a vége felé egy kis nu-metallal és végig emlélkezetes dallamokkal.

És ezzel ennyi. Pedig szívesen elemezgetnék még néhány felvételt, dehát nincs. Reméljük a srácoknak a koncertezés mellett azért lassan tényleg jut majd idejük valami anyagot összehozni, mert iagazán kár lenne, ha csak örökös koncertbandaként "vegetálnának" tovább. Nem kapkodósak, az tény, bár ez a zenei gyökerekhez való hűség jele is lehet. Mindent csak szép komótosan, ahogy ezeket a súlyos, lehengerlő riffeket illik játszani. Már nagyon várom a folytatást.

Ez itt a Cementmixer klipje:

Dupla vokál és állat zene: Subscribe - Stuck Progress To Moon

Az 1999-ben alakult magyar Subscribe (akkor  még THC néven) egy lassan, megfontoltan haladó banda. legalábbis, ha a lemezeik számát nézem. Nyolc év alatt két sorlemez – ez talán egy kicsit elmarad az átlagos termékenységi mutatóktól, de tulajdonképpen épp csak. Egyébként semmi gond ezzel, feltéve ha  a produktumok közti idő töretlen fejlődéssel és nem láblógatással telik. A Subscribenál ez utóbbi úgy látom, nem opció, merthogy második nekifutásra egy olyan brutálisan jó lemezt tettek le az asztalra, hogy kész vagyok, beszartam a gyönyörtől. Ez a Stuck Progress To Moon. (Az alábbiakban azt tervezem, hogy azért kicsit megfikázom a lemezt, nehogy már elbízzák magukat! :o))

Bravúros, változatos, modern hangzás

Szóval, itt van először is a hangzás. Modern, friss, bivalyerős. Eszméletlen dinamika, kraft, dög van ezekben a dallamokban. A szellemes, kreatív rockzenére szomjazó fül számára egyszerűen élvezet hallgatni a lemez minden egyes darabját. Azután itt van másodszor ez a két teljesen eltérő tónusú és stílusú énekhang. Bang! Telitalálat! Míg Csongor Bálint a még viszonylag normálisnak mondható hangmagasságok közt túráztatja a hangját (az üvöltés persze neki is kiválóan megy),  addig Tilk Máté kicsit szélsőségesebb módszereket használ: nála a dallamos énektől a hadaró, fuldokló hörgésig minden belefér. És ez a két teljesen eltérő énekstílus az, ami a zenei váltásokkal tökéletes összhangban, azokkal együtt élve hihetetlen hatással bír. Nagyon nagy művészi értékkel bír a szememben Bálint és Máté tökéletesen összecsiszolódott produkciója. Egyébként nemcsak a kettős vokál az egyetlen terület, ahol elképesztő bravúrokkal találkozunk a lemezen. A hangzás maga is elképesztő szélességeket fog be. A legjobb demonstrációja ennek a technikás játéknak a Kiss Kill Your Boyfriend című dal, amely a szélsebes punkos témáktól indulva néhol dallamos rockba konvertálódik, ami időnként jó kis trashes riffelésbe megy át hozzá illő rettenetes vokállal, majd kisvártatva hirtelen egy jammelés kellős közepébe cseppenünk, mintha egy jazz fesztiválra tévedtünk volna be.

A Rage-utánérzés

A lemezt végig ezek a kiszámíthatatlan váltások jellemzik, ettől lesz fantasztikusan élvezetes és megunhatatlan az egész. A srácok a rockzene,  mint művészeti ág szinte minden területét bejárják,  és mindegyikben otthonosan mozogva úgy ugrálnak a különféle stílusok között, mintha ez lenne a  világ legtermészetesebb dolga. Majd' minden stílusból adnak egy kis ízelítőt és ráadásként ez az elképesztő változatosság olyan profin, olyan művészien van összerakva, hogy arra nincs is szó.
Látszik, hogy a dinamikát tekintve sokat tanultak a nagy idoltól a Rage Against The Machine-től, bár nyilvánvalóan máshonnét is táplálkoznak, igaz saját bevallásuk szerint nem sok metalt hallgatnak. Ellenben, úgy tudom, a tagok mindegyike nagy RATM rajongó, olyannyira, hogy a Subscribe mellett még a Gulty Parties nevű RATM tribute zenekart is ők éltetik. Becsületükre legyen mondva, hogy a RATM utánzás megmarad a tribute zenekar keretei között. Ez, ami a lemezen hallható, a nyilvánvaló hatások ellenére is, már egy saját, a több évnyi együtt zenélés során összecsiszolt, kiforrott Subscribe-hangzás. 

Határtalan, ÉLŐ zene

Nem csak a rockzenei stílusokat mozogják be otthonosan, hanem a színpadokat is. Aki megvásárolja a Stuck Progresst rögtön meg is győződhet erről, hiszen (ja, még nem is mondtam) egy kétoldalas lemezről van szó, amelynek másik oldala DVD-ként funkcionál és a csapat egy A38-beli koncertjét tartalmazza, még 2006 októberéből.  A lemez megjelenéséhez képest cirka egy évvel korábbi időpont miatt nagyrészt még az előző album dalai szerepelnek a szetlistában, de nem is ez a lényeg, hanem a minden élőt és élettelent megmozgató Subscribe koncert feeling és a levegőt fáradhatatlanul szelő rasztavarkocsok.
Az alábbiakban egy kis ízelítő a DVD anyagából. Ez a Feedback az előző lemezről:


A team

Nem is tudom, emeljek-e ki még dalokat a lemezről? Nem nagyon tudok, hiszen mindegyik telitalálat. A rövid felvezetés utáni első teljes értékű trackben, a  The Dervil Take The Hindmost -ban a géppuska lábú Rékasi Attila kiváló játékát nem lehet nem észrevenni.  Egyébként nem csak itt, de végig a lemezen kiváló teljesítményt nyújt, a dobok élnek a keze alatt, a magával sodró feeling nem kis része köszönhető az ő élvezetes stílusának. Ha már a doboknál és az alapozásnál tartok, meg kell említenem a basszus-szekciót Anga-Kiss Miklós személyében, aki kitűnően alapoz és emellett időnként szívet-lelket gyönyörködtető bravúros kiállásokkal emeli a produkció színvonalát és gazdagítja zenei sokszínűségét. Természetesen illetlenség lenne kihagyni a két riffgyártó „kisiparost” a felsorolásból: ők Horváth Attila és Reich Tamás. Úgyszintén élmény hallgatni a játékukat. Szóval a csapat hangszeres tudásban is a mai magyar élvonalba tartozik és ez a meglehetősen ritka hatos felállás nagyon királyul működik az esetükben, igazi kuriózum ez a csapat a magyar rockzenei porondon.

Régi-új tehetségek

Kicsit bajban is vagyok, mert én őket, mint újonnan felfedezett tehetségeket szerettem volna bemutatni, de mégsem mondhatom, hogy új tehetségek, hiszen komoly zenei előélettel rendelkeznek. A Subscribe eddig olyan nevek mellett lépett fel különféle koncerteken, mint a Pro-Pain, a Deftones vagy a Clawfinger. Bulijaikért megőrül az ország, második lemezük Fonogram díjas. Én úgy érzem, lassan kezdik is kinőni az itthoni teret. Nem tudom, mik a terveik, de ha a papírforma szerint gondolkodunk, akkor lassan elhagyják a klubokat, undergroundból nagyszínpados szupergrouppá fejlődnek (hm... egy ilyen zene mega-hangfalakon... nyam-nyam... de jó is volna), és közben persze irány külföld... De egyrészt ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy kellene, másrészt valami azt súgja, a Subscribe nem az a zenekar, aki papírforma szerint gondolkodik. Minden esetre az átlagéletkort nézve, nincsenek még lekésve semmiről.



Összegzés


Az album egyébként érdekesen hat. Első vagy nem kellően koncentrált hallgatás során sokaknak egy nagy katyvasznak tűnhet, de egy idő múlva a dallamos és rendkívül változatos alapok révén, kivívja magának a figyelmet és ahogy az ember elkezd odafigyelni a részletekre, ahogy elkezdi felfedezni a kifinomult megoldásokat a zene egyre inkább behálózza, magával rántja. A végén még az is könnyedén megtörténhet, hogy például utcán, séta közben hallgatva is képes annyira lekötni az ember figyelmét, hogy amikor a fülest kiveszed, fogalmad sincs, hogyan jutottál oda, ahol éppen vagy?

Igazából nem is tudom, minek szövegelek még itt? Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik és úgysem tudok belekötni semmibe, hasztalan próbálkozás az egész. Én azt mondom, meg kell rendelni a lemezt (www.subscribe.hu) és hallgatni, hallgatni, hallgatni. Amúgy is ritkán akad az ember kezébe ennyire professzionális hazai munka, értve ezalatt a zenei anyag frissességét, az egész kiadvány koncepcióját, az igényes borítót. Mindehhez képest a srácok által kért kétezer forint nem is pénz  (sokkal jobban szívtam a fogam az ezer forintos postaköltség láttán), úgyhogy aki ennek ellenére mégis inkább letölti, az szégyellje magát!
Szóval ennyi ömlengés után mi más lehetne a vége, mint tízes és itt ezen a ponton, teljesen lehengerelve és megsemmisülve még az angol szövegbe itt-ott – véleményem szerint nem mindig szerencsésen – beszúrt magyar szótörőket, beszólásokat (nyuszifül, fekete bika és a többi baromság...) valamint népdalbetéteket is hajlandó vagyok megbocsájtani.

Gratulálok fiúk!

10/10
 

Végezetül még egy videó. Ez a Weight Of Oneness.

Metrosection

Ígértük, hogy rendszeresen fogunk olyan zenekarokról is írni, akik, noha jelenleg még nem ismertek széles körben, zenei tudásuk, hozzáállásuk és tehetségük révén méltán számíthatnak szép karrierre rockzenészi pályafutásuk során.

Egy ilyen ígéretes kis csapat a Metrosection is, akikre én a tavalyi Emergenza nemzetközi tehetségkutató kapcsán figyeltem fel és nem csak azért, mert a "verseny" hazai válogatásán első helyen végeztek, az már csak következmény volt. Ugyanakkor személy szerint nagyon sajnáltam, hogy az Emergenza nemzetközi megmérettetésén, Kölnben már nem kaptak dobogós helyet, amit egyébként azóta sem értek, hiszen zenéjük világszinten is megállná a helyét, ráadásul szövegeik angolul íródnak, tehát még a magyar szövegek idegen hangzása sem lehetett akadály, de hát egyelőre ez van, ezt kell elfogadni. Ettől függetlenül, ha kitartóak maradnak, a későbbi nemzetközi elismerést borítékolom számukra.

Amikor először hallottam/láttam játszani őket, egyszerűen ledöbentett először is az, hogy szemtelenül fiatalok, majd az, hogy alig húszévesen milyen magabiztos a hangszerkezelésük és természetesen az, hogy milyen jó zenét nyomnak. Nagyon meggyőző az a hanyag elegancia, ahogy ezt a saját maguk által kialakított hangzást prezentálják. Zsigeri, őszinte, intelligens és tiszta rockzene ez, bár ők a kissé degradáló hatású powerpop kifejezést szokták használni - számomra rejtély, hogy miért?

Ja igen, ami a Metrosection-hangzást illeti.
Bajban lennék, ha hasonlítani kellene valamihez, ugyanis nehezen lehet bármiféle kategóriába besorolni. A bevallott hatásokból (Faith No More, Pearl Jam, Jamiroquai, Dog Eat Dog, Arctic Monkeys, Incubus) elméletben sem lenne egyszerű összerakni azt, amit ők gyakorlatban összeraknak. Néha olyan, mintha ott jammelnék össze "online" ezeket a dalokat, miközben játsszák (ha nem lenne a fémes gitárhangzás és a tempósabb betétek, lehet, hogy egy-két helyen már jazz lenne belőle), ugyanakkor érződik az is, hogy az improvizatív benyomás ellenére azért itt minden precízen meg van tervezve, ki van találva, a daloknak van apja, anyja, nem csak úgy a levegőből vagy más kútfőből születnek. Nem mindig volt ez így, de szerencsére mára túljutottak a minden kezdő zenekarra jellemző "feldolgozgatós" korszakon és egyre szaporodnak a briliáns saját szerzemények, amiket egytől-egyig élvezet hallgatni.
Zenéjük nem üt meg túlzottan kemény felhangokat, a punkos, rockos durvulás, riffelés helyett nagyobb szerepet kapnak a finom egyéni megoldások, dallamfutamok (basszus és ritmus egyaránt kiváló)  illetve ha épp az kell, akkor a harmonikus összjáték. Mondhatnám azt is, hogy lágy rock, de én valahogy mégis ódzkodom ettől, mert a zenekar egész kiállása, zenéjük ereje, hatása minden csak nem lágy. Igazi rockzene ez is, hiszen ebbe a kategóriába  sokminden belefér, főleg, ha ennyire hiteles az előadásmód.

Eddig két EP hosszúságú albumuk jelent meg saját dalokkal: 2006-ban Metrosection címmel és 2007-ben Present Is Mine címmel. Mindkét lemez tartalma  meghallgatható a zenekar honlapján online.

Szóval a Metrosection igazi tehetségekből áll (akiknek a teljes nevét az istennek sem bírtam kikeresni az egész interneten, csak annyit hogy: Ádám, Bence, Márk és Gábor) ez nem is kétség, főleg, hogy a tavalyi évben két tehetségutatót is megnyertek (az Emergenza után a Klebersberg tehetségkutató első díja is az övék lett), bízvást ajánlhatom őket mindenkinek, aki szereti az efféle agyafúrt, komplex rockzenét.

Részemről pedig várom a nagylemezt. A hírek szerint  márciusra készül is valami lemezféleség, méghozzá magyar szövegekkel. Megmondom őszintén, a magyar szövegektől kicsit félek, ugyanis az angol szövegek, az énekhang és a stílus, a kiejtés az eddig hallott összes dalban tökéletesen harmonizáltak a zenével. Nem vagyok biztos benne, hogy a magyarul éneklés a Metrosection esetében nem lesz-e visszalépés? Az oldalukon elérhető két magyarul éneklő videó sajnos ezt a félelmemet támasztotta alá, de még reménykedem, hogy csak a rossz hangminőség az oka.

A csapat élőben legközelebb a Kultiplexben lesz látható február 12.-én.



Itt az európai Metallica: a Volbeat Dániából!

Rockabilly hej!
 
 
A kezdetekkor azt ígértük írunk feltörekvő tehetségekről. Kicsit ugyan későn került a kezembe a dán Volbeat második Rock The Rebel/Metal The Devil című albuma, de talán még éppen időben ahhoz, hogy ne befutott sztárokról kelljen írni a következő lemez kapcsán. Persze az is lehet, hogy ezzel már elkéstem.
 
Mert itt valami nagyon különlegeset hallani az biztos. Már elsőre is működik a dolog, pedig a Volbeat zenéjében éppúgy benne van a déli country lazasága, a punk harcossága, az északi metalbandák feszessége, mint a doom súlyossága. Ehhez párosul még egy kimondottan rockabillys énekhang, amely amúgy szinte egy az egyben olyan, mintha Keith Caputo énekelne a Life Of Agonyből, néhol egy kis James Hetfield-el nyakonöntve. Michael Poulsen énekes egyébként zenéjüket Elvis-metalnak titulálja, ami kimondottan takarja a lényeget, még ha Michael hangja inkább érzésre Elvis, mint valójában, bár a Sad Man's Tongue-ban egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy a Király énekel. És azért ne feledkezzünk meg a többiekről sem Jon Larsen dobosról, Anders Kjølholm basszusgitárosról és Thomas Bredahl gitárosról sem, mert az énektől elvonatkoztatva is remek produkciót hallhatunk. Jó tudom, hogy elég hülye nevek, de ki tudja mire viszik; én szóltam előre.  
  
 

 
 
Countrys dallamfoszlányokból vág közepébe a The Human Instrument. Pattogó verze aztán egy kis bendzsó, majd olyan olyan rockabilly, metal köntösben, hogy áll leeseik.   Ezt a vészjósló Mr. & Mrs. Ness követi olyan riffel, hogy azzal falat lehet bontani. A refrén megint zseniális, de ezt szinte az összes nótáról elmondható. A The Garden's Tale megint egy kis délies felütéssel nyit, aztán egyre fokozódik, hogy egy dallamos, punkos rohanás vegye kezdetét. A Devil Or The Blue Cat's Song szintén a rohanósabb fajtából való. Poulsen mélyebb Hetfieldes tónusban énekel és tapsgép a refrénben nagyon nagy ötlet. Ezután jön személyes kedvencem, bár szerintem szinte mindenkié aki ezt a lemezt meghallgatja. A fentebb már említett Sad Man's Tongue akkora western Elvis-metal, hogy az kész. A River Queen szikla riffel kezd, a dallamos refrén aztán inkább a göteborgi vonalat idézi.
A Radio Girl a „klipes” dal. Tipikus rádiósláger-szerűen kezd. Dallamos verze, dallamos refrén. Aztán átmegy keményebbe, sötét doomba (esküszöm a Nevergreentől már hallottam ezt).        
Az A Moment Forever ismét keménykötésű darab, végig kétlábgéppel. A Soulsweeper első részét az előző lemezhez már megírták, itt stílszerűen csak #2 címet kapott. Lassabb, melankólikusabb darab. A tízes You Or Them megint északi metal, újra kis Hetfielddel az énekben, emlékezetes refrénnel és bivaly záróriffel. A Boa (Jdm) pedig az előző dal vonalát viszi tovább a Roots-féle Sepulturára emlékeztető befejezéssel. 


Volbeat: Sad Man's Tongue

Akartam gyenge pontot keresni ebben az albumban, de nem igazán sikerült. Változatos, szikla kemény, megunhatatlan az anyag, az ének pedig visz mindent. Mivel az biztosra vehető, hogy nagyobb kiadóhoz szerződnek, remélem a mindig vízválasztó harmadik lemezen is hasonlóan erős zenét hallhatunk tőlük. Itt az idei év első tízese, még ha ezt egy tavalyi albumra kell is adnom.
 
10/10
 
További jó kis videók, ízelítőnek a YouTube-on.
 
 
 
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum