Jó év ez a magyar Nightwish rajongóknak, hiszen az anyacsapat mellett az első énekes, Tarja Turunen és Marko Hietala is elhozza, elhozta a legújabb anyagát. A full normann basszer a finn és angol nyelven is kiadott szólólemezét mutatta be Budapesten, melyet egy családias hangulatú koncerten szállított le az ott megjelenteknek.
A metalt alapvetően illik komolyan venni. Egyrészt azért, mert a zenészek általában kemény munkával évekig gyakorolnak azért, hogy egy zenekar tagja lehessenek, majd ez a zenekar hónapokig / évekig próbál, hogy végre színpadra állhasson és elinduljon a szakma rögös útjain. Másrészt maga a műfaj inkább ismert a súlyos és gyakran megosztó témák boncolgatásáról, vagy épp a hősiesség és egyéb emberi értékek zenei kifejezéséről mintsem a móka-kacagásról. Vannak azonban kivételek, akiket a szó legjobb értelmében véve egész egyszerűen nem lehet komolyan venni és paradox módon mégis tiszteletet érdemelnek.
Előre bocsátom, hogy súlyosan szubjektív és érzelmektől sem mentes beszámoló következik. Örök hála régi barátomnak, aki valamikor 2000-2001. környékén megmutatta nekem a Dream Theater Scenes from a Memory lemezét, holott tudta, hogy többnyire a súlyosabb zenékre gyógyulok. A lemez teljesen beszippantott, erről annak a távolsági busznak az utasai is megbizonyosodhattak, akik kénytelenek voltak végighallgatni a művet kettőnk előadásában egy nyári szigorlatot - és néhány levezető malátakoktélt - követően.
Mivel a tavalyi Volt fesztiválon egy több, mint pöpec bulit nyomott a Slipknot, a normálisnál nagyobb lelkesedéssel vártam az iowai kilencek gyors, bő fél év utáni magyar földre való visszatérését. Főleg amiatt, mert egy másik általam kedvelt zenekar, a tavalyelőtti év egyik legjobb lemezét leszállító Behemoth lett. Ilyen csomagban nem lehet csalódni, ugye? Ugye...?
Az Equilibrium stílusforradalma után kétszer meggondoltam, hogy elmenjek-e megnézni őket az új lemezt promótáló turné budapesti állomásán. A nosztalgia győzött hisz a zenekart az első lemez megjelenése óta, kb. 14 éve hallgatom. Volt egy több éves időszak, amikor a német srácok (sőt anno akkor női tag is volt köztük) a legkedvesebb zenekar díját vívták ki nálam a folk és fantasy témákkal felturbózott extrém metaljukkal. Két bandataggal azóta jó haverságot is ápolok és szerintem többször láttam őket Németországban, mint itthon. Azóta sok minden történt nálam és náluk is, de úgy érzem zenei ízlésileg már nem vagyunk egymásra hangolódva a Renegades megjelenése óta.
A Selvans színpadképe tárult elém, ahogy perce pontosan kezdésre betoppantam a Dürer középső termébe és leráztam magamról az út porát. Egy spanyolkalapos, western csizmás, bőrkesztyűs, kifestett fazon látványa fogadott, akit lenge, népies öltözetbe burkolódzó, csontnyakláncot viselő zenészek vettek körbe. Az atmoszférikus intro délies, mediterrán hangulata gyorsan elillant, ahogy rázendítettek az első dalra, amit a frontember óriási károgása, kegyetlen duplázás és vonyító riffek kísértek. Rögtön tudtam, hogy egy jó estének nézek elébe!
Már nem nagyon emlékszem, de talán egy pozsonyi koncert eseményében olvastam, hogy elmarad a koncert, mert aznap Magyarországon játszik majd a banda, módosul minden. Mondom mi a bré?! Hivatalos bejelentés sehol, aztán egyszer csak robbantott a Tukker Booking. Jön hozzánk a Rotten Sound! Nagy királyság, egy hónap alatt kétszer látni majd a zenekart. Tökéletes bemelegítés lesz a Campaign for Musical Destruction bécsi állomásának.
The Great Tour elnevezéssel indult útnak az év legelején három skandináv zenekar. A Sabaton népszerűsége évek óta az egekben van, német nyelvterületen simán arénákat töltenek meg. Ezzel az összeállítással most már elmondhatják, hogy Budapestet is bevették. Teltház az Arénában, oké, hogy keresztben elfordított színpaddal, de akkor is.
2019-ben megszámlálhatatlanul sok koncerten jártak fotósaink, akik igyekeztek a lehető legtökéletesebben visszaadni egy-egy koncert hangulatát. Két részes sorozatunk második részében Lányi Kristóf kollégánk fotóiból válogattunk.
2019-ben megszámlálhatatlanul sok koncerten jártak fotósaink, akik igyekeztek a lehető legtökéletesebben visszaadni egy-egy koncert hangulatát. Két részes sorozatunk első részében Réti Zsolt kollégánk fotóiból válogattunk. Lesz itt portré, fénykavalkád, konfettieső és lángoszlop is.
A borongós őszi idő és a melankolikus, nyomasztó vagy egyenesen letargikus muzsika, mondhatni, együtt jár. Würzburgban legalábbis az elmúlt évtized második fele óta ez a helyzet, így aki kicsit is vonzódik a Hammer Of Doom fesztivál nevében hirdetett irányzathoz annak ilyen-olyan „leágazásaival” együtt, és némi zenei kalandozás sincs ellenére, az november közepére mindig nyugodtan tervezhet egy hétvégi kirándulást a turisztikai szempontból sem jelentéktelen Majna-parti városba.
Még egy ilyen takony egy időt december 22-én! Ha még a hó esett volna! Inkább mentem volna a Barba Negrába hópihéket kapdosva, mint a pocsolyákat kerülve, bennük közepes morgásokkal el-elmerülve, de hát ilyen ez a popszakma, az égiek ezt osztották, nekünk a csak földi javak jutottak így két nappal a bejglifaló fesztivál előtt. Viszont a földi javakból, jelen esetben a jó zenéből azért jutott, szerencsére szavunk nem lehetett így, egy pénztárcagyilkos 2020 előtt.
Igen-igen persze, hogy mindenki a Fatherland miatt jár Die Krupps koncertre és a nálam is meglettebb korúak főleg emiatt dobják félre mozgásszervi problémáikat és mossák fel egymással a parkettet pogó címszó alatt, de akkor is: desszert akkor jár, ha szépen megettük a levest és a másodikat is. És a brokkolit sem kergetjük ki a tányér szélére. Nálam még egy fogással kiegésztült a menü - nevezzük előételnek -, ez pedig nem más, mint a őszneklátszótéli/takony időben a fővárosban autózni. Az őrület határán, ismeretlen kis utcákban tett túra után hagyom végre az autót egy biztonságosnak tűnő helyen. Az eső még jobban rákezd és éhes is vagyok, nagyjából ez a kettő pont elég, hogy a Manntra előadását lecsússzuk, de a los angelesi Viral bulijára már ott voltunk.
Nem kicsit tűnt kockázatosnak ezt a régi vágású, valamelyest a nosztalgia-faktorra is építő hard rock csomagot a Dürer nagytermébe lapátolni, és a kezdéskor lézengő alig harminc ember igazolni látszott az aggályaimat. Sokadszorra is megerősítést nyert azonban az időtlen mondás, miszerint aki mer, az nyer, és Johnny Gioeli valóságos népünnepélyt vezényelt le, amelyhez képest az októberi pozsonyi bulira afféle zártkörű retro rock partiként tekinthetünk vissza.
Egy igen bőkezű csajfrontos csomag érkezett Budapestre december 6-án, így aki este a Barba Negrába látogatott, a száncsengő helyett jóval kellemesebb (csizma)talpalávalóval ünnepelhette az öreg puttonyost.
A turné apropóját szolgáltató harmincadik évforduló ugyan megtévesztő, hiszen Billy Milano már jóval a Stormtroopers Of Death debütálása előtt is a pályán volt, saját bandája pedig 1986-tól számítva, pár hosszabb-rövidebb megszakítástól eltekintve létezik, de végső soron nem ez a legfontosabb. A szórakoztató prosztóság (vagy prosztó szórakoztatás) HC / thrash / crossover nagymestere most látta elérkezettnek az időt, hogy karrier-összegző Európa-turnéra induljon. A hazai tábort 2014 óta éheztette, és az időzítés tökéletesnek bizonyult, mert a múltkori, alig pár száz főre kalibrált pincehelyiség után a Dürer középső termét is telepakolta. A közönség összetétele ugyanakkor alig változott az előző alkalomhoz képest, vagyis zömmel a „régi csibészek” jöttek el.
Javában zajlik, sőt a jövő évre is átnyúlik majd a rock veteránok „The Long Goodbye” koncertsorozata, és az életkorukat tekintve valóban érdemes azzal számolni, hogy immár bármely alkalom lehet a búcsújuk, amikor még láthatjuk-hallhatjuk őket. Nem csoda, hogy megtelt az Aréna ezen az estén, noha a Deep Purple-nek és a hozzájuk hasonló intézményeknek mindenütt megvan a népes, generációkat egyesítő törzsközönsége.
A finn Sonata Arctica azon zenekarok csoportját gyarapítja, akik első lemezükkel (jelen esetünkben a '99. 9.hó 9-én megjelent Eclipticaról van szó) durrantották a legnagyobbat (nem félremagyarázandó!), majd a rögtön magasra helyezett lécet próbálják azóta is megugrani több-kevesebb sikerrel.
A Ghost nem hogy egyre népszerűbb, de napjaink legújabb arénarock (egyre kevésbé metal) zenekara. A klub bulik mélyéről induló anonim, csuklyás formáció 2010-ben még csak retrós heavy és doom körökben volt elterjedt. Azóta a Metallicával turnéztak, az Iron Maidennek nyitottak és 2019-re már önálló aréna turnén tartják fekete rock miséiket Amerikában és Európában egyaránt. A Tobias Forge által (ex-Repugnant, ex-Magna Carta Cartel, ex-Subvision) vezetett zenekar már nem burkolódzik a névtelenség álarca mögé, bár jelmezeik, maszkjaik és a vendégzenészek kilétének homálya igen csak a banda sajátossága lett. A The Ultimate Tour Named Death keretei között mi is felkerültünk a Ghost szeánszlistájára, hogy fagypont alatt megcsodáljuk mire képes a Grammy-díjas formáció. Vajon képesek annyira elvarázsolni, mint amekkora a hírnevük? Egyenesen arányos a hype az általuk nyújtott koncert élménnyel? Hagyjuk a matekot, nem a rockszakmába való.
Szerencsére nem kellett közel 10 évet várni, hogy újra Európában részt vehessünk a pcychobilly veteránnak is tekinthető Tiger Army koncerten. Két és fél év után újra felénk jártak, az apropót az idén (mikor máskor) szeptember 13-án pénteken kiadott Retrofuture albumuk adta. Mely követi az utóbbi időben megszokott színvonalat: izgalmas intró, majd dallamos, igényes zenei témákkal és gitár játékkal megtűzdelt dalok kerültek fel. A régi időket jellemző igazi keménység egy-két dalban köszön már csak vissza, a nagyobb lendületet inkább az élő koncertekre hagyják. A tagokban nincs most változás, az alapító Nick13 dalszerző/énekes/gitáros mellett immáron stabilan dobol régóta Mike „The Sack” Fasano és nagybőgőn mesterkedik a szerb Djordje Stijepovic.