A New York-i utcák szemetét nem is fújhatta volna össze jobban a szél, mint azt tette a '80-as években! Izgalmasabbnál izgalmasabb zenekarok tömege nőtt ki a brooklyni szubkultúra égisze alatt. A washingtoni Bad Brains vagy a Minor Threat felbukkanásával kezdetét vette egy magát a hardcore jelzővel a többi stílustól, és azok értékrendjétől megkülönböztető tömörülés, aminek a rokoni kötelék jóvoltából Freddy Cricien is egészen fiatalon szerves részévé vált. A világon működő, főleg jobboldali kormányok konzervatív, klerikális, és túlszabályzott politikájának egyenes folyományaként Angliából megkaptuk a punkot, Reagannek köszönhetően pedig a hardcore-t.

Négy éve járt nálunk utoljára a Satyricon, a Hajón pedig hét éve léptek fel. Akkor a frissen kiadott és a rajongókat rendesen felháborító Now, Diabolical lemezzel turnéztak, most pedig egy szintén új irányú és szintén vegyes fogadtatású self-titled albummal jöttek. (A koncerten készült fenomenális képeimmel sikeresen happoltam Réti Zsolt elől az Év Fotósa díjunkat.)

Újabb álmos hétfő este, amit nem a négy fal között kell tölteni. Helyette hazai garázsrock, texasi superboogie, és speedrock mariskaországból a Hohes C szponzorálásban a program. Nem mellesleg legendák álltak a színpadon. Nem hangzik rosszul, ugye? Azt nem tudom, mennyire volt erős a promóció, mi a magunk részéről toboroztuk a közönséget becsülettel, ennek ellenére nagyon gyér volt ismét a látogatottság, pedig 2000 forintért már egy Tanksapkát sem tud megnézni senki, hát még két külföldi bandát, akik azért nem ma kezdték a pályát.

Bő két évvel legutóbbi látogatása óta, a Pro-Pain szinte verhetetlen lett. Nemrégiben jelent meg a The Final Revolution albumuk, sejthető volt, hogy eljönnek hozzánk is. A Pro-Pain szereti a magyarokat, és ez fordítva is igaz. Meg is látszott a vasárnap esti teltházon a Dürer kert Kistermében.

November egyik legundokabb napján a Dürer adott otthont az ezennel először headlinerként, amúgy már 5. alkalommal Budapestre látogató post-hardcore/indie/screamo/egyszerűen kurvajó underground zenét toló TOUCHÉ AMORÉ-nak. Kísérte őket a kedves midwesti-poszt-koleszrocker Dad Punchers és a tengerentúlon rohamosan népszerűsödő Self Defense Family. Meg egy kisteremnyi lelkes ember. Meg egy érzelmi tsunami.

És mi, akik most aztán beszámolunk.

Egy! Két! Há! ---

Megboldogult tini koromban meg voltam róla győződve, hogy a Bon Jovi-féle Livin’ on a prayer  minden rock-dalok etalonja. Dickinson és Ronnie-James Dio voltak az én Pavarottijaim. Szívből utáltam a haverok által olyannyira favorizált thrash-féle irányzatokat. De akkor jött a Kreator! Az Extreme Aggression – Coma of Souls lemezpáros megjelenésekor megéltem személyesen a régi nagy igazságot: nincsenek műfajok, csupán jó és rossz zene létezik.

Ez onnan jut eszembe, hogy ugyanez a negyedszázados érzés melegedik fel szívemben, amikor Children of Bodomot hall(gat)ok. Extrém metal? Melodikus death? Kutya kemény power? Szerintem senkinek sem volt kedve eltűnődni  e skatulyák jogosságán vagy jogtalan voltán, aki végigtombolta azt az egy óra húsz percet, amit a finnek a Pecsa Music Hall színpadán időztek.

Szinte hihetetlen, de az Avenged Sevenfold, amely az évek során Európában is jelentős tömegbázist épített ki magának – a jövő évi Download fesztiválnak ők lesznek az egyik fő fellépője! –, most jutott el először a „sógorokhoz”. No, de jobb későn, mint soha, ráadásul a népszerűséget illetően ugyancsak felszálló ágban lévő honfitársuk, a Five Finger Death Punch is velük tartott ezen a turnén. Erre itthonról is rengetegen mozdultak meg és zarándokoltak el egészen Bécsig, így aztán nem csoda, hogy pár nappal a buli előtt már csak ülőjegyet lehetett szerezni. (Fotó: Köhler Ágnes)

A Year Of The Goat-tal lett teljes a kép az idei évre. Ez nem a Kecske, hanem a Svédek Éve! Ennyi tökéletes zenei produkció, ennyi frissen tálalt ősrock a világon összesen nem bukkan fel talán! De nem csak ősrock, bármi, ami kikerül a helyi kezek közül, az valahogy arannyá válik. Mindegy minek nevezzük, vintage, doom, garage, psyhedelic, postrock, az északiak fossák a jobbnál jobb lemezeket. Ebbe az állapotba tagolódott be idén a Year Of The Goat is, akik két kislemez után tavaly jelentették meg első nagylemezüket, ami széles körben talált értő fülekre. Jómagamtól távol áll az okkultizmus, ezért elég hidegen hagynak az e témában fogant zenei termékek, de van egy határ, amin innen teljesen nyitottá válok, legyen szó a Ghost popos, divatos Istenkáromlásáról, vagy éppen a Year Of The Goat melodikus, epikus vagy éppen könnyed slágereiről. És mivel pont mélyponton van a postrockkal folytatott intim viszonyom, ezért nem is lehetett kérdés, hogy a zsúfolt (The Ocean/Tides from Nebula a Hajón, Soilwork a 202-ben) csütörtök estén melyik programot válasszam.

Sokszor beszélgetünk arról, hogy vajon jó korban születtünk-e!? Inkább tíz évvel később, vagy hamarább kellett volna a világra jönni ahhoz, hogy az ember megismételhetetlen dolgoknak lehessen a részese? Amikor túl vagyok egy ilyen estén, mint a mai, nincs kétségem afelől, hogy soha jobbkor nem lehetnék ott, ahol vagyok.

November tizennégy nem volt a legkönnyebb napok közt számon tartva a naptáramban. Konkrétan reggel kilenctől a kamera mögött kellett állnom, és egy eszeveszettül izgalmas eseményről közvetítenem. De nem is ez a lényeg, a lényeg itt az esti buli volt, ami egész nap tartotta bennem a lelket. Az a gondolat, hogy este pár utcával arrébb láthatom az instrumentális rock/metal egyik koronázatlan királyát a Russian Circles-t. Fáradtság ide vagy oda, nem számít, menni kell és megmutatni, hogy igenis kíváncsiak vagyunk rájuk. Milyen volt? Hajtás után kiderül.

Alapjáraton én is azok közé tartozom, akiket ki lehet kergetni a világból egy rádióból üvöltő When We stand Togetherrel vagy éppen How You Remind Me-vel, hogy egyéb Nickel’-slágert ne említsek, mégis jó kedvvel készültem ezen a novemberi tavaszon Kanada büszkeségének magyarországi debütálására. Ráadásul a turné is a Hits Tour elnevezést kapta, tehát új anyag nélkül, best of programmal járják a világot a Kroeger-fivérek (plusz Ryan Peake és Daniel Adair dobos). Azonban a hanghordozó rejtette konzerv zene és az élő megszólalás között annyi a különbség, mint ami a mirelit pacal és Jamie Oliver főztjei között tetten érhető. A Nickelback aligha fog hibázni, korrekt látványvilág köríti majd a zenei fogásokat, a rutinos muzsikusok pedig bizonyára gondoskodnak a közönséggel való spirituális kölcsönhatás beindulásáról, miközben mindenki egy csodálatos nagy Egész fontos részének érezheti magát. Elképzelhető, hogy azok közül a szinte eltitkolt „na most megmutatjuk, mit tudunk valójában” típusú dalok közül is előkerül néhány – morfondíroztam – melyekből lemezenként úgy 2-3 található…

A hazai koncertszervezők idén is elkényeztettek minket jobbnál, jobb koncertekkel. Elég csak az áprilisi búcsú turnés Bleeding Through-t vagy a szeptemberi August Burns Red-et említeni. Gondoltak a deathcore rajongókra is, így az A38 fedélzetén köszönthettük a Subliminal Merger-t, a Shoot The Girl First-öt, a már-már hazajáró Betraying The Martyrs-t és a poénra vett We Butter the Bread with Butter-t.

Immáron 10 éve hogy Magyarország legexportképesebb zenekara megalakult a Newborn romjain. Ennek örömére Szalkai Tiboru és Big igyekeztek maguk köré verbuválni egykori társaikat egy négy dátumot felölelő mini turnéra. Ács Máté és Pásztóy Balázs kivételével mindenki jelen volt eme jeles eseményen aki „valaha” is megfordult a The Idoru-ban.

Patinás név, több mint ideális összeállítás; a súlyos, de dallam-orientált zenébe ágyazott pengés hangszeres megoldások szerelmeseinek maga a Kánaán. Ilyennek ígérkezett a koncert és (mondanom sem kell) be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

Szokták tőlem kérdezni, miért nem járok a töménytelen mennyiségű koncert helyett football-meccsre, az sokkal izgalmasabb. Így csupán egy gondosan bepróbált műsor lezajlásának lehetek tanúja, mi ebben az érdekfeszítő? Nos, ezen a pénteken már 10 órával a program megkezdése előtt erőteljes impulzusként ért a hír, hogy a lakhelyemtől 10 percre elterülő SOTE Klub helyett az óbudai Kék Lyukban tartják a bulit „elháríthatatlan technikai akadályok miatt”. 

Sok-sok rockkoncert ide vagy oda, egyik helyszínen sem jártam még – engem érdeklő zenekarok, úgy látszik, ritkán látogatják e helyeket. Jártam viszont a Vadvirág Táncház pincéjében a Kerepesi úton, meg  Rocktogonban (helyszínt had ne írjak…) – ezt csak azért említem, mert e két szórakozóhely képei ugrottak be a Blue Hellbe („Kék lyukba”) érkezvén. És, ugye, említett intézményekbe általában tribute zenekarok avagy haverok nem túl széles körben ismert zenekarai miatt jártam. Talán nem csoda, hogy majdnem visszamentem a beléptető helyre meggyőződni róla, biztos jó helyen járok-e, de azután megállapodtam magammal, hogy még csütörtök éjjel van és éppen a másnapi Masterplan fellépésről fantáziálok szürrealista álmot. (a kép nem a helyszínen készült és az együttes FB oldaláról származik)

Már a PROGram második dalánál – Life in still water – agyamba hasított a kérdés: vajon miért alakult ez így, hogy a Fates Warning a „prog metal Szentháromságban” állandó jelleggel a fiú szerepét játssza, mégpedig a legkisebbét? Pedig a rock műfaj többi szegmensével szemben itt nincs öldöklő harc; lám fent nevezett nótát is (91-ben) James LaBrie Dream Theater-dalnokkal vették fel (persze, ide a budapesti hajóra nem cipelték magukkal a közreműködőt). A DT még rendben van, de hogy folyamatosan nagyobb érdeklődés övezze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mindössze két klasszikus lemezt felmutatni tudó, és mai napig azokból élő Queensrvche-ot... Az A38 Hajó nem igazán feneketlen gyomrát talán kétharmadik töltöttük – létezik, hogy csupán 600 rajongója van idehaza a Warningnak?

Egy igazi „matek metál” eseménynek lehettünk szemtanúi október 6-án az A38 hajón. A The Dillinger Escape Plan már harmadjára látogatta meg hazánkat, és a viszonylag sűrűn kiadott lemezeknek köszönhetően csak 3 évet kellett várni a legutóbbi óta…persze annak, aki ott volt. Én először láthattam őket, ezért is volt számomra az év egyik legjobban várt eseménye. Külön öröm, hogy ezúttal a hajót vették be, mert a TDEP zenéje kívánja a tökéletes hangosítást. Értelemszerűen a csapat legutóbbi One Of Us Is The Killer címmel ellátott nagylemezét turnéztatja, ami igencsak meg is határozta a setlistet.  A turné alatt az ausztrál Circles és a brit Maybeshewill tölti be az előzenekar  szerepét. Természetesen én is furcsállottam az összeállítást, bár a Circles-t egyáltalán nem is ismertem korábban.

Néha hetek telnek el eseménytelenül, és a magamfajta koncertfüggő remegve várja, hogy végre rendesen taccsra vágják a dobhártyáját, aztán nesze, egy este egyből két buli is van egy azon helyen. Ezzel nincs is semmi baj, mert minimális átfedés volt csak a két buli közt, így nem maradtam le semmi lényegesről.

Mi kritikusok gyakran azon kapjuk magunkat, hogy irigyeljük az un. egzakt tudományok művelőit. Nekik egyszerűbb a dolguk, mert ott vannak a számok, százalékok, törtek…nekünk legfeljebb a csontjaink törtek egy-egy „jobban sikerült” heavy metal buli közben. Folyamatosan kreatívnak kell lennünk, meg kell próbálnunk leképezni azt, ami szavakkal leképezhetetlen. Ráadásul, had ne mondjam, milyen állapotokban. Ha vasárnap esti buliról is van szó (mint jelen esetben), talán még elgyötörtebb állapotban érkezünk, mint egyébként (lásd gyerekek címszó alatt). Emberes adag koffeinnel turbózzuk fel magunkat – s e vegyi anyagnak van egy olyan különleges tulajdonsága, hogy az éjjel egy órás hazaérkezés pillanatában pont hatni kezd. Pár órás forgolódás után lehet menni ovisoknak állatbemutatót tartani, miközben az ember majd’ beleesik a nyúl mellé a ketrecbe, viszont legszívesebben a teknősbéka vizébe dugná fejét. Néhány órával később ilyen állapotban kéne koncertbeszámolót írni – a sportos „kollégák” sem írhatnak több nap elmúltával a Debrecen- Fradiról, mert az ciki. De az ember inkább vállalja a cikit, és a hét közepén nekiugrik a beszámolónak a hétvégi buliról.