Mindig elszoktam mondani, így most sem kezdeném mással, hogy nekem körülbelül azt jelenti a Slayer, amit a világnak a Beatles. Áttörést egy kapun. Amíg viszont a gombafejűek pusztán azt üzenték a zenéjükkel, hogy lehetsz szabadabb, addig ezeknek a Gyilkosoknak sokkal konkrétabb mondanivalója volt a kezdetektől fogva. Mégpedig valami olyasmi, hogy nézz vele szembe és ereszd szabadon. Mert lehetsz dühös, hiszen mi is azok vagyunk. Azokban az időkben persze, mikor még kék köpenyben kellett a sorba állni reggel az iskolatejért, ez sosem tudott volna így megfogalmazódni bennem, de Slayer felirattal az egyenruhám hátán zsigerből az igen, hogy azt a kurva tejföldobozos gyerekitalt akár a falhoz is baszhatnám Lenin elvtárs képe mellett. Ezt elképzelni pedig pontosan olyan bizsergető érzés volt, mint először hallani a Postmortem gitárjait tízes hangerőn. Szóval mindezekkel legbelül mindig sóvárogni fogok egy új lemez után, mert szeretnék vele visszatalálni ehhez az érzéshez, azt hiszem. Ami hat évvel ezelőtt a World Painted Blood lemez eljövetelénél meg is történt. De vajon a Repentless tudja-e ugyanezt? Olyan változások után, mint Jeff Hanneman szomorú halála, vagy Lombardo távozása? Áradhat-e szét ugyanaz a vérfosó harag az erekben mindezek és ennyi év után?