1973. március 24-én, tehát negyven (!) éve jelent meg minden idők egyik legsikeresebb albuma, a Pink Floyd első konceptalbuma, a Dark Side Of The Moon. A statisztikai adatokat napestig lehetne sorolni arról, hogy miért is ez az egyetemes zenetörténelem egyik legnagyobb lemeze. Csak néhányat azért említsünk meg. Az album megjelenése óta 50 millió eladott lemez, ebből csak az Egyesült Államokban 10 millió. Ezzel minden idők 17. legtöbbet eladott lemeze az USA-ban és 15-szörös platinalemez. A Billboard TOP 200-as listáján a lemez megjelenését követően 724 hétig (ebből 591 egymást követő héten az 1. helyen) szerepelt és csaknem 14 év után, 1988. április 23-án hagyta el a listát. 

Ha már az egyes hard rock jubileumban megemlékeztünk a The Cult Electric-éről muszáj a méltó párjával is foglalkozni, hiszen szintén idén 25 éves a Guns legendás debüt albuma. A csapat olyan ’85 tájékán alakult az L.A. Guns és Hollywood Rose tagokból, illetve közvetlenül az utóbbiból alakult ki a Guns 'N Roses klasszikus felállása (a két névből rakták össze az újat utalva az előd zenekarokra).

Hamar le is csapott rájuk a Geffen, hogy a hatalmas della gyártó gépezet végül bedarálja a csapatot. Az első ötletek közt felmerült, mint producer John „Mutt” Lange neve, de ő nagyon sokba lett volna, de még a Kiss Paul Stanley-e is szóba került. Végül Mike Clink (Metallica, Megadeth) vállalta be a melót, ami végül nem kevesebbe fájt, ha hinni lehet a pletykáknak, mint 370.000 amerikai dollárba. (mai értéken kb. 85 millió forint.) Felmerül a kérdés, mennyit kérhetett akkor Mutt Lange? 

Idén éppen 25 év jelent meg a legendás The Cult nem kevésbé legendás lemeze az Electric. Az angol csapat sztorija még nagyon régre vezet vissza, egészen 1983-ig, amikor is néhány fiatal srác úgy döntött, hogy zenekart alapít. Hosszú kacskaringós út vezetett el ezen hard rock alapvetésükig, de persze a korábbi lemezeik is alapművei a műfajnak. Alapvetően a new wave-es, punkos világból nőtték ki magukat és mindig is körüllengte a csapatot egyfajta spiritualizmus, amit ha nem is hajítottak teljesen a sutba, azért ezen a lemezen már más dominált.

Azt mindenképp érdemes megemlítenünk, hogy a lemez eredetileg a Peace címet viselte és ugyanazzal a Steve Brown producerrel készült el, akivel az ezt megelőző Love album is.

A brit Amebix története nagyon rég a 70-s évek végén indult, tulajdonképp a punk beindulása táján és odáig fajult a dolog, hogy a punk legdurvább formájának-nevezetesen a crust punknak a megszületését hozzájuk vezetik vissza.

A 80-as években két nagy lemezt adtak ki az Arise!-t és a Monolith-ot, '85-ben és '87-ben. És utána csönd. Égészen 2008–ig amikor is a Miller tesók újra aktivizálták a csapatukat és nem mást vettek rá a dobok és szintik kezelésére, mint Roy Mayorga-t,(ex-Soulfly, Stone Sour, ex-Nausea, Thorn) nem mellesleg a felvételeket is ő irányította. Az így megizmosodott felállás 2011-ben látta az időt alkalmasnak, hogy megjelentesse a visszatérő Amebix nagylemezt a Sonic Mass-t. Őszintén szólva nem igazán csigázott fel a dolog, de miután egy jó ismerősöm a figyelmembe ajánlotta azt gondoltam, ideje meghallgatni.

1992-ben éppen 20 éve jelent meg a Brooklyn-i Biohazard korszakos lemeze a Urban Discipline. Ki ne emlékezne azokra a szép korai 90-es évekre, amikor csak úgy burjánoztak az undergrounból feltörekvő zenekarok létlégyen szó akár az öreg, akár az Atlanti óceán túloldalán lévő kontinensről.

A Biohazard tulajdonképpen a korai New York HC és a Hip Hop elemekből szőtt egy sajátos katyvaszt, amivel egy egészen friss generációt tudott megszólítani. Sokáig tartotta magát az a nézet a régi HC arcok vagy, ahogy őket hívták a” stílus rendőrség” között, hogy  Biohazard a stílus,-mármint a HC stílus-kiárusítója. Lehetett ebben némi igazság, de tény, hogy az ő sikereik nyomán és néhány újabb hullámos orthodox HC csapat által ismét a reflektorfénybe került és újra esélyt kapott nagy közönség által elfeledett stílus.

Immár majd húsz éve, hogy megjelent az echte brit Discharge-core zenekar Disgust első lemeze.

2002 kétségkívül a pop punk éve volt. Olyan lemezek jelentek meg ebben az évben, mint a Does This Look Infected? (Sum 41), The Young and the Hopeless (Good Charlotte), Sticks and Stones (New Found Glory) vagy cikkünk tárgya a No Pads, No Helmets…Just Balls. Az Amerikai Pitének köszönhetően a stílusirányzat híresebb volt, mint valaha így nem csoda hogy az MTV-t is ellepték ezek a csapatok.

25 éve jelent meg az egyetemlegesen elfogadottak szerinti egyik leglegendásabb Megadeth thrash metál lemez a Peace Sells. 

Ennek alkalmából jelentek meg még múlt évben spéci verziói a lemeznek. Jelen recenzió tárgya is, mely az eredeti lemez 2011-es remasterelt verzióját és egy 1987-es Cleveland-i koncertet tartalmaz 2 CD-n.

Hála isten elmondható,hogy itt valóban az eredeti lemez van feljavítva, és nem egy hasonló merényletről van szó , amit Dave Mustaine hajtott végre 2004-ben.

Minden zenekar életművében előfordul egy a sorba nem igazán illő lemez, amelynek pont az adja a savát-borsát hogy stílusában különbözik többitől.

Az 1980-ban alakult  New Jersey- ből származó legendás Overkill a thrash műfajában alkot mind a mai napig, ám 93-ban ők is úgy döntöttek, hogy elkalandoznak kicsit más vizekre. Ebből született az I Hear Black.

Valljuk be őszintén sok olyan zenekar van, amelyik ha debütáló lemeze után beleáll a földbe, a maroknyi rajongón kívül senki egy könnycseppet sem morzsol el értük. És van akikért nagyon nagy kár. Ilyen volt a Godspeed is.

Pedig a Sludgetank romjain alakult amerikai heavy metal banda olyan lendülettel indult, mellyel csak kevesen. 1994-ben még a Black Sabbath előtt is felléptek a BS-ben, sőt a Nativity In Black című Black Sabbath tribute albumon Bruce Dickinsonnal együtt nyomták el a Sabbath Bloody Sabbathot.

A nagyban tomboló grunge lázban 1992. február 25-én megjelent egy olyan album, amely a kissé poshadt metál színtérbe új energiákat pumpált és amelyik albumról mind a mai napig, nagyon sokat beszélnek. Napra pontosan 20 éve jelent meg a Pantera Vulgar Display Of Power című albuma.

 Anno a Refused a honlapján köszönetet mondott olyan nagynevű zenekaroknak, mint a Metallica, a Foo Fighters, vagy a Linkin Park, akik koncertjeiken előszeretettel kaptak elő feldolgozásként Refused számokat. Epés megjegyzésként azért hozzáfűzik, hogy ebből egy kanyi fitying nem landolt a markukba…

Hogy a Refused köré hogyan épült fel egy ilyen jellegű kult státusz? Mitől nyúltak a fent említett zenekarok –többnyire- a New Noisehoz, amikor egy teljes estés programnál is saját slágereket kell kiszanálni a programjukból? És miért volt a nagy "asztakurva újra összeállt a Refused" örvendezés 2012 indításaként? Egyfelől a zenekar pionír mivolta, másfelől a mentalitásuk miatt, de mindez lókuki lenne esti fénnyel, ha nem lett volna egy olyan hatalmas albumuk, mint a The Shape Of Punk To Come.

Nem tudom, mit jelent az álmoskönyvek szerint ha valakit Halloween napján megköveznek, de szerintem a „kíper(ek)” messze nem a legjobb Helloween album(ok), mint ahogy (kövezéshez felkészülni) nem is a zenekar legjobb felállása készítette azokat. Talán (biztos) ez a szubjektivitás kategóriájába tartozik, de én az ezen lemez(ek)en meglehetősen magas hangtartományban szállongó Michael Kiske hangok helyett jobban értékelem a későbbi énekes, Andi Deris férfiasabb orgánumát. Ezt leszámolva is szerintem az újabb kori „tökök” érettebbek e nyolcvanas évek végi „iker-zöldségnél”. Lehet, nem véletlen, hogy Kiske, és a másik tag, akit a közvélekedés a zenekarral azonosít, Kai Hansen a továbbiakban együtt, és külön-külön sem előzték be az egyenletes sebességgel zakatoló Helloween-vonatot. (Kiske szólóalbumaival – még Hansen közreműködésével is – nevetségesen messzire került egy ilyen esélytől, még az utóbbi által létrehozott Gamma Raynek voltak jó pillanatai, de nem véletlen, hogy a kritikusok a sör, illetve strand metal jelzőket aggatták e társulásra.)

Összeállításunkban megpróbáljuk a világra eddig rászabadított rengeteg istenkáromló/sátánimádó muzsikából kiválasztani a 10 legjobbat. Nem egyszerű feladat ez, hiszen akár egy 50-es listát is lazán össze lehetne hozni. Magzatpózban, üvöltve sírtam pár kedvencem lemaradása miatt. Azt azért megjegyezném, hogy ebben a szcénában nem hangemberek bűvölik a hangszereket. Nem kevés börtönviselt, gonosz figura játszik ezekben a bandákban, akik ha agresszív viselkedésről, gyújtogatásokról, vagy akár gyilkosságról legyen szó, nem csak szavakkal hanem tettekkel is élnek.
PS: A nótákat illene nem-youtube minőségben (is) meghallgatni.

Alapművek rovatunkat – bár gyakorta több évtizedet is visszautazunk az időben – igyekszünk mégis aktualizálni. Most abból  az alkalomból írunk egy 1987-ben kiadott Stormwitch-albumról, hogy eme német heavy metal-zenekar ellátogat hozzánk a 2011-es csillebérci Metalfest keretében. Ráadásul övék a „főműsoridő”: június 4-én szombaton este háromnegyed nyolctól fognak egy órát muzsikálni. Érdemes tehát kicsit megismerkedni velük annak, aki még ezt nem tette volna.

„Hát persze, hogy a Love At First Sting” – válaszolta "sunthatneversets" Attila szerkesztő kolléga kérdésemre, hogy melyik Scorpi-albumról írjunk – mintegy koncertre hangoló gyanánt – az Alapművek rovatba. Sz’al akkor 1984-be „időgépelünk”. Kísérteties szám: George Orwell is ezt a dátumot adta rémregénye címéül. Igaza lett az írónak: akkor még a Nagy Testvér figyelt minket, és figyelte az áradó folyó módjára kibontakozó heavy metal mozgalmat. E műfaj iránti lelkesedés akkor még egyet jelentett a huliganizmussal. A Változás Szele még csak sokára kezd el fújdogálni.

A thrash metal veteránjai pályájuk elején sem tartoztak a kompromisszumot kötő zenekarok közé. 1985-ben megjelent második lemezük a Hell Awaits még 5-6 perces bonyolultabb dalokat tartalmazott, de egy évvel később a lemez turnéjának végeztével, már nekiláttak harmadik albumuk felvételeinek, az akkor már sztárproducernek számító Rick Rubin felügyelete mellett. Ez lett a Reign In Blood, minden idők legnagyobb thrash metál lemeze, A Thrash Metál Lemez, a maga alig 29 percével. Mondjuk egyes – hozzá nem értő – szakértők a Metallica által ugyanebben az évben kiadott Master Of Puppets című albumot is annak tartják :-)